Állatmesék 1. Zafír

Anna lassan kidugta a lábát a dunyha alól. Már percek óta figyelte a nagyanyja lélegzését, és csak akkor lépett le az ágy előtti szőnyegre, amikor az ismerős krrrr, krrrr, krrrr, közötte a jókora fújásokkal végre egyenletessé vált. Most már biztos, hogy mélyen alszik, az első álom meg olyan, mint az agyagosgödör, aki belecsúszik, nehezen kecmereg ki belőle. Nem volt könnyű észrevétlenül kikászálódnia a közös ágyból, bár pillesúlyú volt, nyikordult és fujtatott az öreg bútor, megreccsent a szúette fa, a dunna is neszelt, aztán meg az öreg hajópadló kesergett imitt-amott.

A nagyanyja alig egyezett bele, hogy a kertvégi üres ólakba beteg állatokat szállásoljon el - ispotály a dögöknek, micsoda gondolat,  békétlenkedett azóta is. Ha rájönne az éjszakai ügyeletre, nyomban felszámolná a nélkülözhetetlen intézményt. Erre a lehetőségre nem is akart gondolni. Mert a kórház, megnyitása óta, gyakorlatilag teltházzal működött.

Az első lakó koratavasszal érkezett, egy szopós malac volt, gyermektenyérnyi, vérfogyott jószág, hófehér és erőtlen, az erei átütöttek pergamen bőrén, valójában csak az orra, meg a fülei árulkodtak hovatartozásáról. A szomszédék kocája ellette, s Anna véletlenül meghallotta, amint a gazda meg a gazdaasszony a friss alom fölött tanakodnak: A Rózsi megint többet fialt, mint amennyi csecsbimbója van – így az asszony. Az ember meg azt mondta: Azt a kis satnyát mindjárt a földhöz csapom, s megoldódik a gond. Úgy sem lesz abból semmi.

Akkor lépett közbe a Kármán Teri tizenkét éves lányunokája. Áthajolt a vadsóska-indákkal támogatott düledező, hátsókerítés fölött, és szépen elkérte, s kapta is nyomban, a halálra ítéltet. Már csak a nagyanyjával kellett megmérkőznie, hogy Zafír, mert az újszülött ezt a szép nevet kapta megmentőjétől, életben maradhasson. Zafírt azonnal becsomagolta egy puha rongydarabba, ellátta a köldökzsinórt, végül üggyel–bajjal megitatta víz és tej langyos keverékével. Mindezt a legnagyobb békében tehette, míg a nagyanyja odavolt a boltban, s úgy számolt, nagyjából két órája van a további teendőkre, azután fel kell készülnie a nehéz tárgyalásra. Átgondolta alaposan, mit hoz fel védence érdekében, talán jó lesz, ha a várható haszonnal kecsegteti a nagyanyját, bár meg volt győződve, hogy az a bizonyos haszon elmarad, mert a megmentettre kizárólag mint örökéletűre volt hajlandó gondolni. Ám a jó cél érdekében ennyi turpisság megengedhető. Időt kell nyernie. Megnyugodott. A malacot egy papírdobozba tette a széke alá, az egy kicsit mocorgott még, aztán elcsendesedett. Anna sóhajtott, s könyveibe mélyedt.

A tárgyalás hosszadalmas volt, a küzdelem elszánt, pedig akkor még szót sem ejtett a tervezett kórházról – hiba lett volna –, csupán a csepp malacról, és sejtette, nagyanyja végül azért engedett, mert bizonyos volt a lelenc közeli kimúlásában. Tévedett. Nem számolt ugyanis a lány eltökéltségével, minden élőt felmelegítő, kitartó szeretetével. Ennek volt köszönhető, hogy Zafír életben maradt, és ezért történt, hogy hamarosan újabb jövevény kért bebocsáttatást, először egy lovaskocsi által elgázolt kóbor kutya, majd egy sebesült galamb, amit csúzlival lőttek meg, s aztán soroltak a többiek, mintha a világ összes beteg állata Annát kereste, s találta volna meg.

A galambbal eleinte nem volt baj, bár Teri többször is megjegyezte, hogy kevés a szemestakarmány idén, inkább a tyúkokat kellene etetni, meg hogy gondoljunk a télre is, ami meg a kutyát illeti, hát egyet is éppen elég jóllakatni. Egy ház, egy kutya! Nem uraságok ők, hogy falkát tartsanak! Meg kell ezektől szabadulni mielőbb – jelentette ki, s a foganatosítás csak azért maradt el, mert amikor Anna szó nélkül elfordult, hogy elfedezze a könnycseppet, mely már vissza nem volt tartható, Teri köhécselni kezdett, és azt mormolta: - Na jól van! Jól. Aztán felcsattant: – De a malacot bezárjuk. Elég kárt csinált már az a bolond jószág eddig is!

A házi békét ugyanis leggyakrabban a halál markaiból menekült kurtafarkú dúlta fel. Mint ki ráébredt szerencsés megmenekülésére, arra, hogy az élet páratlan ajándék, hallatlan vitalitással turkált, s látszott, a jó szagú föld egyetlen darabkáját nem szándékozik kihagyni, mert hátha az is rejt valami élvezhetőt. Életörömének és egészséges bélműködésének felháborító jeleit ott hagyta a veteményesben, a frissen vetett borsó sorában, a kelő tulipánok, nárciszok között és így tovább.

Végül abban egyeztek meg, hogy elkerítenek Zafír számára egy kis területet, ám ennek terjedelmét tekintve a felek megint ellentétes nézeten voltak. Anna szerint ugyanis bűn bezárni bármi élőlényt, de mivel elkerülhetetlen, tágasra kell szabni tartózkodási helyét, hogy jól érezze magát. Teri szerint meg bőven elég neki a régi disznóól, meg a kifutó, ahol régebben három hízó is elfért, ahogy az más portán is szokás.

Özvegy Kármánné sohasem gondolta, hogy peren, vitán, valaha veszíthet, alulmaradhat, s íme az otthonában győzték le, lefegyverezték, ráadásul egy tizenkét éves gyereklány, ő meg behódolt. Hiába, öregszik, megöregedett. Pedig erősen elhatározta, hogy nem enged a gyereknek, hogyne, micsoda bolondság, összeszedni mindenféle beteg dögöt, ő meg etesse a haszontalan jószágot, bajlódjék vele, végül meg eláshatja, vagy vitetheti a dögkútba drága pénzen, de még a lány is elkaphat valamit, jaj, erre nem is gondolt.

Eleinte pedig úgy tűnt, szigorral leszerelheti, elég a tiltás, punktum, nem és kész, de a gyerek kitartott, érvelt, csak úgy izzott, amikor azt magyarázta, hogy az élet... miket is beszélt az a kislyány?  Még az is eszébe jutott, hátha elcsalta a misére a Pókos Maris, az sutyorgott neki valamit, az ígérgetett láncot, kis arany kereszttel, ha elsőáldozó lesz. Dehogy! Tudna ő arról, ha a gyerek elment volna a Marissal a templomba. De akkor honnan szedi ezeket? Mint egy pap, úgy prédikál itt neki. Micsoda komolyan, kipirult, kigyúlt, akár az esthajnalcsillag! Vagy az iskolában hallja ezt a sok botorságot? Effélével tömik a fejüket? Inkább valami hasznosra tanítanák ott is! Még azon is rajtakapta magát, hogy torokszorító meghatottságot érez, amíg a gyereket hallgatja, pedig csak fél füllel figyel. Eh, gyerekbeszéd, mesebeszéd, hogy mi az élet, meg hogy érték, meg hogy neki segítenie kell minden szenvedőn! Micsoda? Majd nézze meg, őneki ki fog segíteni! Majd ha bajba kerül! Senki a kerek világon! De hálát se kap, soha senkitől! Még ki is nevetik, hogy milyen bolond!

De hát hogy is tudná egy ilyen kis pesztonka, egy tizenkét éves gyereklány, milyen is az élet, mit tud ez arról! Hogy csak keserűség, embernek, állatnak!  Rossz, rosszabb, legrosszabb! Ha van is néhány szerencsés! De az ő fajtájuk, nem tartozik ezek közé! De majd megtudja ő is! Lám, már kóstolót is kapott! Bizony, hogy kapott, ez az árva! Az a bolond anyja hurcolta egy darabig a világban ezt a csepp lyányt, lökte ide, lökte oda, aztán meg idepottyantotta! Rosszul bánt vele, az a bolond Rézi! Amilyen kótyomfitty, talán még enni se adott neki eleget! És ha beteg volt, vajon törődött-e vele? Ápolta-e? Törődött-e vele úgy, mint ő? Dehogy. Nem volt való annak gyerek, hisz magával se bírt soha! Csak a férfiakon járt az esze! De meg is veri az Isten! Megkapja a magáét előbb vagy utóbb!

Közben faggatta a néma bíró, hogyan is hagyhatta elmenni a lányát hasában a gyerekkel. Előbb meg kellett volna szülnie a gyerekét! De akkor olyan zavarodott volt, olyan elkeseredett! Az elébb míg Gizust átkozta, meg ostoba magát, el is feledte, mennyire meglepte a gyermek szépsége, amikor végre rápillantott, mert törékeny volt, de szép és egészséges.

De mi lesz a lánnyal, ha ő meghal? Fel tudja-e nevelni? Aggódva nézegette reggel s este a mindig dagadt bokáját. A szíve, biztosan a szíve. Ha megnyomja az ujjával a sípcsont mellett, sokáig ott marad a nyoma. Vajon hány éve van még hátra? Számolgatta, ennyit meg ennyit élt az anyja, az apja, a nagyanyja, ő egyke volt, de az unokatestvérei mind korán haltak, egy sem élte meg a negyvenet. Igaz, a nénje túlélte az összes gyerekét, meg az urát is, volt nyolcvanhat is, amikor elment. Míg a kendőt kötötte, a szemét is megvizsgálta. Tompa, fénytelen. Mintha szürke pára telepedett volna a barna szembogárra.