Vitéz azonnal
felkelt, ahogy nyílt a konyhaajtó, ott termett mellette, pedig épphogy
kinyitotta, épphogy kicsusszant rajta – közben remegett, jaj, meg ne
nyikorduljon, és reszketett, mert a hideg is megütötte. Vitéz, igazi hős, mert
életben maradt. Sántított még, erősen húzta a hátsó lábát, de csóválta a
farkát, és a nyomába eredt, kísérte az istállóig, ott aztán megállt, mert oda
egészségesek nem mehettek be.
Már messziről látta
a hófehér valamit, de könnybe lábadt a szeme, mintha fátyolt akarna vonni a
valóság és az álmok közé. Igen, ott az istállóajtóban, ott fekszik, elesetten
és reménytelenül - a telihold kíméletlenül rávilágított a küszöbön fekvő
testre. A beteg lecsúszott az alátett pokrócról, alatta a puszta föld maradt,
így por került a vergődő állat szemébe, meg törek. Az istállóajtóig sodródó
állat testét csak a küszöb tartotta meg, hogy ki ne kerüljön az udvarra. Ezek
az utolsó órák – gondolta -, hiába minden. A tehetetlenségtől mindig lázas
lett, most is nehezebben lélegezett, szinte zihált, a szeme kiszáradt, égni
kezdett. De össze kell szednie magát, nem lehet gyenge. Hogy miért nem? A halál
a legnagyobb ellenség. Azt kellene legyőzni. Hirtelen megérezte a maga
erőtlenségét, kicsinységét, eleve vesztésre ítélt, gyermeteg küzdelmének
hiábavaló voltát. És mégis. A parancs: Tedd, tedd, tedd! Ne mérlegelj. És ő
engedelmeskedett, nem is akart mást, csak engedelmeskedni ennek a parancsnak.
Váratlanul
felrémlett előtte az anyja arca, sőt az alakja, legalább is testének
körvonalai. Mintha ott állt volna a jászol előtti keresztgerendánál, melyhez a
teheneket kötötték a szép múltban, amikor még az istálló levegőjében naponta
terjengett az édes, tej illata és zsíros párája. Most ott állt az anyja –
micsoda boldogság! - kissé nekidőlve a gerendának, a két keze a csípője mögött.
Mintha ő is a szenvedő állatot nézte volna aggódva és gyengéden. Milyen szép,
milyen fiatal! Hány éves lehet?
Pedig már nem
emlékezett rá, milyen volt, szőke-e vagy barna, magas-e és erőteljes, mint a
nagyanyja, netán alacsony, törékeny. Három éves sem volt, amikor itt hagyta a
nagyanyjánál. Azóta nem hallották hírét. Mint egy csomagot – mondogatta Teri
néhanapján, ha valaki utána kérdezett. – Mint egy csomagot, idelökte nekem a
gyerekét a küszöbre. Azt se tudom, él-e, hal-e. Nem ír, nem üzen. De ne is
írjon! Hagyjon nekem békét. Majd én felnevelem a lányt.
Ilyenkor rendre egy
szózuhatag következett a Józsiról, aki elrontotta a Gizit a majomszeretetével.
– Nyugodjon békében szegény, de ez az igazság. Pedig jó ember volt egyébként,
becsületes. Csak egy baja volt, a jó szíve, hogy nem tudott az nemet mondani
senkinek. A lánya még beszélni se tudott, de már tudta, hogyan csavarja az ujja
köré az apját. Nem kérhetett az olyat, amit az apjától meg nem kapott. Na de ki
is használta, de ki ám! A fején táncolhatott, ha úgy hozta a kedve, a Józsi meg
örült, csak úgy repesett, hogy a lánnyal lehetett. Még a kocsmába se ment el
többet. Hogyne, hogy a kislyánynak valamiből kevesebb jusson! Ő nem issza el a
gyereke örömét! Azt már nem! Pedig nem ivott ő, csak egy-egy pohárkával
néhanapján, fizetéskor vagy ünnepen. De a lány miatt lemondott róla, arról is,
de mit, még az életét is odaadta volna a Giziért. S na mi lett belőle?
