Túl fiatal a szerelemre...A depresszióról és a gyógyulásról 5.

Mindenestre a haldokló mellett valami derengeni kezdett ismét, gyermekkorom tisztánlátása egy pillanatra csaknem visszatért. Gyertyaláng a végtelen éjszakában. De mégis, ez a lényeg: újra rányílt a szemem a másik fájdalmára. A tetszhalott hullamerevsége engedni kezdett. Hamarosan el is hagyhattam a nagyhírű intézményt, felvértezve számos jó tanáccsal, egy ambuláns gondozóintézetbe szóló beutalóval, meg számos recepttel.

Meggyógyultam talán? Dehogy. Újra ott álltam a mélység szélén, de most úgy, hogy már megjártam a lentet. Valamennyire fel is kapaszkodtam, de még mindig csak a peremnél imbolyogtam, a lent és fent együttes vonzásában. Szédültem. Nos, most itt egy csodának kellene következnie, egy valamirevaló történet tán ilyesmivel szolgálna manapság, a hősnő egyik napról a másikra kigyógyul, ikreket szül és boldog anyává és szerelemittas feleséggé válik, ráadásul megnyeri az irodalmi Nobel-díjat is. Vagy valami tragikus fordulattal a komorabb színeket kedvelőknek: közben, míg a szenvedő a zárt osztály rémségeivel hadakozott, az ifjú férj kétségbeesésében és magányában egy másik nőhöz menekült, és a hazatérő feleség legjobb barátnője karjaiban találja. Erre gyorsan elrohan a legközelebbi patikába, kiváltja a felírt gyógyszereket, mindet beveszi. Meghal. Öngyilkosságával méltón megbünteti ezt a csúnya, rossz világot.

Égbolt - Gedei Viktória fotómontázsa

Csoda, illetve tragédia helyet nagyjából hét év lábadozás következett, az eszmélés vagy újjászületés? Időszaka, völgyekkel és csúcsokkal, hol feljebb, hol lejjebb, mégis lassacskán emelkedő hullámvonalban. Igaz, a fent vázolt tragikomédiai elemek közül valami hasonló velem is megesett. Sajnálatosan nem az ikerszülés, sem az irodalmi Nobel-díj. Igen, igen. Az ifjú férj nem bírja tovább a megpróbáltatásokat epizód egy variánsa. Nem akarom kárhoztatni őt. Hisz végül is alkalmatlannak bizonyultam társnak, barátnak, szerelmesnek, szeretőnek, anyának. Szinte a kezdetektől. Én árultam el őt először. Mikor? Amikor hozzá csapódtam, növekvő szorongásom, elharapódzó félelmeim elől hozzá menekültem. Amikor azt hittem, hogy kívül találom meg megmentőmet, pedig az belül volt, odabent volt mindvégig. Amikor, odasimultam hozzá, de oda nem adtam magam – hisz magamat már el is veszítettem azidőtájt, hogy is, kit is adhattam volna! –, amikor rávettem, építsünk közös házat, szépet, erőset, talán életre szólót, de nem volt sem téglám, sem malterom, és végképp nem volt erőm. Aztán a közös fedél alatt is egyedül dideregtem, hiába próbált melegíteni. Mert eleinte próbált. Elárultam, becsaptam, amikor elhitettem vele, hogy épp olyan vagyok, mint a többiek, akik miniben rock and rolloznak, vörösborral hörpölik a kólát, borzasan bulikban lógnak hajnalig, fekete tussal kihúzott mandulaszemekkel bámulják a világot, mintha semmit sem értenének, de néha mégis okosakat mondanak, és szeretik a szerelmet meg a szexet, és a Beatlest és a Rolling Stonest vagy a Creedence Clearwater Revivalt. Who'll stop to rain?

De ez így is van rendjén, mert holnapra megkomolyodnak úgyis, jókat főznek, sütnek, gyerekeket szülnek, Trabantra gyűjtenek, meg tengerparti nyaralásra, és néha még a férjüket is megajándékozzák egy kis fiatalos meglepetés-szexszel vagy az elvesztett anya gyengéd simogatásával. Jaj, dehogy akartam én őt becsapni! Dehogy! Csak menekülőben voltam éppen, és jó volt megpihenni egy pillanatra, jó volt reménykedni, jó volt elhinni, hogy védelmet találtam, s tán a közelgő rossz is elkerülhető valahogyan. Hogy meg volt rémülve, szegényke, amikor a vásott fergeteg egyszerre csak elragadta tőle tépett boldogsága csapzott madárkáját! Erre aztán végképp nem számított! Pedig voltak jelek, voltak jelek bőven! Már a kezdetektől! Ahogyan eltökélten védtem már nem is ép szüzességemet, rettegéssel, hozzám ne érjen! Ahogyan elhárítottam a már vőlegény közeledését, hisztérikusan, minden mozdulatra kővé dermedten.

Vajon mire vélte? Mit gondolt a jégmenyasszonyról? Majd lassacskán megszelidül, felmelegszik, megismeri és megtanulja élvezni a szerelmet, s tán még tüzesebb lesz, mint a sokat próbált, kiégőben lévő hajdani barátnők? Vagy a megközelíthetetlen nő imázsa hatott így a lovagkoron túl is, átütve időt s teret, behatolva a szexuális szabadság (sőt szabadosság) nyálas korába?

Nem tudom, de azt sem tudom, miért hagyom ki azt az egyszerű indokot, hogy szeretett. Talán, mert fogalmam sem volt még akkoriban a szeretet mibenlétéről, nem tudtam, vagy alig tudtam róla valamit. Pontosabban csak a kudarcokat jegyeztem meg, a kicsorbult, megrepedt, félresiklott szeretet megannyi szomorú példáját, s a keveset, mely némileg megvilágította a szeretet valódi természetét tudatom legmélyére süllyesztettem mint hasznavehetetlent. 



Ezekre a kivételekre nem akartam emlékezni. Különben is, a világ, mely körülvett sokkal inkább mímelte, mint élte a szeretetet. Azt gyanítottam, hogy a legforróbbnak mutatott érzelmek mögött is a közöny rejtőzik és az önzés. Úgy véltem, az emberek csupán egyet kívánnak: hogy őket szeressék, de hogy ők szeressenek, ettől őrizkednek. Végtére egyet is értettem velük. A szeretet csak bajba sodorja azt, aki veszi magának a bátorságot és átéli. Botorság. Maradjunk csak a játéknál, a felszínnél, a maszknál, mímeljünk, hazudjunk, hisz minden okos tudja rég, a nagy érzelmek veszélyesek, és végtére is nevetségesek. De ha szeretett is! Az egyoldalú szeretet sohasem fedi fel titkát, talán nem is valódi szeretet. A cselekvő, kiteljesedett szeretet ugyanis kétpólusú: adó és vevő közötti ív. Kell lennie egynek, aki adja, s egy másiknak, aki legalább elfogadja. Ha nincs fogadó fél, akkor az adónak szeretete kifejtésére csupán egyetlen esélye adatik: az elengedés. Méghozzá a szelíd, harag nélküli elengedés. Még ha fáj is. Igen, talán szeretett, úgy, ahogyan én is szerettem őt. Önféltéstől átitatva, botladozva, vágyakozva, ugyanakkor rettegve az erőstől, a valóditól, a kiszolgáltatottságtól. Megmértük a nedű édes cseppjeit mind, azt is, hogy a másik vajon mikor, mennyit mér. Jó volna, ha nagyon szeretne, de ha lehetséges, én hadd maradjak józan! Túl fiatalok, éretlenek voltunk még a szerelemre, szeretetre. 

