Anna hallotta, hogy
Zafír szuszogása abbamarad egy pillanatra, aztán csend lett, belefúrta magát a
szalmába újra, és folytatta a horkolást, a tyúkok is pittyegtek egy
cseppecskét, de hamar elült a zaj, megnyugodtak, mert felismerték az éjszakai
látogatót. A kecskét Júnónak nevezte, és már gondolkodott rajta, ha meggyógyul,
kinek adja tovább, kinél lesz majd jó sora, s kinél lesz a leghasznosabb. Mert
a kecske a szegény ember tehene. Egy szegény családot kell keresni, s az nem
lesz nagy feladat, azokra bízni a gyógyult állatot. De arra is gondolt, talán
meg is tarthatják, ki tudja, a nagyanyja a teheneket felettébb kedveli. Mindig
mondogatta, hogy egy jól tejelő tehénke minden pénzt megér. Persze mióta a
Józsi nem él, ő meg a boltba jár, már nem bírna azzal is foglalkozni, de
hajdanán, nem is volt gazda, akinek nem volt egy–két marhája. Hát nekik is volt
mindig, legalább kettő, meg a borjaik, néha több is.
No, most már nem
gond, kié legyen a kecske – gondolta fájdalommal. Eddig küzdött érte.
Elszántan, az akarat felizzította, megsokszorozta az erejét. Eddig kitartott, s
kitartott volna még, de ezen az éjszakán, megértette, hogy veszítettek. Látta
hogy még az állat is nehezen engedi el az életet, s gyötrelemmel hajózik át a
másvilágba. Mert ez az élő legnehezebb útja. De hogyan tovább? Hogyan könnyíthetné
meg az ittlét maradék óráit, és hogyan segíthetné át védencét az égi mezőkre?
Még az is eszébe jutott, nem lehetne-e valahogyan megrövidíteni az agónia
óráit. De hogyan, s szabad-e? Teri néha szedett valami altatót, s felrémlett,
talán egy nagyobb adaggal átsegíthetné az állatot az égi nyugalomba. Mintha
valakinek, jegyet vennénk a vonatra, hogy hamarabb odaérjen, ahová gyalogosan
mindenképpen el kell jutnia. Hogy ne kelljen kínlódnia a hosszú, gyötrelmes
úton.
De mi van, ha téved?
Mi van, ha az állat mégis jobban lesz és meggyógyul? Mi van, ha mégis csoda
történik? Mert Anna mélyen hitt a csodákban, és várta is a csodákat
rendületlenül. Tulajdonképpen naponta ezzel kelt, s feküdt este, telve
reménységgel és várakozással. És számtalanszor nem is csalatkozott, mert
hihetetlen dolgok történtek vele. Mert igaz, hogy elment az anyja, de lám itt
van a nagyanyja, aki gondoskodik róla és szereti őt. Igaz, hogy először hallani
sem akart az állatok befogadásáról, de aztán megnyithatta az állatkórházat.
Igaz, hogy Zafírt földhöz akarták vágni, de most ott szuszog a szalmában, a
bőre rózsaszín, és a szőre ragyog, ha rásüt a nap. Anna végeérhetetlenül tudta
sorolni ezeket, ha csodavárását valamikor, valami okból mégis meg kellett
erősítenie.
Először a pokrócot gyűrte
ápoltja teste alá, aztán megragadta a pokróc két sarkát, és a csaknem élettelen
testet üggyel–bajjal visszahúzta az istállóba. Nehéz volt, de sikerült féltett
terhét úgy–ahogy biztonságba helyeznie, aztán elrekeszteni a hevenyészett
fekhelyet a hajdani jászol alatti sarokban. Óvatosan kitisztította az állat
szemét, mely tele lett földdel, míg az állat kényszermozgásában a földön
vonaglott. Azokat a csodaszép, titokzatos szemeket – gondolta, míg nedves
ruhával óvatosan, gyengéden dolgozott. Nappali fényben csak egy keskeny fekete
csíknak látta a pupilláját, s ez elbűvölte. Egyik állatnak sem volt ilyen
gyönyörű szeme.
Csak védencére
figyelt, és befelé, a szívét szorító bánatra, így nem vette észre, hogy a hold
hirtelen felszívódott, felfalta a gyors borulás, csak a kecske szőre világított
még a sötétben néhány percen át, meg a krepp hálóing, amit Teri varrt a nyáron,
hogy ősszel, ha jönnek a hidegek, ne fázzon, aztán mindent elnyelt az éjszaka.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése