Végül a rég kiürült
tehénistálló, melyet minden évben lelkiismeretesen kimeszelt kívül-belül, meg a
mögötte fekvő közel ötven négyzetöl is Anna birtokába került. A kislány
átlátta, hogy a nagyanyja, mint már annyiszor máskor is, önmagát győzte le
őmiatta, és felismerte az emögött kormányzó szeretetet. Hálás volt, és annak
ellenére ragaszkodott a nagyanyjához, hogy tisztán látta a rossz tulajdonságait
is. De sohasem bírálta, még önmagában sem, egyszerűen elfogadta, mint élete
egyetlen társát. Őt kapta, hogy honnan és kitől, erre nem is gondolt, de úgy
gondolta, ajándék.
A kislány még
valamiféle okmányt is szerkesztett az ügyletről, amit mindketten aláírtak,
igaz, előtte biztosította a nagyanyját teljes bizalmáról és megbecsüléséről,
háláját fejezte ki, hogy a megállapodás egyáltalán létrejöhetett, s kérte, hogy
ne vegye a jogi aktust semmiképpen a bizalmatlanság jelének. A szerződést végül
ki kellett még egészíteni egy záradékkal, ami a befogadható állatok számára és
méretére vonatkozott, de ennek csak józansági keretek szabtak határt, s ezen
túl egy végső pont a kórházigazgató munkaidejét szabályozta, s azt legfeljebb
napi két órában határozta meg. Ezt Anna kevésnek, a nagyanyja túl soknak
ítélte, ám végül ez került a dokumentumba. Az éjszakai ügyeletről nem esett
szó, de Anna tudta, hogy a nagyanyja nem tűrné éjszakai kiruccanásait, ezért
nagyon óvatosnak kell lennie. A legújabb páciens, a kecske rossz állapotban
volt, és már este elhatározta, hogy az éjszaka folyamán megnézi újra meg újra.
A szíve maroknyi
volt az aggodalomtól, ahogy az istálló felé tartott, vajon él-e még, és
szenved-e, ha még él. De hátha jobban lett mégis! Semmit sem kívánt volna ennél
jobban. Négy-öt fok, ha lehetett, az ég tiszta, a telihold megvilágította az
udvart, a kertet. Máskor szívesen nézegette az eget, belefeledkezett, ha tiszta
volt, vonzotta a ragyogás, ha elborult a felhőjáték, a csillagos eget meg
gyakorlott utazóként járta be tekintete, ismerte a csillagképeket, s ujjongott,
ha feltűnt valamelyik. Azon az éjszakán fel sem pillantott az októberi égre,
csak a kecskére gondolt, meg szörnyű betegségére, hogy talán elveszíti.
A kecskét a
cigányoktól vette meg, s ezt a tényt, meg hogy mennyiért, titkolta a nagyanyja
előtt. Az állat összekötözve feküdt a szekéren, a feje lelógott, ez tűnt fel
először, a kiszolgáltatottsága, a tehetetlensége, a rongyszerű lebegés, ahogy a
szekér zökkent, a keskeny fej hol ide, hol oda csapódott. Utánuk kerekezett, s
közben szólítgatta a bakon meg a saroglyában ülőket. Eleinte csak bámultak rá,
gyanakodva vizsgálgatták, nem szóltak.
A kocsmánál
lassítottak, megálltak. Ő is megállt mellettük, kicsit távolabb, illemtudóan
köszönt még egyszer, s tudakolta, mi a baja az állatnak. Az asszony, aki addig
a szekér farában rázódott, onnan lógatta a lábát lefelé, kivette a szájából a
pipát, s kiköpött: − Megkergűtt, a juhász aszonta, megkergűtt. Aztán komótosan
kászálódott lefelé, ő is meg az ember is, csak a gyerekek maradtak, meg egy
fiatalabb férfi a bakon.
Anna érdeklődött,
hogy az, mit jelent, de az asszony csak a vállát vonogatta, s a köténye alatt
kotorászott, majd egy csomóba kötött zsebkendőt húzott elő, pénzt számolgatott,
nem figyelt többé a kérdezőre. A bakon ülő húszévesféle legény szólalt meg: −
Megtámadták az agyát a fírgek.
Ezután hangzavar
támadt, mindenkinek más volt erről a véleménye, még a gyerekek is
belekiabáltak, hogy így, meg úgy. Eltelt egy kis idő, mire Anna újra szót
kapott.
− Aztán mi annak az
orvossága? – kérdezte.
− Hát kés kell a
nyakának – mondta a cigányember, aki közben visszajött, kezében a pakli
dohánnyal, aztán megragadta a gyeplőt: − Matyi, ne! Már az asszony is
felkapaszkodott a szekér végébe, a ló először poroszkálni, majd ügetni kezdett.
Anna félt, hogy mindjárt ott hagyják, lemarad, igyekezett nyélbe ütni az
üzletet.
– Mennyiért adnák
el? — kiáltotta utánuk. Akkor megállt a szekér, s folytatódhatott a társalgás.
Lélekszakadva
kerekezett haza a pénzéért. Vajon megvárják-e, ahogy ígérték? Reszkető kézzel
nyitotta ki a parányi dobozt: lesz-e benne annyi? Csak valami kevéske aprót
talált. Forintokat. De ott volt a százas. Összehajtogatva, selyempapírral
gondosan becsomagolva. Száz forint. A nagyanyja adta. Ahhoz ne nyúlj, tedd
félre! Gyűjts hozzá! Majd még adok! Jó lesz, ha valamire nagyon kell. Csak
gyűjtsd! Meg ne tudjam, hogy a dögökre költöd!
Nem alkudott,
odaadta, amit kértek, mert hát a dolog nem tűrt halasztást. Először úgy tűnt,
az asszony nem akar visszaadni, de az ember intett neki, s akkor kelletlenül
odalökte a barna ötvenest. Akkor lelökték a kecskét, csak úgy nyekkent. Anna,
attól tartott, most vége, s még egyszer utánuk kiáltott, nem fuvaroznák-e haza
a jószágot, de amazok hátra sem néztek, bíztatták a kesét, zörgött a szekér,
mintha ezer darabra akarna hullani, a gyerekek is visongtak, de a hangzavarból
semmit sem lehetett kihámozni.
A beteg állatot
Gattyán bácsi szállította haza, aki éppen a vasútról jött vissza üresen.
Feldobta a biciklit is a platóra, Annát meg maga mellé invitálta a bakra, de ő
inkább az állattal maradt, az ölében tartotta a fejét, simogatta a selymes,
fehér füleket hazáig. Az öreg hátranézett, mielőtt indulásra biztatta volna a
két szép muraközit, csóválta a fejét:
− Igaza volt a
cigánynak. Nagyon a végét járja szegény.
Még azt is
felajánlotta, hogy kiviszi az állatot a dögkútba, ha kimúlik, mert kimúlik az
hamarosan. Hát ezek voltak a kilátások.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése