"Csak egy kis emlék..." - Gizi-Giselle 1.

 Gedei Viktória fotómontázsa: Sehova

„Csak egy kis emlék, a szíven könnyedén átfutó, bolondos emlék.” Milyen jól énekli az Ákos Stefi! “Utána mennék, hiába keresném, elsuhant, ma már csak emlék.” Együtt énekelte a kórussal: „Csak egy kis emlék.”

Rezgett benne az öröm, feltöltötte a szoba áporodott levegőjét, melyben eleggyé vált a parfüm és a mosdatlanság szaga. Ritkán nyitott ablakot. A szellőzetlen szoba sűrű levegője megnyugtatta, mert a mulató öltözőjét idézte. Az az ő igazi otthona. Csak éppen aludni jár ide, s csak akkor takarít, ha vendéget vár. De akkor sem viszi túlzásba. Csak ahol a papok járnak. A főbérlőt ilyenkor riasztja: Paulin drága, levinné a Patyolatba? Tudja, annyira elfoglalt vagyok! Csókolom, nem leszek hálátlan! Imádom magát! Paulin szeme megtelik alázatos rajongással: – Hogyne, drága Giselle! Csak szóljon! Tudja, ráérek! Majd én intézem, bármit! Örömmel!

Egyszer rajtakapta, amint a vénlány a lehúzott ágyneműre hajol, mélyen magába szívja az illatát, látta az elhomályosodó, majd a zavartól elfeketedő tekintetét, amikor észrevette, hogy rajtakapták. Még mondani akart valamit, hogy öt deka kávét vegyen másnapra a Csemegében, meg egy kis konyakot, ne legyen túl drága, ezért lépett vissza, ezért nyitotta rá az ajtót, s ez a kép fogadta. A Horthy-ezredes lánya. Nocsak! Nocsak! Hát ezért maradtunk inkább pártában!

Azután a fehérneműit is neki adta mosásra. Ha öröme telik benne – gondolta. Mulattatta is meg nem is ez a groteszk szerelem, de mert haszna volt belőle, elnyomta fel-feltörő ellenszenvét.

A dolgok egyre jobban mennek. Egyre többen ismerik, és ha nem lép fel hiányolják, keresik. Ez az! Nemsokára nem lesz nélküle sikeres műsor. De nem ám! Ki hitte volna, amikor először bemerészkedett a mulatóba! A lányok pillantását nem felejti el soha. Lesajnálták a szemtelen vidékit, aki idetolta a redves kis képét, a sarkán még ott szárad a disznószar. Az öltöző ajtaja előtt állt, s hallgatta, miket hordanak róla össze. Az első napokban, percekig várt, gyűjtötte az erőt, hogy belépjen az öltözőbe vagy a próbaterembe.  Rettegett attól, hogy el kell vegyülnie közöttük, rettegett az érzéstől, hogy elhúzódnak tőle, hogy kigúnyolják, megvetik. Senki sem akart a közelében öltözni, hátha ellop valamit. Vagy attól féltek, valamit elkapnak tőle? Hogy szenvedett! De nem mutatta, nem szólt, sohasem reagált. De forrt benne a harag, s ez az adalék csak növelte az elszántságát. Eleinte riadt volt, és minden mozdulatát ellenőrizte, szigorúbban, mint az őt kísérő kaján, gúnyos tekintetek. Ettől darabossá, és jóidőre hallgataggá vált. A próbákon összeszedte magát, inaszakadtáig dolgozott. Tudta, hogy mások is figyelik, éppen azok, akik valóban számítanak. Mert az ostoba verébcsapat, a baromfiudvar, a tánckar kopott ribancai – mert magában csak így hívta őket, kopott kokott, kopott ribanc, hogy törlesszen valamit – nem számítanak. Már az első próbán, amikor csetlés-botlását folyamatos gúnyos nevetés kísérte – pedig a próbamester újra meg újra rájuk szólt: Elég a viháncolásból, abbahagyni, mindenki a saját lábát figyelje! Rózsi, ha még egyszer megszólalsz és kirúglak! Elhatározta, hogy elengedi a füle mellett a durvaságokat, a gúnyt. Csak akkor győzhet, ha nem vesz tudomást róluk. Hiszen erre megy ki a játék! Megtörni, összezúzni az ellenfelet, a vetélytársat, aztán egyedül befordulni a célegyensbe és győzni.

Senki sem gondolná, hogy egy tizenkét éves lány anyja. De nem ám! Senki. Állt a tükör előtt, és nézegette magát. Istenem, milyen szép! Egyszerűen hibátlan a teste. Egy kicsit megemelte a mellét. Nem, jó ez így, éppen jó! A mellei, éppen azok a legszebbek. Nem nagyok a mellei, de... A szanaszét fekvő, hányódó ruhadarabokon, fehérneműkön kóborolt a tekintete, mit is vegyen fel, és valójában már mennie kellett volna, de elkalandozott, újra meg újra megállt, és mindig visszatért az előbbi gondolathoz. Senki sem gondolná, hogy egy tizenkét éves lány anyja. Hogy már szült. Mert, ha utánaszámol, Anna a tizenkettedik születésnapja felé közeledik. Igen, nemsokára nagylány lesz.

De nem volt jó erre gondolni. Egyrészt az idő múlására emlékeztette, amit pedig új életében alig vett tudomásul. Nem akart törődni az ellenséges idővel, melynek győzelme kétségtelen, ezért elhatározta, hogy nem gondol vele.  Évek óta csak akkor figyelt az órára, ha valami fontos randevúra készült, s nem akart túl sokat késni, vagy ha fellépett. Olyankor nyugtalan volt, és újra meg újra rápillantott az órára és memorizálta: fél öt múlt hat perccel, öt óra lesz hét perc múlva, mert a főnök nem tűrte a késést, és kirúgással fenyegette, amikor egyetlen egyszer elkésett a próbáról. Pedig talán tíz percet, ha késett, tán tizenegyet.

Legtöbbször még azt sem tudta, milyen hónap van – április, május? – hogy milyen nap van, és hányadika, azt végképp nem. Az időjárás volt az egyetlen, ami úgy-ahogy eligazította, tavasz, nyár, ősz, tél, és a véget nem érő körforgás azt üzente, minden rendben van, minden így marad örökre. Ez megnyugtatta. A jelennek akart élni, a percnek, semmi egyébnek.

Elásta a lánya emlékét is, amilyen mélyre csak lehetett, és minden egyebet, ami a hajdani Kármán Gizire emlékeztethette volna. Nem is volt olyan nehéz. Eleinte még felrémlett ez meg az, fondorlatosan rátört egy érzés, egy illat vagy egy hang karcolta fel a felhúzott falat, olyankor összeszorult a szíve, és elöntötte a rosszkedv piszkos leve. Néha napokig kínlódott, és görcsösen szabadulni próbált a nem kívánt képektől és gondolatoktól. Egyszer még az italhoz is hozzányúlt, de a másnapos rosszullét és lehangoltság elvette a kedvét ettől a gyógymódtól. Aztán rájött a megoldásra. Később, amikor már volt egy kis pénze, rosszkedve idején vásárolni ment, üzletből ki, üzletbe be, ruhákat és cipőket próbált, megvett mindent, ami csak elébe került, és egyszercsak vége volt, újra Giselle volt, mert így hívták, amióta a lokálban dolgozott. Utána elajándékozta a sok fölös holmit, megajándékozott boldog boldogtalant, aki az útjába került, vízvezeték-szerelőt, portást, takarítónőt, az éppen ügyeletes barátnőket, a táncosokat, a zenészeket és berendezőket, s ezek dicsérték a bőkezűségéért. A lányok is kevesebbet piszkálódtak vele, kevesebb pletyka terjengett róla, és ritkábban bántották, pedig kíméletlen volt a harc a tánckarban és azon kívül is, egy-egy szerepért, szólótáncért, a megmaradásért. De amíg pénztelen volt, addig nehéz volt.

Most is csak azért jutott eszébe a lánya, mert a tükörben megpillantotta a testét, és maga is rácsodálkozott az üdeségére. Senki sem mondaná, hogy nemsokára harminc lesz. Örült, hogy kamaszlánynak tűnik inkább, mint asszonynak, örült a rugalmas, lányos mellének, a karcsúságának, hogy annyit ehetett, amennyit csak akart, nem hízott egy dekát sem. Mindent megemésztett az egészséges gyomra, és semmi sem rakódott le. A többiek pedig kegyetlenül koplaltak. Mérték magukat, és számolták a kalóriákat. Minden divatos fogyókúrát kipróbáltak, számos önhánytató volt köztük, és hashajtókkal is próbálkoztak. Őt is meggyanúsították, hogy így segít magán, nem lehet az másképp, amikor végignézték falánk lakomáit, nassolását, de ő csak nevetett! Egyszerűen szeretett enni, néha pukkadásig falta magát, igaz, jobbára csak otthon, és egyelőre büntetlenül. Ha vacsorázni hívták, fékezte magát, keveset evett, és vigyázott minden mozdulatára. Eleinte idegenkedett az ismeretlen, furcsa ízektől, rántott húst rendelt, ha a Gundelbe vagy a Mátyás pincébe vitte is valamelyik hódolója, de aztán megismerte a francia konyha remekeit, később belekóstolt az olaszba is. Valódi ínyenc lett. Mert volt bátorsága megkóstolni, amivel kínálták, békacombot evett, még a kagylót, a vágyfokozó osztrigát is megpróbálta, meg a homárt.

Az ételek élvezete volt a csatorna, amelyen át egyéb gyönyörök is megnyíltak előtte, s egyre éhesebb lett ezekre és másokra, mindenre, amit addig nem próbált, még nem ismert. Maga sem vette észre, mikor lett állandó kísérője az éhség, sőt, a mohóság, de, ha észrevette volna is, na és, mit számít! Azt hajtogatta, amit egyik szeretője mondott neki, amikor rávette, valami, akkoriban újdonságnak számító szerelmi eszközre, melyet masszírozásra alkalmas gyógyászati segédeszköznek titulált: sose mondd, hogy nem, ha még nem próbáltad!