De ha az unokája
feltűnt a közelben, a szózuhatag elapadt. Mégis nemegyszer végighallgatta a
történetet, melyet nem kellett volna meghallania, melyen sok volt a folt és a
szakadás, át meg át volt szőve a régi sérelmek daróc szálaival,
meggondolatlanul kimondott, meg nem bocsátott szavak és tettek durva csomóval,
vádlásokkal és keserűségekkel.
Úgy érezte, várnia
kell, míg a nagyanyja elmondja magától, mi történt és mi-ért, de egyszer
hirtelen indulattól vezérelve csak összeszedte magát, és az anyja felől
érdeklődött. Teri kurtán csak odavetette: – Meghalt. Aztán ingerülten
hozzátette: – Legalább is számunkra. Ne zaklass vele! És félrenézett, kerülte
pillantását, mint aki rejteget valamit, de most rajtakapták, és ettől
zavarodott lett, ingerült, támadó. Így jobbnak látta nem kérdezni többé.
Megértette, hogy Terinek fájdalmat okozott már maga a kérdése is. A válasz
ellenére bizonyos volt benne, hogy az anyja él valahol, s gondolt rá, eleinte,
csak ha valamilyen ünnep közeledett, mert hátha akkor mégiscsak eljön, később
egyre gyakrabban. De a nagyanyját is rajtakapta, hogy egyek ők a várakozásban.
Észrevette, hogy Húsvét, Pünkösd meg Karácsony táján Teri is elgondolkodó,
szórakozott lett, és feszültebb, mint máskor. A kinti zajokra is jobban
figyelt, fülelt, s rá is kérdezett, nem ugatott-e a kutya, nem a kapu nyílt-e,
s ahogy hazaért mindjárt azt kérdezte, mit hozott a postás, nincs-e valami levél.
Mint aki vár valamire – , de nem tudja, jó dolog-e avagy rossz, amire vár, s
így a várakozás befelhőzi a mindennapokat.
Aztán elmúltak az
ünnepek, s a nyugtalan villózás eltűnt a nagyanyja szeméből, és újra megjelent
a szürke tó, fodrozatlan, átláthatatlan. Nem beszéltek róla, és Anna sohasem
talált a házban semmit, ami a hajdani lakóra emlékeztetett volna, sem egy régi
irkát vagy iskolakönyvet, se egy apró képecskét, se egy kis kendőt, semmit, ami
felidézhette volna a távollévőt, mégis egyre gyakrabban gondolt az anyjára, és
elképzelte, mikor és hogyan fognak találkozni. Először a testének melegét
sikerült felidéznie, és az illatát, s ha valami fájdalom érte ezzel
vigasztalódott. Leült valami csendes, eldugott helyre, behunyta a szemét, és
minden érzékszervével figyelt. Hitte, hogy egy láthatatlan szál fonódik
ilyenkor gondolatból, vágyból és elér a szeretett lényhez, rákötődik, és
létrejön a találkozás. Képzelete sohasem hagyta cserben. Az anyja megölelte, s
ő mélyen beszívta azt a semmihez sem hasonlítható illatot, amit kizárólag neki
tartott fent. Ha szerencséje volt, még valami lágy melegség is körüllengte,
ebbe beburkolózott, mint hideg téli napokon az előmelegített dunyhába, és
megnyugodott, sőt egyszer úgy elaludt, hogy csak a nagyanyja rémült, őt kereső
kiáltásaira ébredt.
