Fájdalom nélkül csak torzó maradsz…

Fájdalom nélkül csak torzó maradsz…

Nehezen születik meg bennünk a megértés, rengeteg fájdalomba kerül, sok időbe telik. Pontosabban az idő egyenesen arányos a „beengedett” fájdalommal.  Mert elbarikádozhatod magad ideig-óráig, én is megpróbáltam, nem is egyszer. Eleinte jó volt, aztán észrevettem, hogy üresedem, száradok. Mindjárt török, porladok. Halódom. Noha látszólag virultam. Nevettem, zabáltam, szeretkeztem. (Repdeső, csak jól lét.) Jól nézel ki – mondogatták. Csak én tudtam egyedül az igazságot. Éreztem a veszélyt, mégis végeérhetetlen boldog időkért könyörögtem balga imákban. Még, még, még! Hogy ne érezzem, hiába zabálok, mégis üres maradok. Szűköltem, ha arra gondoltam, hogy hamarosan vége lesz. Mert véget ér, és kezdődik egy új, mert az a jó. Mert a Kegyelem így működik. Nincs apelláta. Kezdődik egy másik fejezet, a megtöretés napjai. Össze kell töretni és újjá kell formálódni. Enélkül, fájdalom nélkül csak torzó maradsz. Mennyire féltem az újraformálódástól!  Túlélem-e vagy sem? Eddig túléltem.

Túléltem azt is, amikor szegény Zoli teljes elborultságában, egy paranoid-skizifrén rohamban fojtogatott. Aztán túléltem éjszakai menekülésemet, gyalogutamat Érdtől Budapestig. Túléltem a zárt osztályt húszas éveimben, és ami sokkal nehezebb volt, túléltem mások szenvedését és halálát. Ezek mind a Kegyelem mozdulási volt – csak most értettem meg túl a hatvanon.

A „minden egy” sejtése/felismerése/tudata engem ujjongó örömmel tölt el. (Pontosabban: engem ez tölt el ujjongó örömmel.) Nevezd kábítószernek. Az összevisszaság látszata mögött szép, isteni  - nekem azt (is) jelenti: megronthatatlan, mert tőlünk, cselekedeteinktől független - rend lakik. A Mandelbrot fraktálok is ezt bizonyították számomra. Meg akarok kapaszkodni valamiféle transzcendentális (filozófia-meditativ) rendben. Szükségem van rá. Különösen a fájdalom korában, a Fazekas korongján.

Ki tudhat a végtelenről, ki ismerheti? - Gondolatok szomjúság idején

Minden iható képes a szomjamat oltani, más verse ugyanúgy vagy jobban, mint a magamé, zene, kép, még az üres tér is, amit azonnal betöltök, mert számomra az az alkotás tere, éppen úgy, ahogy mondjuk a kertem vagy egy üres Word dokumentum, és sorolhatnám...– aztán mindez nyomban új szomjúságot kelt. De nem éppen ez a „normális”? Mert valami nincs sehol... ha érezzük, ha nem. Ideig-óráig betölthető ez a valami valamivel, valakivel, de a végső ürességből minden hiánykitöltő próbálkozás kipereg – előbb vagy utóbb.

Minden (majdnem) minden érdekel. Ami nagy ajándékom, abból fakad nagy hiányom. Szomjasan betelni nem tudok, pedig minden, (szinte) minden azzal kísért, ha megiszom, nem szomjazom többé. Nem panaszkodom, csak megállapítom, hogy így van, sőt, terhemet/hibámat/vétkemet senkiével el nem cserélném. Így élek szomjasan valamiféle fájdalmas boldogságban, szorongásban/félelemben, reménységben/hitben/hitetlenségben - csaknem betelten, örök kielégületlenségben.

A dolgok (általában) engednek nekem, rám nyílnak, felkínálják, odaadják magukat, leplezetlenül jelzik: hogy szükségük van rám, nélkülem valójában nem is léteznének. Mert nincs semmi, vagy csupán a SEMMI van, ha nincs, aki tudomásul venné a létezőt. Ami van, tőlünk, általunk van a végesben, attól, hogy mi (véges létezők) tudunk róluk. Ettől vagyunk aktív részesei a teremtésnek.

Ahány tudat, annyi valóság, annyi teremtés és újrateremtés és annyi halál és végső megsemmisülés. Ami a végtelenben van/létezik, számunkra felfoghatatlan, hiába a filozófikus-tudományos játékok, elméletek, fikciók, ezen a véges elme mindig kicsorbul.

Ki tudhat a végtelenről, ki ismerheti? Az én válaszom nem a senki, hanem a végtelen létező. Ami végtelen csak a VÉGTELEN(tudat)TŐL VAN vagyis létezik. Én ezért (is) mondom: nem mi találtuk ki az Istent, csak azt, hogy milyen. És valljuk be, ez a lényeg, hogy milyen. Személytelen, akár a végtelen anyag/energia vagy személyes.

De igen, igazad van. Mégis mi (is) teremtjük, mert ahány tudat, annyiféle teremtés, annyiféle Isten. Az (enyém) engedékeny Isten végtelen humorral válaszol istenalkotásainkra. Máskor kegyetlenül. Erről nem veszek tudomást. Jónak mondom. Te vagy a szeretet – emlékeztetem és biztosítom változatlan szeretetemről, arról, hogy tudom, velem örül, velem szenved. Felismerem benne az énem részét, de a tőlem különböző ismeretlen/ismerős végtelent is. Ölembe veszem. Azt súgom neki: minden egy, te is tudod. Szóval én és te... Beszélgetünk, megbocsátunk egymásnak. – Tégy bele kakukkfüvet, még jobb lesz, meglátod... ezt súgja finom gőzeim fölött. S én intek: – Jaj, éppen erre gondoltam én is... Éjszakai páni félelemben őt hívom.

Számomra nem lehet másképp!

(Hogy is merek neked a kimondhatatlanról beszélni? Nem is tudom... valami feloldoz a beszélgetésünkben, lepattintja ólomzáram, leoldja a szorongásaimat, még a képtelenség tudatát is, hogy csaknem reménytelen...de mégis megkísérlem... és ez jó. Nem a különbözőséged, nem a hasonlatosságod, nem a hitetlenséged, nem az érzékenységed, nem a sebezhetőséged, nem az intellektusod és nem a ... szomjúságod – de ezek is, mert mindezek belülről ismerősök. Még nem tudom, hogy mi oldja fel gátlásaimat. Talán nem is lényeges.)

  

Az én mulasztásérzésem többek között abból ered... szóval, az a ló vagyok, akit időnként feltétlenül ösztökélni kell. Különben megáll a dűlőn akácvirágot zabálni, letér a jó útról, a rövidebbet, a lejtőset választja, ha az nem is visz hazafelé. De ez csak a ló egyik oldala... van több is...

Mert a szorongás útjai kifürkészhetetlenek - így van, igen, nagyon ravasz, körmönfont, kegyetlen, de a hétköznapiságot tényleg nem szereti, ezt tapasztaltam én is. S még valamit: mások ügyeiben, ha eljártam, ha segítettem, ha sikerült szorongó/félő, rettegő magamat kilöknöm a belső színpadról, s oda egy másik szereplőt állítanom főszerepben, akkor meglapult, csaknem visszavonult. Ez a nyugalom egyetlen útja. Magadat elfelejteni a másik kedvéért.