Dosztojevszkij - Tompos Kátya

Lelkem rideg verme kongott... A depresszióról és a gyógyulásról 4.

Miközben csaknem minden vágyam kialudt, ez az egy égett és égetett, lobogott egyre elevenebben. Kimenni, kimenni innen! Ám a munkaterápiás közösséget, a csodatévő terápiát, mely az áhított szabadulásra kaput nyithatott volna, nem vállaltam még így sem. Aztán újra jött és múlt egy végeérhetetlen hét, eltűnt az orvosom fiatal, kedves arca is. Egyedül voltam ismét. Talán furcsa, de felüdülést nem nyújtottak a látogatások sem, pontosabban alig emlékszem rájuk, pedig férjem és családom más tagjai jöttek bizonyosan, ha nem is túl gyakran. Talán nem is jöhettek, talán nem engedte a zárt sajátos rendje.

Valahogyan kifolyt, elszivárgott belőlem az irántuk érzett ragaszkodás is. Mint titkos vád, még az is megfogalmazódott bennem, hogy sorsom ily kegyetlenre fordulásában tevőleges részük van, ha mással nem is, azzal, hogy beleegyeztek bezárásomba, hogy itt hagytak a borzalmak bugyrában, magamba zártan, kitéve a lidércek és démonok, no meg az orvosok és ápolók kénye-kedvének. Talán szégyellnek engem. 

De ne gondoljátok, hogy túl sokat rágódtam ezeken, inkább üres voltam, gondolattalan, kongott a lelkem rideg verme, elmém is cserbenhagyott. Csak a monoton fájdalom dobbanásai jelezték: még élek. Egy hét eleji napon aztán újra feltűnt a szépreményű, ifjú orvosnő, s azon a napon különös dolog történt. Felvehettem a télikabátomat, s átkísérhettem az intézmény egy távoli részlegébe, ma sem tudom, pontosan hová, de azt már tudom, miért. Nem emlékszem az útra, mely odavezetett - merre haladtunk és hogyan, találkoztunk-e valakivel vagy sem, néhány percig tartott-e utunk, netán sokkal tovább - csak az ott talált, átélt fájdalomra emlékszem, meg az újabb rémületre.

Látod, ez igen gyakran megesik az emberrel, hogy elfelejti az utat. Pedig az ember, a többi földi létezőhöz hasonlóan: utazó. Haladunk a térben és időben, még akkor is, ha a szemlélő mozdulatlannak lát minket. Egészen a halálunkig így van ez, egyesek szerint, még azon is túl. Tehát éppen az utat elfelejteni, jelentős veszteség. Pedig az út során tanulhatnánk a legtöbbet a kintről és a bentről, a fentről és a lentről, a szélességről, no meg a hosszúságról, a dolgok és lények mibenlétéről, és magunkról. Az úton még mellénk állhat, akár barátunk is lehet az idő, ha mi is barátságosan, szelíden bánunk vele. A legtöbb dolog ugyanis éppen olyan, ahogyan vele bánunk, mert a legtöbb dolog sokarcú, sokrétű és -szintű, és képes arra, hogy a legvadabb vagy a legszelídebb arcával forduljon felénk. Az idő is lehet gyilkos sebességgel rohanó, s lehet gyilkos lassúsággal nem múló, de lehet a létezés strukturálója, melyben lehetőség adatik a felkészülésre, a megértésre, az elfogadásra és a megnyugvásra is.

Nos, én nem használtam ki az időmet, csak sodródtam, mentem a doktornő után, aki, akár én magam is lehettem volna - reményt gyógyulást ígérő lény,- egy másik térben és időben, melyben én én maradtam, vagy én önmagammá váltam. Most csak hagytam, hadd vigyen, hadd higgye, engedelmesen követem, mert gyógyulni vágyom, mégpedig úgy, ahogy ő kijelölte számomra az utat. Pedig ugyanakkor engedetlen is voltam, aki a maga útját kívánta járni mégis. Pedig az az út addig csak a fájdalom torlaszait emelte elém. De az én utam volt. Aztán ott találtam magamat egy ágy előtt, melyben egy ötvenes (Vagy méginkább hatvanas? Nem tudom. Az ifjúság még közönnyel fogadja a kort, a mások korát, s gyakran téveszt.) férfi feküdt, felpuffadt hasán kigombolódott pizsamában. Nyilván alig viselhető fájdalmaktól szenvedett, mert jajgatott, a szeme fátyolos volt és véreres, az ágy szétdúlt. Egy ledöfött, haldokló bika, akit a küzdelem után végighúztak a porondon, aztán ketrecébe rekesztettek, elhagytak a vég perceiben. Én meg mindig a bika oldalán álltam. No, most itt feküdt előttem, nekem meg nem voltak számára sem szavaim, sem mozdulataim. Nyilván orvosom hozta a fájdalomcsillapító morfiumot - a kezét felé nyújtotta könyörögve, engem észre sem vett. Ez legalább jó volt. Hogy engem nem is látott. Már olyan régen éltem a magam fájdalmába zártan - lám, az ide vezető út is a homályba vész, egyszercsak kivetődtem a fájdalom szigetére, s ott éltem azóta, én a magányos hajótörött -, hogy még ez a jól látható kín, a haldokló bika kínja, mely végigsivított a szobán, mint a matador tőre, még ez is nehezen ért el. De végül mégis eltalált, belém állt, megrepesztette az erős külső héjat! Ó, pedig hogy igyekeztem felépíteni, vastagítani, foltozni, karban tartani! - mégis léket kapott a lelkem. Csak egy parányi rés keletkezett, de azon beszivárgott egy másik lény szenvedése.

Talán éppen ez volt Mária célja! Igen, most már emlékszem, így hívták a doktornőt. Hogy lássak végre túl önmagamon, hogy meglássam a magam szenvedését a mások kínjának tükrében. De hogyan lehet e kettőt egymáshoz mérni? Lehet-e? Lehet-e azt mondani, hogy a végső stádiumos rákbeteg szenvedése a kétségkívül nagyobb? Hiszen én meg tetszhalott voltam, aki végső soron már meg is halt, legalább is lelki értelemben. Ja, hogy az egyik még visszafordítható, a másik pedig már nem? Talán Mária tudta, hogy az én lelkem sikolya csak segélykiáltás, nem pedig a lehullás végső üvöltése, hogy a küzdelmem még folyik, és nem reménytelen. Nem úgy, mint a másiké, aki fájdalmai hajóján már csak a végső semmibe hajózhatott. Végül is mindegy. Mária célt ért: az üzenet hatott, lelki halottasházamban nem voltam már egyedül, velem volt az ismeretlen haldokló férfi is. Sőt. A haldokló felidézte bennem azt az időt, amikor még minden fájdalmat, mindenekelőtt a mások szenvedését, a magaménak éreztem, amikor még Istennel is perben-haragban álltam: miattuk és értük.

A nagy torreádorral küzdöttem, a legnagyobbal, az espada haragját sem féltem, és egészen addig elmentem, hogy a szemébe vágtam: nem is létezel! De mindezt már tudjátok. Hogy miért? Hogy szűnjön már meg a viadal, melyben oly egyenlőtlen a küzdelem! Hogy legyen már vége! Tudjátok, hogy a bikaviadal előtt a legkülönfélébb aljas praktikákkal gyötrik, gyengítik a bikákat? Nehéz homokzsákokat vágnak hozzájuk, hogy kifárasszák őket, vazelint kennek a szemükbe, hogy ne lássanak jól, elvágják hátizmaikat, hogy ne tudják magasra emelni a fejüket, narkotiumokat adnak be nekik, hogy kábultak legyenek, aztán - mert még nincs vége! - levágnak a szarvukból - mert az olyan fontos szervük, akár a macskáknak a bajszuk -, hogy ne tudjanak tájékozódni! Micsoda fájdalom, micsoda elképesztő gazság, így bánni egy érző lénnyel! Erőm elhagy, ha erre, s hasonlókra gondolok, mert én magam vagyok a bika, akit hamarosan kiterelnek a porondra! Ott elvakultan állok a kör közepén, tudom, küzdelmem kilátástalan, mert körbevesznek ellenségeim, s fenyegetnek, ingerelnek, szurkálnak, tudom, vesztemet akarják, miközben az eszeveszett tömeg őket biztatja, halálomat kívánja. De miért, miért? Nincs válasz. Valahogy így történt: halálosan kimerültem, megsebesültem én is, a bikák pártfogója, és beláttam: nincs nagyobb fájdalom a bennünk lévőnél.

Attól kezdve dédelgetni kezdtem ezt a fájdalmat, az én fájdalmamat mint különöst, semmihez sem hasonlíthatót. Hódolatomat meg is jutalmazta: nőni, terebélyesedni kezdett, és újabb, s egyre különösebb fájdalomgyümölcsöket termett. Én tápláltam, én öntöztem, bennem, belőlem élt, s egyre erősebb gyökereket eresztett, s közben eltűntem, énem – ha volt valaha valódi – felszívódott, végül úgy tűnt, elemészti, magába szippantja ez a veszélyes élősködő, felfal engem, létrehozóját, nevelőjét, gondozóját.

De, hogy félre ne értsetek! Nincs létezés szenvedés nélkül, a fájdalom a létezés természetéhez tartozik. De az öröm is. Ha teljes életet akarsz, a szenvedés poharából is innod kell, meg az öröm poharából is. Utóbbi erőt ad ahhoz, hogy a keserű poharat is a szádhoz emeld – ha úgy kell lennie. Mégis, mindent meg kell tenned a fájdalom csillapítására, akkor is, ha ez áldozattal jár. Persze a te áldozatodat értem ezen, s nem a másokét. Mert ez az áldozat édes és könnyű is lehet, ha természetesen fakad fel belőled, mint egy hegyi forrás - s ha hiszed, ha nem -, szomjat olt és örömöt terem. Mindennek az igazságára azonban igen lassan jutottam el, a belső sötétség takarókárpitja csak nehezen, fokozatosan szakadt fel, és – mint látjátok - már az elején csaknem végzetesen utamat tévesztettem.

A képet Gedei Viktória újvidéki írónő készített

Szabad akartam lenni mindenáron... A depresszióról és a gyógyulásról 3.

Valamikor az ötödik-hatodik nap táján történt, hogy felmerültem az aliglét boldog tavából, s elért a tudatomig két betegtársam végeérhetetlen párbeszéde. A társalgás középponti témája az ablak volt, melyet ki kellett volna nyitni, illetve be kellett volna csukni. Az ablakokon azonban, akár az ajtón, nem volt kilincs. Valamely abszurd dráma elevenedett meg kórtermünkben, a kinyitás-becsukás rettenetes dilemmáját ismételgette véget nem érő egyhangúsággal a két beszélő, nagy erővel bemutatva az emberi kapcsolat alapvető reménytelenségét, s az ember önmagával és a dolgokkal szembeni tehetetlenségét. 

Bár az abszurd sohasem tartozott a kedvenceim közé, talán az Übü királyt kivéve, melyet ugyebár alapműnek is tekinthetnénk, hosszú idő óta ez volt az első esemény, mely már csaknem elfeledett érzelmeket-indulatokat keltett bennem, s ezek között a figyelmes szemlélő felfedezhetett volna néhány alapvetően egészséges megnyilvánulást is. Mindenekelőtt azt gondoltam: ha nem hagyják abba, biztosan megőrülök. Ha nem hagyják abba, felkelek és kimegyek a szobából. Ha nem hagyják abba. Jó lett volna visszahullani, lemerülni a tó fenekére, újra belebújni a vastag iszapba, elrejtőzni, míg jobb idők nem jönnek, vagy talán végleg - de nem volt tovább...

Az altatás terápiát az ébrenlét terápia követte. Egy ugrás, hopp! Vagy inkább lökés, mert tehetetlen bábként egyszerre Hieronymus Bosch világában találtam magam, talán a pokolban, de legalább is annak előszobájában. A mesternek tán hiányzott még valami, egy elesett kis figura, a középtől valamivel lejjebb - ott állhatna, kikerekedett szemmel, a tekintete visszatükrözi e világ értelmetlenségét, fájdalmát - mert nélküle nem volt teljes, nem volt kész még a mű. Aztán egy-két finom ecsetvonás, könnyed, elegáns, s ott voltam már én is, egy elesett kis figura, a középtől valamivel lejjebb, tekintetemben sűrű riadalom, életfélelem és halálvágy. Bezártak a démonok és lidércek közé, vagy én zártam be önmagam? Talán én, éppen én voltam a zseniális festő, ki csodálatra méltó, gazdag képzelettel, megfestette önmaga infernóját, s a kép, íme, megelevenedett?

A hetvenes évek közepén a nagyhírű intézményben elképesztő volt a zsúfoltság, még a folyosókon is feküdtek betegek, néhol csak az egyik, másutt mindkét oldalon. Ezeknek a kintszorultaknak még a zsúfolt kórtermek törékeny védelmét is nélkülözniük kellett. A nagy tiszteletnek örvendő, nagymultú intézet igencsak szűkölködött akkoriban ápolókban, orvosokban - különösen a zárt részlegek, s ezen aligha lehet csodálkozni. Egyszóval teltház volt. A fektetési rend ennél fogva úgyszólván véletlenszerű - ó, hogy gyűlölöm a véletlent! - de azt is mondhatnám, demokratikus. Így a paranoid skizofrén korlátlanul élvezhette a mániás depressziós társaságát, ágyszomszéd lehetett a szorongásos beteggel, meg a friss, tizenhat éves öngyilkossal, a félelem és rettegés sajátos izmos kis körei alakulhattak ki, s tovább szerveződhetett a nap nagy részében felügyelet nélküli minitársadalom, mely gyakorlatilag szabadon termelhette ki vezetőit, hangadóit. Igaz, a gyógyszerosztás idejére a nagy többség elhagyta szobáját, ágyát, s beállt a folyosón kígyózó hosszú sorba, mely egészen a nővérszobáig ért, s ott megkapta napi gyógyszeradagját, mellyel aztán elvonulhatott. Ilyenkor aztán szemrevételezni lehetett mindenkit, s jelenteni, ha valami gyanús volt. Talán vizitek is voltak imitt és amott, s néha feltűnt, egy-egy szemmel láthatóan rendkívül elfoglalt orvos is, ki éppen indult már, ezért lerázta a feléje nyúló könyörgő kezeket és tekintetével nyugtalanul az ajtót kereste - jaj, elkésem, engedjenek már!

Köztük volt időnként a kezelőorvosom is, róla azonban később, mert ő volt egyik segítőm. Öt-hat nap múltán én is beálltam a reggelente épülő kusza sorba, mert feldagadt, kisebesedett csípőmön a legélelmesebb nővér sem talált már helyet, ahová tűt szúrhatott volna. Vártam az adagomat, mely mégiscsak a felejtés mámorát ígérte, hosszú álomtalan alvásokat, melyen nem üt át a végtelen párbeszéd a nyithatatlan ablakról, mely feledteti a kilincs nélküli hatalmas ajtó dörrenését is, mely egy-egy villámlátogatás végén bezárult az orvosok után, s hatalmas robajjal jelezte az isteni, de legalább is félisteni látogatás szomorú végét. Míg a számtalan színes pirula munkálkodott, nem gondoltam a WC előtt fel s alá menetelő középkorú nőre, aki szüntelenül csapkodott egy vastag kötéllel - vajon hogyan jutott hozzá? -, s azzal fenyegetett, hogy megüti a WC-re, így kettős módon szorongatva, igyekvőket. Talán éppen arról a kötélről vághatták le, ki tudja - gondoltam -, s tán sehogy sem akart megválni a végső szabadulás ábrándját felidéző rekvizitumtól. Ha a markomban szorongatott adagot mind beveszem, nem gondolok többé a szakállas nőre sem, akinek a nyakát még jókora daganat is éktelenítette, s felejtem sápadt, puffadt, pattanásoktól éktelen arcomat is, meg gyógyszerektől bűzlő leheletemet. Aztán újra meg újra feltűnt egy-egy arc, melyben a szemeket sötétlila árnyékok keretezték, ők voltak az elektrosokk bánatos átélői, mondhatnám áldozatai, akik magukon viselték, tán még hetekig, megkínzatásuk rémséges jeleit. De fájdalmam kalickájában mások szenvedését közönnyel, nem ritkán undorral figyeltem. Mintha egy idegen bolygóról hullottam volna alá, rendkívüli és finom teremtmény, sebezhető és riadt – mert nem ide való, sőt, nem e világra való, akár a Kisherceg rózsája. Pedig egyre inkább be kellett kapcsolódnom a zárt osztály életébe, s hogy ilyetén aktivitásom valamiképpen összefügghet szabadulásommal, viszonylag gyorsan rájöttem. A lidércek, démonok, s egyéb szörnyek gyűjtőhelye kényszerű életteremmé vált, és megértettem, mivel elrekesztettem magam a normálisok világától, a normális boldogok úgy gondolták: egy vagyok közülük én is.

De hogyan bizonyíthatnám be, hogy nem így van? Eleinte éhségsztrájkkal próbálkoztam. Ha végleg elgyengülök, biztosan egy másik kórházba visznek, ahol kilincs van az ajtón, s onnan aztán könnyebb lesz a szabadulás. De ha belehalok az éhezésbe, akkor is kiszabadulok ugyebár. Az adagomat ezért rendre szétosztottam a kórteremben, s mindig akadtak állandóan éhesek, kórosan falánkok, akik rávetették magukat az ételre, s eltüntették, így én is üres tányérokat tehettem a gyűjtőkocsira.

Koplalásomat mégis észrevették a nővérek - hogyan, hiszen alig láttuk őket? – és jelentették, aztán orvosom vallatóra fogott, miért nem eszem. Végül, mert nem hagytam fel a böjttel, a sokkolással is megfenyegetett. Ez hatott. Más utat kellett hát keresnem. Valahogyan megértettem, hogy a gyógyulás első jelének tekintik, ha a beteg munkára jelentkezik, mert valamiféle rendkívüli hatást tulajdonítanak annak, ha bezsúfolhatnak húsz-harminc beteget egy rossz levegőjű szobába, s ott ezek az élő gépek valamivel elbabirkálnak, mondjuk színes rongyokat tépnek csíkokra, vagy ehhez hasonló. Gondoltam, ezt én is megtehetném, de miután láttam, hogy a szakállas nő is felsorakozik a munkára jelentkezők közé, gyorsan félre álltam.

Az orvosom meg egyre-másra példálózott, újra meg újra felajánlotta a közös munkavégzés lehetőségét. Kedves fiatal nő volt egyébként. Az egyetlen, közel és távol, akivel jó lett volna beszélgetni, őszintén és talán barátian, ám ezt nem engedte meg a kötelező orvos-beteg viszony, s egy-egy bátortalan kísérletemre nyomban éreztem a hárítását, a falat. Jól van – gondoltam – akkor becsaplak, eljátszom neked a gyógyultat, az egészségest. Tudom, nem lesz könnyű! Neked ott vannak a Rorschach alaktalan foltjai, a csúf pacák, meg a Szondi-teszt - az egytől-egyig ellenszenves, riasztó arcokkal, akik közül választanom kell mégis -, hogy kikémlelj, leleplezz, hogy következtetéseket vonj le rólam, hogy megismerj engem, még inkább, hogy azt hihesd, hogy ismersz! Ez az egyoldalúság felháborított, s íme, megvolt a jogalap arra, hogy félrevezessem én is. Szabad akartam lenni mindenáron. 

Egyedüllétem fizikai valósággá vált.... A depresszióról és a gyógyulásról 2.

Egyedüllétem fizikai valósággá vált. Átrepültem egy másik létezésbe, én elégedetlen, boldogtalan angyal, lehullottam, átzuhantam a valóságoson, és belezuhantam az irracionalitás képlékeny szférájába. Itt köddé vált, eltűnt a férjem és az apám is, s a többiek mind, mind magamra hagytak, felszívódtak végleg, akik hajdani valóságos világomhoz csomózódtak, még mielőtt a kutat választottam volna, mélységes mélyének végtelen sötétjét. Idegen arcok vettek körül, riasztó, kifejezéstelen, merev arcok, s a kőarcokban rémisztő-riadt tekintetek, s én behunytam a szemem, hogy ne lássam őket, pedig az én tekintetem is épp olyan volt. Befelé néztem inkább, de az is félelemmel töltött el. Félelmeim elől öntudatlanságba menekültem. Pontosan nem is tudom, mikortól váltotta fel gondolataimat ez a majdnem totális kiürültség, melyet csak egy-egy kósza gondolat világított meg távoli villámlásként - az azonban bizonyos, hogy még az első mamut-injekció előtt, melynek hatására aztán bekövetkezett a teljes kollapszus.

Az események a pszichiátriai vizittől a zárt osztályig oly sebesen zajlottak, hogy jószerivel fel sem fogtam, mi történt, s tán egy órán át - míg a szokásos adminisztráció zajlott - azt sem tudtam, hol vagyok. Aztán a zsúfolt kórházi folyosó egyik székén találtam magam - egyedül ültem ott -, s magányomat felkarcolták az arra kószálók kíváncsi vagy ellenséges pillantásai. Összehúztam magamat, ahogy csak lehetett, mert az egyik érdeklődő hiénaként körözött körülöttem, s a képzeletbeli kör sugara egyre szűkült, rövidült, a nő meg egyre közelebb került hozzám, majdnem súrolt, ahogy mellettem elhaladt. Ezért hallhatta meg suttogásomat: Hol vagyok, hol vagyok? - s felnevetett, úgy tűnt, keserű kárörömmel, majd a fülembe harsogta: Nem tudod? Hát a Lipóton, a diliházban, a zárt osztályon!

Azt hiszem, a többiek is nevettek, legalább is néhányan és ismételgették: Nem tudja, hol van! Akkor egy felgyorsult vetítő hihetetlen sebességgel lepergetett előttem egy néhány kockányi fekete-fehér filmet a múltamból. Hiszen Dédi itt töltötte végső napjait! Kilencvenhárom évesen került ide elhatalmasodó agy-érelmeszesedése miatt, s itt is halt meg, talán még ugyanabban az évben. Amikor nevelőanyámmal bejöttünk a halotti bizonyítványért, és Dédi néhány holmijáért, véletlenül rám zárták a kilincs nélküli ajtót s én ott maradtam a betegek gyűrűjében - éppen úgy, mint ma - az arra kószálók kíváncsi vagy ellenséges pillantásai kereszttüzében. Egy lány, hozzám hasonló korú, kék fürdőköpenyben, odajött hozzám, és könyörögni kezdett: Cseréljünk ruhát! Meg is fogta a kabátom ujját, én meg riadtan kitéptem magam, de nem volt hová menekülnöm előle, meg a többiek elől - mind őrültek, gondoltam - és csak bámultam, szótlanul és kétségbeesetten a kilincs nélküli ajtót, mely mögött eltűntek az ápolónő meg nevelőanyám. Nyilván hamarosan észreveszik, hogy lemaradtam, s visszajönnek értem - gondoltam, hogy ki ne üljön arcomra a rémület, mert, mert, akkor, ki tudja, mi következik.


A lány nem adta fel, a kérés követeléssé keményedett, ismét megragadta a kabátomat, s akkor végre-végre kinyílt az ajtó. Kiszabadultam. Az eseményt gondosan eltemettem, csak akkor merült fel sírjából, amikor ott ültem a széken, ugyanazon a színhelyen. Az emlék talán azért ütötte át a felejtés vasfüggönyét, hogy a jelen felvonás felfejtésében segítsen. Vagy nem azért? Hanem, hogy még mélyebbre taszítson? Értsd: Hogy még mélyebbre taszítsam önmagam? De honnan ez a gyilkos indulat? Honnan? De térjünk vissza a tényekhez! Akkor kaptam meg azt a bizonyos mamut-injekciót, mely megajándékozott az álomtalan álom boldogságával, a gyógyító, szabadító öntudatlansággal. De tényleg így van-e, gyógyíthat-e, szabadíthat-e az öntudatlanság, vagy éppen ellenkezőleg...

Másnap reggel ébredtem fel, különös körülmények között: fáztam, a folyosó kockaköve sütött és égetett, fölöttem kisebb csoportosulás, és nyilvánvaló volt, én állok, azaz fekszem figyelmük, erőfeszítésük középpontjában. A földön vonszoltak néhányan. Furcsamód derűsnek tűnt az igyekezetük, a közös feladat öröme talán, ami átitatta az alkalmi szövetséget, s hallottam, amint biztatják egymást: Húzd csak, húzd, mindjárt odaérünk! És: Azt hiszi, megúszhatja a vérvételt! Csak teszi magát! Vigyük csak! Rángattak és cibáltak a földön, én meg tehetetlenül, még mindig kábultan, tűrtem. Aztán végre feltűnt megmentőm, egy nővér, s kiabált: Mit csinálnak? Engedjék el azonnal! Aztán jött egy másik is, és közösen betámogattak a laborba, hogy véremet vegyék, mi kínos, hosszú erőfeszítésekkel járt ismét.

Később azt is megtudtam, mi történt, bár agyamig alig jutott el a magyarázat, s különben sem érdekelt - mert mit számít bármi! - de a történet hiteléért, s hogy kíváncsiságotokat kielégítsem, legyen! Amikor a nevemet kiáltották reggel, s vérvételre szólítottak, megpróbáltam kikecmeregni az ágyból, ám utána összeestem, s akkor szobatársaim, némi tanakodás után, felállították a már ismertetett elméletet összeesésem okáról, majd némi morfondírozás után akcióba léptek, melyet szintén megismertetek az előbbiekben. A közös munka hasznát jól ismeri a pszichiátriai irodalom, lásd: munkaterápia, s nyilvánvalóan ez kovácsolta össze az elszánt egyesületet, ez adott erőt terve megalkotásában és kivitelezésében. Ezután az esemény után újra visszahullottam az öntudatlan álomba, ez a boldog állapot napokig tartott, csaknem egy hétig. Hogy közbe mi történt, nem tudom ma sem. Nyilván bizonyos életfunkciókat produkáltam, valószínűleg távoli világom lakói is látogattak, ám mindezek csupán feltételezések.

A depresszióról és a gyógyulásról 1. - Tetszhalálom és feltámadásom igaz története

Különösen a pszichiátriában, pszichológiában járatosoknak üzenem: ez a történet csupán az átélő szubjektív beszámolója. Még azt sem tudom, mi volt az a lelki nyavalya, mely oly sok éven át megrabolt engem, s azokat, akik szerettek. Ma valószínűleg azt mondanák: pánikbetegség. Akkoriban személyiségfejlődési zavarnak titulálták közel hét éven át tartó szenvedéseimet, s a diagnózissal tulajdonképpen egyet is értek. Én életfélelemnek hívom a kórt, mely megtámadott, és sejtem, manapság is sűrűn szedi áldozatait.

A depresszió biokémiája nem igazán érdekel, sokkal inkább érdekel az a végtelenül bonyolult és izgalmas valami, amit így hívunk: lélek. Lelkem hajdani rezdüléseit próbálom harminc év távlatából feltérképezni, hogy önmagam megértéséhez valahogy eljussak. Igen, még mindig tart a megismerés fáradtságos, de izgalmas folyamata. Ezért veszem a bátorságot, hogy felszálljak újra, s lenézzek arra a lelki tájra, mely bennem volt és van: telis-tele mélységgel és magaslatokkal, fénnyel és sötétséggel, titokzatos, zavarbaejtő, izgalmas és bonyolult. Keresem azokat a pontokat, amelyek mégiscsak segítenek az eligazodásban, amelyek megmutatják a lelki labirintus(ok) valódi szerkezetét, és talán a  kiutakat is.

Igen, ez egy tudományos igényesség nélküli szubjektív beszámoló. Ám hosszú szenvedéseim valóságosak voltak, éppen úgy, mint gyógyulásom. A depresszió tetszhalál az életben. Fiatalságom egyik legértékesebb időszakát változtatta sivataggá. De én megtaláltam az oázist.

Gedei Viktória újvidéki írónő fotója

Tudjátok, sohasem történt velem olyasmi, ami később ne vált volna hasznomra. Ezért állítom, hogy életem áldott élet volt. A megmetszés mindig fokozott növekedésre serkentett, új erőforrások kiaknázására sarkallt, és ami egykor fájdalom volt és kárnak tűnt, előbb vagy utóbb bő terméssel kárpótolt. Egyetlen kivétellel, ám később azt is besorolhattam a nyereségrovatba. Ez a kivétel közel hét évig tartó depresszióm, mely fiatalságom egyik legértékesebb időszakát változtatta sivataggá. Sűrű porfelhője elnyelte a napot, mégis kiégette, halálos szárazsággal sújtotta az életemet, s megrontotta a körülöttem élők levegőjét is. Valamiképpen ők is együtt fuldokoltak velem, bár sokáig nem is gondoltam rájuk, életem mellékszereplőire, a homokvihar árnyaira, akik legfeljebb gyötrelmeim kellékei lehettek azidőtájt - mindjárt megmagyarázom, hogyan is értem -, mert elmerültem a magam fájdalmában. Üres napok terhét vonszoltam erőtlenül, s nem reméltem, hogy valaha kilábalok a lelki ingoványból, hiszen egyre lejjebb süllyedtem - inkább halni vágytam, mint élni.

Depresszióm oka... már hogyne lett volna! Számos okod lehet a bánatra élő! Egy igazságtalan világban élsz, törékenyen és kiszolgáltatottan mindenféle erők kénye-kedvének, a matéria és a szellemlét határán, ráadásul fogoly vagy, bonyolult anyagtested maga a börtönöd, mely magába zárja ismeretlen, titokzatos lelked! Nem érted még te sem, hát hogyan érthetné meg más! Meghalsz előbb vagy utóbb, ki tudja, talán igen fiatalon – rád les lankadatlan az esztelen véletlen! De ha öregen mész el, akkor elhagyottan, betegségektől megnyomorítva! Ebben az éhes világban senki sem néz mást, csak a maga hasznát, elárulnak mind, még azok is, akiket szeretsz, nem szeretnek viszont, kihasználnak, tán meg is vetnek! Egy ellenséges világ kellős közepén élsz nyomorult, már a kezdetektől, mióta az anyád méhét elhagytad! De már ott is magányos voltál! És akartál-e magzattá lenni, kérted-e egyáltalán, hogy az ostoba véletlen éppen téged emeljen ki a semmiből, s megverjen öntudattal, hogy tudd, hiába minden - meghal minden élő, meghalsz te is, és meghalnak szeretteid mind!

Anyám halála után, sőt már betegsége alatt bukkant fel, majd megkapaszkodott tudatom peremén az elmúlás réme – jelenléte csillapíthatatlan láz, egyfolytában égetett, nem volt enyhülés. Halálfélelem és életfélelem szegődött mellém, követett, s bárhová fordultam rám vigyorgott, kimutatta sárgás agyarait. Nem voltam képes odújába visszaparancsolni a veszett kutyát. Végem volt: nem ismertem az életfélelem ellenszerét.

Valójában ez a szer jelen van minden egészséges szervezetben, jól adagoltan, mellékhatás nélkül fejti ki életben tartó, életmentő hatását. Többnyire akkor injektálódik be a legnagyobb adag, amikor a külső (belső) körülmények bármi okból meggyengítik az életkedvet. Ettől akar az élet élni. Ez az igazi életelixír, nem a vitaminok. Nahát az én elixírem valami működési rendellenesség, vagy tán tervezési mulasztás következtében elfogyott, mégpedig a legkritikusabb időpontban.

De még mielőtt folytatnám történetem, szót kell ejtenem életem árnyairól, azaz rémdrámám mellékszereplőiről. Már az imént sikerült ugyan igazolnom, hogy az élőnek éppen elég oka van a szorongásra, sőt a félelemre, kétségbeesett lelkem akkoriban mégis valami kézzelfogható ok után kutatott, és végül találékonyan tárgyára is lelt, hogy igazolja: joggal féli és vádolja a világot nap mint nap. Nem kell a tárgytalan szorongás, jobb annál, s kéznél is van mindenkor a mindennapi rémség. Ha mi is úgy akarjuk. Ahogy minden átlagos család reggelente mi is munkába indultunk azokban a boldog időkben, amikor a munkanélküliség még csak a rothadó nyugatot fenyegette, így indult naponta útnak ifjú férjem is a Csőszerelő Vállalat elégedett és szorgos munkása. Aztán késő délután, méginkább estefelé vagy később, amikor végre elfogytak a javításra, beüzemelésre váró klímák, s egyebek, a túlórák után hazatért, hogy megkezdje rendes napi pihenőidejét. A nyolc óra munka, nyolc óra pihenés, nyolc óra szórakozás gyakorlata bár elérendő célként lebegett a szocializmust kitartóan építők népes tábora előtt, a megvalósítással még adós maradt a fejlődő társadalom.