Noha nem emlékezett
az anyja arcára, a képzelete megrajzolta azt is, s a kép feltehetően
hasonlíthatott eredetijére, mert nem volt légbőlkapott. Modelljének igenis volt
alapja. Ha a nagyanyja a boltban volt, s nem akadt egyéb teendője, megengedett
magának egy kis kirándulást, s bejárta a kis ház minden zegét-zugát a pincétől
a padlásig. Ha Teri otthon volt, mozgását és mondanivalóját mindenekelőtt hozzá
szabta. De távollétében nem tudott ellenállni a kíváncsiságának, és felfedezőútra
indult, ám mindig vigyázott, hogy kalandozásainak nyoma ne maradjon. A
tisztaszobába mindig elfogódottan lépett be. Soha semmit sem érintett meg,
csupán megállt a szoba közepén, tekintetével végigpásztázta a sötétre
politúrozott súlyos bútorokat, a faliszőnyeg mesés képeit az erdővel, az
őzekkel, a vadásszal meg a pásztorlánnyal, tekintete megpihent a csipkéken és a
díszpárnákon, a vázákon és dísztárgyakon. Mintegy jutalomként, mindig a
nagyszoba kettős ágya feletti esküvői kép előtt végezte a szemlét. Hosszan
nézegette az idegen fiatal párt, akiről később kiderült, hogy a nagyanyja és a
nagyapja.
Terit még akkor sem
ismerte fel a fiatal nőben, amikor a nagyanyja felvilágosította, hogy igenis,
az a szép menyasszony a Németh Teréz, a Németh-boltosék egyszülött leánya, a
vőlegény pedig a Kármán József. Utóbbi nem dicsekedhetett nagy vagyonnal, de
rendes szakmája volt, mégpedig lakatos, nem is akármilyen, de nem ám! Meg aztán
jóképű volt, ezt nem lehet tagadni, Nem volt lány a faluban, akinek ne kellett
volna. Azt mondják, a Pesti Bözse miatta ugrott kútba, szerencsére kihúzták a
bolond lyányt, mielőtt megfulladt volna, így csak tüdőgyulladást kapott, de
végül abból is kilábalt valahogy. Csak a Kármán Józsiból nem sikerült
kigyógyulnia, azt pletykálják, emiatt nem is ment férjhez soha. Vénlány maradt
a szerencsétlen. De minek futott olyan szekér után, amelyik nem vette fel! Ő
bezzeg sohase futott, dehogy, büszkébb volt ő annál, a Kármán Józsi mégis utána
bolondult. Na. Szép legény volt, ha lehet ilyet férfira mondani. De az is
elmúlik ugye, és akkor mi marad? Minden elmúlik...
A nagyanyja valami
fehér főkötőfélét viselt a képen, behúzva egészen a homlokába, a szemöldöke
fölé, talán az volt a koszorú, mert mögötte látszott valami fehér, talán a
fátyol, amiről a nagyanyja azt mondta, hogy földig ért, és rózsaszín ruhás
koszorúslányok vitték. A ruha nyakig gombos, több mint hat méter taft és
selyem. Három soros teklagyöngyöt viselt a nyakában a Németh Teréz. Úgy ám!
Nagy lakodalom volt. Talán a szürke szeméről, az átláthatatlan tóról
megismerhette volna, de a fényképész azt is világoskékre színezte, a
száját meg erős pirosra. A menyasszonyon nem is időzött sokáig, de a vőlegényen
annál inkább. Egyetértett a nagyanyjával: a Kármán József igen szép fiatalember
volt. Különösen a szeme tetszett Annának. Még a rossz műtermi képen is feltűnt
a huncut ragyogás. Csillagszemű, mint a mesebeli juhász – gondolta. Ez a barna
szempár alkalmasnak tűnt az anyja képének megalkotásában, hasonlóan a száj is,
mely szépen ívelt volt és gyengéd, olyanféle, melyet jó lehet megcsókolni, s
bár a vőlegény sem mosolygott, a szeme csillogásában, meg a szája szegletében
ott lapult az öröm, várva a jó alkalmat, amikor beragyoghatja az egész arcot.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése