Előtte nincs titok és ez jó.

Kertünk egyik hajdani csodája a csillagfürt. Nagyon szerettem, sajnos a csigák is.

Olvas valaki egyáltalán? Vagy csak magamnak írok és az én Istenemnek, aki úgyis,- dadogásaim nélkül is - ismeri minden rezdülésemet, még az el nem gondolt, csírájában holt gondolataimat is, a tudat alatt és fölött rejtező, lebegő tudatvillanásokat és érzéseket is. Mindent  tud rólam, mindent, ami én vagyok és ami Ő énbennem. Előtte nincs titok és ez jó.

Régebben néha írt valaki néhány sort nekem. Mindig meghatott – megrendített, miért is ne valljam be, oly ritka az ilyenfajta komoly odafigyelés - és örömmel töltött el az érdeklődés, hogy az időből megajándékoz valaki, hogy elmondja, mit gondol a műről. Az én művemről. Gyakran azt gondolom, ez a legfontosabb: a mű. Mert a művészet fontos. Igen. De nem lényeges. Egy jezsuita szerzetestől hallottam egyszer: a vallás fontos, de nem lényeges. Egészen egyetértettem vele. A forma fontos – nélküle megjeleníthetetlen a lényeges  – mégis az  igazán lényeges azon túl lakik. Ha erre a lényegesre rárezdülsz, felfedezed rejtett jelenlétét, ebből fakad az öröm, most már tudom.

Írni nehéz, de mégis írni/írnom kell. Próbálom bagatellizálni, néha köpök az egészre, szeretnék linkeskedni, a könnyű végét megfogni, szellemi rágógumikon nyammogni inkább, belebújni a felejtésbe, lustaságba, feladásba. Fegyelmezetlen vagyok, egy látens hedonista, aki a maga ajnározásával szeretné bepótolni az eredendő hiányt. De nem lehet. Egy ideig megy, aztán jön a szűkölés. A mulasztás vétsége gyötör. Akkor fogcsikorgatva újra kezdem.

Igen. Írni fogok, amíg van lehetőségem. Elmém emlékezik, kezem mozdul, legalább a billentyű leütéséig.

A márkiné és én

Az egyik unhatatlan olvasmányom Th. Wilder – szerintem legnagyszerűbb írása – a Szent Lajos király hídja. A regény egyik hőse Montemajor márkiné a 17. századi Peruban él, s egyetlen szenvedélye imádott lánya, aki éppen anyja terhes rajongása miatt nyújtja kezét egy spanyol nemesnek, s követi férjét Madridba. A márkinét a gyötrő hiány arra készteti, hogy leveleit irodalmi remekekké fabrikálja, így próbálja leánya érdeklődését, szeretetét valahogyan ébren tartani.  Az egyik levélből idézek egy számomra nagyon fontos részletet:

Légy nyugodt, szerelmem, itt küldöm Ő Felségének, a legkatolikusabb királynak a gyönyörű aranyláncot.
(Leánya ugyanis ezt írta: "A lánc jó állapotban érkezett meg, föl is vettem az Infáns keresztelőjén. Ő Felsége, a legkatolikusabb király kegyesen megcsodálta, s mikor elmeséltem, hogy te ajándékoztad nekem, dicsérte ízlésedet. Okvetlenül küldj neki ehhez hasonlót, ha lehet, küldd azonnal a Kamarás által.")
Nem kell tudnia, hogy egy képbe kellett hatolnom, hogy megszerezzem. Emlékszel, a San Martin sekrestyében van Velasqueznek egy portréja az alkirályról, aki a monostort alapította, s annak a feleségéről meg a kölykéről; hát ez a nő egy aranyláncot visel. Arra az elhatározásra jutottam, hogy csak ez az aranylánc felel majd meg. Így egy éjfélkor besurrantam a sekrestyébe fölmásztam az öltözködőasztalka állványára, mint egy tizenkét éves csitri, s behatoltam a képbe. A vászon egy darabig ellenállott, de maga a festő járt kezemre, átsegített a festékrétegen. Elmeséltem neki, hogy Spanyolország legszebb asszonya ajándékba szeretné adni a világ leggyönyörűbb aranyláncát a világ legkegyesebb királyának. Csak ennyi volt az egész, s ott álltunk mi négyen, s beszélgettünk abban a szürke és ezüstös levegőben, amilyet Velasquez szokott pingálni. Most folyton egy még aranylóbb levegőre gondolok, folyton az alkirályi palotára tekingetek: mai estémet egy Tizianban kell töltenem. Vajon fogad-e majd az alkirály?

Talán tizennégy voltam, amikor először olvastam a regényt, s nyomban magamra ismertem a részeges, öreg, magányos márkinéban. Először a rettegését, hogy mint méltatlant soha senki sem fogja igazán szeretni, fedeztem fel önmagamban, meg azt a hiábavaló reményt, hogy mégis, erőfeszítésekkel a szeretetet, az elismerést, mégiscsak meg lehet szerezni.  Nekem is valami különlegeset kell adnom magamból, kerüljön amibe kerül, hogy azok, akiknek a szeretetére vágyom legalább észrevegyenek. (Talán ezért nem adtam még fel az írást, ezért írok egyfolytában „leveleket”.) Magamra ismertem Montemajor márkiné rebellis tettében is, ahogyan és amiért behatolt egy másik személy, egy művész – gyakorlatilag érinthetetlen - világába. Vette a bátorságot, hogy ezt tegye, mert hajtja a szenvedély, az emésztő kíváncsiság, hogy rájöjjön valahogy a titokra. Az alkotás – a lenyűgözés? - lényegéhez akar közelebb jutni, aztán azt – ha egyáltalán lehet, meg akarja osztani mindenekelőtt a számára fontos személlyel.

Egész életemben ezzel a kíváncsisággal, éhséggel fordultam a művészet felé, s bár ezzel mások szeretetét aligha tudtam kivívni – elismerését is csak igen ritkán – feltétlenül gazdagodtam. Többek között ezért érzem az életemet megajándékozott, örömteli életnek. (Másik hasonló szenvedélyem a természet, annak is az érinthetetlen vagy csak számomra érinthető része, ami egyben alkotóterem. Lásd: kert. És egyre inkább a védelemre szoruló része.) Az éhségem keltette állandó kielégítetlenség ösztönzött arra, hogy az akadályokkal nem törődve behatoljak: Csak ennyi volt az egész, s ott álltunk mi négyen, s beszélgettünk abban a szürke és ezüstös levegőben, amilyet Velasquez szokott pingálni.

A bókoló hortenzia a kapu közelében, a vendégváró. Mára egy kicsit hátrébb költöztettem, ahol több a szórt fény, hogy buja viráglabdáit meg ne égesse a perzselő nap.

Bevallom, rajzolok, festek is néha. Jól érzem magam közben, igencsak jól  – már ez maga gyanús –, és a végtermék... Hát, mit is mondjak? Végtermék. Remélem, az ecset meg a toll nem leledzenek nálam egyenlő távolságra!

Lehet, hogy valóban saját magunkat akarjuk elsősorban elkápráztatni, lenyűgözni. Én az önelfogadásnak igen szerény útját jártam csak be 58 éves koromra. Sok-sok felesleges kört tettem meg magam körül, koncentrikus köröket írtam le, úgy szemlélődtem távolabbról, közelebbről. Olyan tükrökben szemlélődtem miket mások tettek elém, vagy én magam álltam eléjük. Voltak tisztábbak és foltosabbak, torzak és hűek – most beugrott egy sor: „de magamnál közelebb sohase jutottam”. Közelebb. Csak közelebb. A legnagyobb titokba nem sikerült a behatolás. Nem sikerült a teljes elfogadás sem.

Ebben a töredékességünkben kell, kellene magunkat elfogadni és a társainkat is. (Mert én az embert, még ha nálam jóval előbbre jutott is – mindig töredékesnek látom, sohasem látom a befejezettséget, még a legnagyobbaknál sem. Nem látom a teljes, betöltött életet. Talán ez is táplálja hitemet: van, kell még lenni valami továbbnak.)

Egyébként társammal, Tiborral a neten ismerkedtem meg – éppen az írásaim vonzották hozzám. Leveleztünk. Az intelligenciája és a szelídsége fogott meg. Ő megrögzött ateista – állítólag. Én a megrögzöttet mindig gyanakodva szemlélgetem. A fanatizmus/megrögzöttség gyengeségre, bizonytalanságra vall, pontosabban ezek be nem ismerésére. Én magamról azt tartom, hogy kételkedő hívő vagyok, folytonos párbeszédben, vitában, néha perben-haragban hívő-hitetlen önmagammal és hitem tárgyaival/személyeivel. A kétség nélküli hit félelmetes számomra. Az az Isten, akiben én hiszek nem is várja ezt el tőlem. Sok eretnek gondolatomat sem bánja, de bánná – attól tartok – bármelyik egyház, felekezet, ezért – szomorúan, mert a hajdani közösség(ek) meleg volt és védelmező – házi hívővé lettem. Lehet, hogy csak egyelőre, lehet, később majd betörök és visszamegyek megint közéjük, és boldogan éneklem velük: Mint szarvas, hűs vízforrásra, lelkem úgy szomjazik rád...  Parázsló eretnekségem meg megtartom háborgó bensőmben. Nekem a hit éppoly bonyolult, mint a hitetlenség. Hogy jobb-e a mai valamikori állapotomnál? Szégyenkezve vallom be, mint aki érdemtelenül kincshez jutott: igen.

Télen madáretető lesz a most muskátliktól terhes állványból. A tetejére kerül a kis házikó sok-sok eleséggel a madarak örömére. Boldogan várjuk látogatásukat.

Csendjeim szaporodnak

Az emberi elme nem nyűgöz le – a legnagyszerűbb mögött egy sokkal nagyszerűbbet sejtek, sőt hiszek – de örülök bizonyos vívmányainak, és szomorkodom gőgje miatt. Ez a kérdés sem tartozik azonban számomra – ahogy már említettem – a lényeges kérdések közé, mert ha oda tartozna, elválasztana. Én pedig nem elkülönülni, hanem tartozni akarok – bár, hogy ezt a kívánságot magamban ébren tartsam – időnként vissza kell vonulnom. Csigaház, torlaszolás, csend – később nyitás, teljes odafordulás, stb. Ezt kevesen értik, kevesen tolerálják.

Szeretem az írást, mert átgondolásra ösztönöz, de nem szeretem a távolsági beszédet - a telefont  s társait - , mert (engem) fecsegésre ösztönöz. Zavarban vagyok a jelhiánytól – látás, érintés, nyilván a szaglás is, még ha utóbbiról alig is tudunk, szóval a másik közelsége, az intimitás hiánya elszomorít, és máris menekülnék az egésztől. Nagyon ritkán tudok csak értelmesen beszélni ezekkel a mai segédletekkel, ezért inkább kerülöm mindet. Mulatságos volt néhány évvel ezelőtt több éves mobil-dilemmám – vegyem, ne vegyem – aztán mégis betörtem. De mindig tartottam és tartok a „rámtörésektől”, és attól, hogy magam kövessek el ilyesmit. Talán bolondság az egész, hóbort, talán restellnem kéne, de így van. Szóval időnként teljesen begubódzom, s még az orromat sem akarom kidugni a zajzivatarba. Ha ilyenkor mégis „tetten” érnek idétlen makogásra telik csak tőlem. Ahogy korosodom, csendjeim szaporodnak.

Drága Barátom! Hajtsd fejed csendem párnájára, s meghallod a remény kifogyhatatlan csobogását. Valaki vár odaát...