De legyünk hitelesek, s főként igazságosak! Nem az épülő szocializmus tehetett arról, hogy az ifjú asszonyt gyilkos markába kerítette a rettegés attól fogva, hogy férjét a 11-es autóbusz elnyelte, s ő elvegyült a vállhoz a váll, egymáshoz préselt dolgozók lelkes tömegében, egészen addig, míg ismét ki nem köpte. Ez az esemény időpontját tekintve naponta változott. Mint mondtam, az is előfordult, hogy a vágyott személy érkezése a késő esti, sőt éjszakai órákra esett. Ilyenkor a 11-es utasai felfigyelhettek egy zokogó fiatal nőre, aki reménytelen útját rótta fel és alá a buszmegálló környékén minden áldatlan délután, sőt este, nemritkán éjszaka. Ha az utasok már mind leszálltak, s bizonyosan nem volt közöttük a Csőszerelő Vállalat nagyreményű klímaszerelője, hősnőnk zokogása az egekig csapott, a reménytelenség és a félelem oly szívszorító akkordjait produkálta, hogy beleremegtek a szívek. Egy-egy fáradt hazatérő nem is bírta, s útját megszakítva elindult a sötétben imbolygó jajongó lidérc felé, ám az azonnal menekülésre fogta. Soha senkinek sem sikerült utolérnie, megvigasztalnia, mert ő tudta, akit vár, már nem jön többé. Soha többé. Elnyelte az ismeretlen és megmérhetetlen város, a vak véletlen elragadta, soha többé vissza nem adja. Ahogyan az anyját is.

Ki tudja, miért történt ez így! Néha valóban a túlóráztatást lehetett kárhoztatni amiatt, hogy kíméletlenül hosszú időre elválasztotta egymástól az ifjú párt, ám, ahogy múltak a hónapok, sőt az évek, sejteni lehetett, hogy az ifjú férj a pihenésre szánható időt egyre szívesebben töltötte valóban pihentető körülmények között, otthonától biztonságos távolságban. Talán maga sem vette észre, de menekült mindig-boldogtalan kedvese mellől, s öntudatlanul bár, egyre hosszabbra nyújtotta a feledés mézillatú óráit. Ne kárhoztassa őt ezért senki. Huszonkét évesen feleségül vett egy virágzó nőt, szintén mézillatút, akiről azonban alig egy év leforgása alatt kiderült, hogy túlérzékeny alkat, sőt idegroncs, akire vigyázni kell, mert öngyilkossági késztetései vannak!

A hazatérő boldogtalan férjet nem várta sem vacsora, sem patyolat lakás, ifjú hitvese sem fonta nyakába vágyakozó karját, s nem súgott szerelmes, huncut szavakat a fülébe, s nem kívánta vágytól ittasan ölelését. Az ifjú hitves ugyanis tetszhalott volt. Ez bizonyos értelemben rosszabb, legalább is az élő szemszögéből, mintha halott lett volna. Tudniillik a halottat el lehet temetni, meg lehet gyászolni tisztességgel, méltósággal vagy anélkül, aztán el lehet feledni. Nem így áll a helyzet a tetszhalottal. De nem ám! Egy tetszhalott állandó jelenléte szüntelen nyugtalanságot szitál a környezetére, akár a novemberi köd.

Észrevettétek már, milyen fájdalmasan lehangoló a november? A menekülő nap rövidülő nappalokat, pőrére vetkező, didergő növényeket hagy maga után, majd ránk borul a szürkeség rongyos nagykabátja, de nem véd meg sem a hidegtől, sem a széltől, sőt, engedi, hogy életünkbe belekapjon a fergeteg, belénk hatoljon, s egészen a csontjainkig érjen. Látod, egy tetszhalott is éppen ilyen, élete napja lebukik a horizonton, s ereje ettől lassan elszivárog. Mit is tehetne? Elszívja az életerőt a környezetétől, de ahelyett, hogy új erőre kapna tőle, csak elpazarolja. A haldokló követeli a figyelmet és a foglalatosságot, s a tetszhalott méginkább, hiszen nélküled vége volna végleg, ráadásul azzal fenyeget, ha nem teszed le mindennapi koszorúdat fájdalma oltárára, ha nem tisztelegsz előtte, és nem ismered el jogát a nem szűnő szenvedésre, ha nem rendülsz meg, ha nem bálványozod ezt a fájdalmat... Ó, dehogy, miket is beszélek, hiszen minden beteg figyelmet érdemel és gondoskodást, és még nagyobb szeretetet! Azt hiszem, éppen ezzel él vissza a tetszhalott, de ne törjünk felette pálcát! Biztosíthatlak, hogy nem tud róla! Fogalma sincs a környezetében kikelt és erőteljesen növekvő szenvedésről, az állandó zavarról és nyugtalanságról, az éppen általa keltett szorongásról, mely, ha túl sokáig fennmarad, egy idő után mégis elsorvad - látszólag szinte önmagától -, de tudom, e jótékony hatást ismét az a bizonyos szer fejti ki, melyről már beszéltem, s az egyszerűség kedvéért életelixírnek neveztem.

Nos, a körülöttem élőkkel is éppen így történt. A többség - miután eleget aggódott és szenvedett, hónapokig, hadd ne mondjam, évekig -, a reménység puha takarójába burkolózott, s azt hajtogatta: rendbe fog jönni, meglátjátok, meggyógyul, s akkor éppen olyan lesz, mint régen. Látom, már most is jobban van! Majd sorolták a javulás kétséget kizáró jeleit, melyek többsége csupán a reménység fenntartására szolgált. Ezzel az egészséges többség - már aki tehette - visszatért rendes elfoglaltságaihoz, elsősorban saját örömeihez és bánataihoz. Hát hogyne, hiszen ők éltek! Ezzel együtt a tetszhalott zavarba ejtő jelenlétével számolniuk kellett, de egyre inkább megtanulták, hogyan tegyék ezt. Én meg eleinte azt tanultam meg, hogyan lehet a lélekvermet egyre mélyebbre ásni, ám egy nap rájöttem, itt az alja, s ha tovább ásnék, az már a semmi.

Farkasszemet néztem én is a semmivel, ahogyan a már idézett Fájdalomherceg, Karinthy Gábor, de pillantásom tovább is hatolt, s megértettem, a még tovább egyet jelenthet a végső megsemmisüléssel. Látszólag magam vívtam küzdelmem a lelki sötéttel, de úgy is mondhatnám, magam ugrottam kutamba, magam merültem tovább, majd magam próbáltam megkapaszkodni a semmi peremén, végül, magam kezdtem kimászni - mert mindez igaz, és mégsem voltam mindig magam, mert, ha nem is vettem róluk tudomást, voltak segítőim. Néhányukról mindenképpen beszélnem kell, ezért vissza kell lépnem az időben, egészen depresszióm felismerhető - pontosabban diagnosztizálható - kezdeteihez.

