Lélekajánlás 4. A megmosás fürdőjében

Amikor elkezdett émelyegni, először ügyet sem vetett rá. Valami kis gyomorrontás, gondolta, majd az epéjére fogta, hogy az rendetlenkedik. Aztán meg a változókor, korán jött, de meg is kínozza.  Szegény anyja ugyanígy járt. Negyvenes évei elejétől kínlódott, csaknem a haláláig. Majd elégette a múló asszonyisága, aztán forróból hidegbe forgatta, végül kiszárította, olyan lett, mint a novemberi kukoricaszár. Az asszonyi nedvekkel együtt a maradék jósága is odalett. Akár a kifent kés, vágott, szúrt, mindenki futott előle. Na most már érti, miért volt ez, ami rájött, most rá került a sor. Ő még jól tűri, csak ez a kis nyugtalanság, meg az epebajok. De jön majd a többi!

Józsi egyszer megjegyezte, hogy mennyire kigömbölyödött, s ahogy végigpásztázta a szemével, látta, ahogy felgyúlt a vágya, odacsapott felé, perzselt. Jaj, nem! Gyorsan kiszaladt, azt mondta, etetni megy, pedig még nem volt ott az ideje. De egyre gyakrabban meg–megállt a szekrényajtó tükre előtt, s próbálta felmérni a változást. Egyszer még az is felrémlett, csak nem állapotos! A jósnő, a boszorkány is eszébe jutott, amikor az arcába lehelte: Azt mutatja a kártya... Huhh... micsoda szégyen, hogy a vén banya ostobaságai mégis megfertőzték!

Elöntötte a forróság, aztán megszédült. Megmarkolta az ágyvégét, hogy el ne essen. Mereven állt egy darabig, még a levegőt is visszatartotta. A szíve a mellkasát döngette, a halántékán dobolt, az ereiben érezte veszett kalimpálását. Nem, nem, most már késő! Most már jó így, ahogy van. Belenyugodott ő már régen abba, hogy nem lesz fia. Már nem is fáj. Az ő korában már nem ennek van az ideje. Késő. Most, ha mégis terhes lenne, mit mondana a falu! Jaj, Istenem! Eszébe jutott a Molnár Piri. Az ötvenkét évesen szült. A nagyfia már éppen nősülni készült, az ura meg... hát az is túl volt már a legénykoron, a hatvanas éveit taposta. Csámpás vénember.

Akkor a Pirinek elkezdett nőni a hasa, és elterjedt, hogy daganata van. Aztán a daganat egyszercsak világrajött, és éktelenül sivalkodott. Rajtuk mulatott az egész falu, pedig előtte sajnálták, meg is siratták a Pirit, hogy ilyen fiatalon, és sopánkodtak, hogy az öreg aligha fogja túlélni. Azóta ha ránéz a Pirire vagy a Misikére – lehet a gyerek tán hatéves – szorongatja a nevetés.

Isten mentsen! Azt már nem! Képtelenség. Hiszen nem is engedte már magához régóta a Józsit, s nem is fogja. Nem kívánja se teste, se lelke. Na bolondság az egész! Elhessegette a gondolatot, ugyan dehogy! Lassan megnyugodott. Leült egy cseppet a vetett ágy szélére, simogatta, babrálta a szőtt ágytakarót. Valami hiba lehet nála vagy Józsinál. Előfordul az ilyesmi, senki se tehet róla. Az Isten akarta így, hogy ne legyen nekik gyerekük.  Mit lehet akkor tenni! Most már kár ezen rágódni.

Ez a gondolat jól jött. Aztán, ha valakivel beszélt néhány szót, elő is hozta a régebben gyűlölt témát, kérdezetlenül felhozta, gyakran egészen váratlanul, minden előzetes bevezetés nélkül. Nem akarta az Isten, hogy gyerekünk legyen. Ő tudja, miért, de legyen meg az ő akarata. Meghökkent hallgatói előtt a monológhoz illő fájdalmas képet vágott, ahogyan dukál egy ilyen témához. Végül az égre fordította a szemeit, felküldött egy megbocsátó áldást az Istennek, akiben sohasem hitt. Ilyenkor elégedetten, s valamivel nyugodtabban ment tovább, hogy ilyen jól intézi az ügyet.

Ám ahogy a hetek, hónapok múltak egyre nehezült a teste, egyre formátlanabb lett. Különösen a hasa erősödött meg. Daganat – gondolta rémülten. De orvoshoz nem ment. Amikor a szülési fájdalmak elkezdődtek, először úgy hitte, itt a vég, s rendelkezni kezdett, hogy mi hogyan legyen. Aztán elment a magzatvíz, s vége volt a játéknak. Szörnyű volt a szülés, és még gyötrelmesebbek a szülést követő napok, a lelepleződés napjai. Szégyen, micsoda szégyen! Minden szó eszébe jutott, minden mondat, mit mondott és kinek, meg azoknak az öröme és gúnyolódásai, akik így rajtakapták. Míg a gyermekágyban feküdt, órákon át csak ezt sorolta, s találgatta, mit beszélhetnek most az ő háta mögött. A tudat, hogy gúnyolják, kinevetik, megvetik elviselhetetlen volt. Semmi egyébbel nem törődött csak azzal, mit mondjon, ha majd találkozik ezzel s amazzal, s mit tegyen, ha tudomására jut, amit a háta mögött beszélnek. De az is lehet, hogy majd a füle hallatára gyalázzák, kifigurázzák. Mit tegyen, mit is tegyen!

Ezek a gondolatok olyan gyötrelmesek voltak, hogy még Istent is segítségül hívta, aztán még vadabb ötletei támadtak, s mindenféle praktikákon törte a fejét, ártáson, rontáson, sőt átkon. Bosszút állni a csúfolódókon, csak ez járt a fejében. Meg azon, akinek mindezt köszönheti, aki szétdúlta az életét. Az öregasszonyt, bár a kártyavetés után nem is látta többé, esztelenül gyűlölte, s mindenfelé rossz hírét keltette. Még azzal is megvádolta, hogy rontást hozott rájuk, meg hogy tizenhárom fekete macska képében ott virnyákolt egész éjszaka az ablakuk alatt, hogy nem aludtak egy szemhunyásnyit.

Néha szégyenkezett is emiatt, hiszen koholmány volt az egész, s valaha, ha ilyesfélét hallott, megvetően babonás félbolondnak titulálta a mesélőt. De miért is ment el oda? Miért? Pedig a Józsi is tiltotta. Tiltotta? Nem, neki nem tilthatott meg a Józsi semmit. Meg senki emberfia.

A lányára idegenként nézett, s amikor a csecsemő rátapadt a mellére olyan fájdalmat érzett, hogy legszívesebben lelökte volna magáról. Ha legalább fiú volna, az talán megérné a szenvedést, meg a gúnyt. De egy lány! Miután hazavitte, hetekig ki se dugta az orrát a házból. Még az udvarra se ment ki, s örült, hogy annak idején úgy építkeztek, hogy az udvar, meg a ház a gazdasági épületekkel a húsz sor szőlő mögé került, úgy ötvenméternyire az utcától. Így, ha elhaladt valaki a kerítés előtti járdán, még köszönni sem kellett, sőt, még észrevenni sem. Akkoriban azzal indokolták a szokatlan házhelyet, hogy nem akarják bántani a jól beállt szőlőt, na meg így a vonat zaja se hallatszik be annyira.

A gyermeknézőbe jelentkezőket sorra elhárították. Kitanította a Józsit, csak mondja mindig, hogy még gyengélkedik, majd, ha már erősebb lesz. Aztán nem is remélte, oly hamar elmaradtak a vizitelni vágyók, olyan gyorsan napirendre tértek afelett, hogy a Terinek meg Józsinak lánya született. Nem látták őket, elfelejtették őket.

Az első öt év szinte eseménytelenül zajlott. Tessék-lássék ellátta a lányát, mint egy gép, végül megszokta a gyermek melletti teendőket, hamar meg is tanulta, valahogyan ösztönösen, tette, amit kellett, ahogyan tette, ha malacok születtek vagy borjú. Csupán egyetlen egyszer feledkezett meg róla. Az első nyáron történt, amikor egy hőhullám három hétre katlanná tette az országot, elégett minden, felperzselődtek a mezők, a rekkenő hőség elől már sehová se lehetett bújni, még a vályogfalak sem védték meg a mögé húzódót, perzselt a levegő és éjszaka is mozdulatlan volt.

A lány egyébként csendes csecsemő volt, de akkor még az is sírt, csaknem egyvégtében, nem hagyta abba. Kenyérhajat nyomott a szájába, tán a foga, de az kifordult a szájából, itatni próbálta, de hiába, kiköpte a tápszert, a teát, a cumit is. Józsit várta, jöjjön végre, aztán foglalkozzon vele, neki erre végképp nincs ideje, babusgatni, amikor azt se tudja, mit kezdjen a sok állattal, a ház körüli teendővel. Aztán meg a kút vize is apadt, napról napra fogyott, minden nap azt leste, hány gyűrűnyi lehet még benne, az itatás után töltődik-e vagy sem. Mikor nem bírta már tovább, hirtelen ötlettől vezérelve kitolta a gyereket a nagy diófa alá, ott mintha lengedezett volna egy kicsiny szellő. Hadd nézze a leveleket, hallgassa a baromfiudvar zajait, talán megnyugszik végre.  Csend is lett hamar, nagy csend. Az jó volt.

A vihar szélviharral érkezett és jéggel verte azokat is, akik várták, de azokat is, akik nem. Tombolt. Fákat csavart ki, háztetőket rongált. A baromfit már a jégesőben terelgette befelé, kapott eleget ő is, jeget is, vizet is, reszketve tépte le magáról az ázott szoknyát, meg az inget. Szinte feketébe fordult az ég, fel kellett kapcsolni a villanyt a konyhában, de mindjárt abban a pillanatban el is aludt. Leült a hokedlire, kibontotta, szárítgatta a haját, s akkor eszébe jutottak a tehenek. Azok a szegény jószágok meg kint vannak a gulyán. Mardosta az aggodalom. Mi lesz most azokkal? Ott van az a félnótás gulyás, hogy minek tartják az ilyet! Hányszor üresen jön haza a barom, máskor meg úgy teletömve, hogy attól fél, még felfújódnak. Biztosan beleengedi őket a tilosba is. Ha permetezett a tsz, akkor abba, a mérgezőbe. Az a félnótás, semmirekellő. Nincs annak ki minden kereke. Meg veri is az állatokat, ha rájön a bolondóra. Nem ér az a dög semmit. Ilyen viharba meg biztos csak a saját bőrét menti, az állatokat meg sorsukra hagyja. Ki tudja hová szaladnak ijedtükben! Elmennek azok sok kilométerre, ha megijednek! Ott aztán befogják őket, bottal üthetik a nyomukat. Volt már ilyen! Ha elveszítik a két tehenet, ő megöli magát! Hisz minden vagyonuk az a két tehén. Kell az a kis tejpénz! Józsi nemsokára nyugdíjba megy, neki meg nincs keresete. Öt évig, ha dolgozott a szülei boltjában, aztán elvette a Józsi, és itthon maradt. Itthon is kellett a dolgos kéz nagyon. Istenem, ha azokat valami éri!

Ahogy Józsi beesett az ajtón ázottan, meggyötörten, rá is kezdte rögtön a gulyást, meg a nagy aggodalmát, hogy a tehenekkel mi lehet ebben az ítéletidőben, de az alig figyelt rá, mormogott valamit, hogy majd csak hazajönnek, volt már ilyen, s vette le a göncét, meg az ázott bakancsokat, s kapkodta magára az odakészített munkásruhát, s ment be a lányához. De mindjárt ki is fordult értetlenkedve. „Hol a kislyány?”

Riadtan az arca elé kapta mindkét kezét: – Jaj! Odakint – rebegte, s látta, amint a férje arcán átvillámlik a harag, a gyűlölet és a félelem keveréke.

– Odakint? Hol odakint? Hol?

Megragadta a csuklóját, s szorította, hogy attól félt, eltörik, ha mielőbb el nem engedi, de nem panaszkodott, csak rémülten kutatott az elméjében. Hol odakint, ez visszhangzott, végeérhetetlen visszhangzással.

– Te, én megöllek, ha nem mondod meg azonnal, hol van a kislyány! Megöllek Teri! Aztán nem bánom, mi lesz azután.

Akkor eszébe jutott, hogy a diófa alá tolta a lányt, még a vihar előtt, s rohant kifelé, mögötte a férje. Először nem is látszott a parányi kocsi csak a korhadt régi istállóajtó, ferdén rádőlve billeget egyik sarkán, akár egy kunyhó ferde teteje. Rajta gallyak, levelek, cserépdarabok, valami régi piros zománcos lábas füle, szalma, s ki tudja mi még, amit a bolond szél ráhordott. Mögötte a babakocsi kissé megdőlve és félrebillenve a rákerült súlytól, s benne a gyermek. Ahogy meglátta az apját gőgicsélni kezdett, mosolygott, az meg felkapta, vitte befelé boldogan. Róla elfeledkeztek.