Közvetlenül a kútba ugrásom, lemerülésem után történt. Az első napokban elhagytak a szavak, s helyüket átvették a könnyek, melyek letörölhetetlenül folytak a szememből, s mert mindig érkezett bő utánpótlás, sósra-szárazra cserzették sápadt arcom - hang nélkül sírtam éjjel és nappal. Talán ezzel akartam jelezni, már bánom, hogy kútba ugrottam, s most fuldoklom, húzzatok ki. Talán mindenekelőtt kétségbeesett, semmit sem értő férjemnek szólt az üzenet és apámnak, akinek feltámadó figyelme még életem legsötétebb óráiban is ajándéknak tűnt. Igaz, az ajándék túl későn érkezett, meg nem is volt már ép, megtépázta, részben fel is emésztette az idő, de ajándék volt, s ezért máig emlékezetes. Az apám akkor végre meglátott engem, legalább is rám nézett és észrevett, valami eljutott hozzá a fájdalmamból, s úgy vélem, őszintén és elszántan segíteni akart. Talán megállíthatatlan sírásom idézte fel gyermekkori könnyeimet, melyeket alig láthatott akkoriban, nem törölhetett le, mert nem volt velem. Most kárpótlásul ölbe vett egy-két napra. Ők ketten vittek el az orvoshoz, pontosabban a budai rendelő pszichiáteréhez, aki megszakította rendelését, kocsijába ültetett, s személyesen vitt fel a Hárshegyre, vagy a Lipótmezőre – vagy ez a kettő ugyanaz? - azaz a diliházba, ahogy én később meséltem. 

A képet Gedei Viktória készítette

Zárt osztályra kerültem, s ezzel a rettegés és a fájdalom újabb korszaka kezdődött, talán rémületesebb minden előzőnél, de egyidejűleg megkezdődött életem egy páratlanul érdekes és értékes új szakasza. Akkor ott, sőt még évekkel azután sem volt fogalmam erről a tényről. Mégis így volt. Újjászületésem kezdeteit jelentették azok a napok - melyeket a cethal gyomrában töltöttem reménytelenül és iszonyodva, ahogyan Jónás. Új életem csíraállapotba került, és bár én nem vettem észre, megkapaszkodtam az élet falán. *

Égi és földi szerelem 3. - Pézsma, ámbra, kasszia...

A szerelem sokáig várakozott, mielőtt rám csapott volna. Pedig ott ólálkodott körülöttem, rám lesett, hol itt, hol ott bukkant fel, ingerkedett, kacérkodott. Regényhősök, filmsztárok bőrébe bújva kellette magát, elérhetetlenségét és hibátlanságát fitogtatta. Ha észrevettem illetlen kellemkedését, az első szédület után megráztam magam, és olyan ridegen, ahogyan csak tellett tőlem, megpróbáltam átnézni rajta. Hol gyermeki arcomat mutattam neki, máskor a koravén mindentudót, aki átlát piszkos cselvetésein. Akkoriban már túl voltam a világirodalom szerelmi történeteinek legjaván, és úgy gondoltam, ebből tőkét kovácsolhatok magamnak, s megalapozhatom az ellenállás védőfalait.

A kamaszvér meg pezsgett, forrt. Először az álmaim váltak fülledtté és erjedtté azoktól a képektől és történésektől, melyeknek első látásra semmiféle közük nem volt, nem lehetett a szerelemhez, sem lelki, sem testi vonatkozásban, mégis valami rejtett értelemmel voltak felruházva. Álommezsgyéimen a fák karokká váltak és öleltek, simogattak, rejtett zugaimba hatoltak, madarak csaptak rám, karmaikkal megsebeztek, reszkettem és iszonyodtam, mégis kéjt ébresztettek ott, ahol kiserkent a vérem. Szárnyaikkal, csőrükkel simogattak, csapdostak és jajongtak felettem, én meg utálkozva és gyönyörrel vergődtem közöttük. Csatakosan ébredtem, és eszelősen tisztálkodtam, hogy lemossam magamról az éjszaka láthatatlan nyomait.

Akkoriban látogatott meg először az a férfi, aki attól fogva sok-sok éven át felkeresett, hogy létgyökereimnél eredt, kiirthatatlan vágyammal szembesítsen. Az álombéli látogató látszólag én magam voltam, de váratlanul megkettőződtem, magamból kiváltam, és valaki mássá, férfivá lettem. Lényemből lett Ádámom, hol szőke, fénylő hajú, testű, hol barna, erős és gyengéd. Ezeknek az álmoknak a bensőségessége felkavarta tikkadt lényem.

A megrendítően új az volt ezekben a találkozásokban, hogy nem féltem, nem tartottam a rajtam kívül álló másiktól. Elfogadtam, befogadtam. Én voltam, de mégsem én, hiszen a férfi volt, a másik nem! - de mindez lényegtelen volt a kettéváltság mégis-töretlen egységében.

A felébredés testi-lelki fájdalommal járt, szórakozott voltam és elutasító, a kíméletlen valóság hányingert keltett bennem. Napokig befelé figyeltem, tűnő álmom illatát szimatoltam, neszeit vadásztam mindenütt, az álomférfi képtelen valóságát, meg álombéli magamat, ahogyan átlényegültem jelenlététől, ahogyan mássá, boldoggá lettem. Egy hangot, egy hangocskát csupán, ha fel tudnék idézni, hogy milyen volt, amikor megszólított, amikor ölelt, de az emlékszilánkok elporladtak és eloszlottak az ébrenlét botrányos tényében. Bódultan, kifosztottan jártam-keltem sokáig, mert vége, nincs tovább, mert csak álom volt. Még a könyveim is cserbenhagytak, csak szó, szó a gyúlékony papíron, oldalak, oldalakon át sorok, a sorokban betűk, por, idegen kezek nyoma, idegen gondolatok, meg sem történt történetek! Legyintettem. Mi ez a testemben–lelkemben pusztító tornádóhoz képest, mely kitépte belőlem az életkedvet! Egyetlen álom elszívta belőlem a képességet, hogy mindennapjaim életét éljem, és messze repítette, valahol meg szerteszórta, és most mindez csak szemét. Hogyan tovább?

A szerelmi gyakorlattól ezek az álmok is visszatartottak sokáig. Mert mi a valóság az álomhoz képest, mi a vágy a beteljesülthöz képest, mi a megnyert öröm a kívánthoz képest? Csak árnyék. Ettől az árnyéktól féltem a leginkább, az árnyékban sűrűsödő sötéttől, mert nem ismertem még a természetét.

A kortársaim bátrabbak voltak. A tanév hónapjai úgy-ahogy rendben teltek, a kamaszok szerelmi ügyei csak ritkán törtek be a tanári szobába, és végképp nem az otthonokba. A puritán vidéki erkölcsöt még alig-alig karcolgatta a szexuális forradalom. A nők még csak harisnyakötőt sem hordtak, csak egy gumigyűrű szorította térd felett a gurtniba csavart olcsó harisnyát, mert eszükbe se jutott, hogy valaki mással is lefeküdhetnének, mint a férjükkel. De az ifjúság már megérzett valamit a közelgő vérforraló változásból, bár még kivárt, mielőtt arcátlanul felfedte volna, hogy a szabadság olyan útjait kémleli, ahová az elődök bekukkantani se mertek. Már a levegőben rezgett, hogy hamarosan eldördül a startpisztoly – néhányan már ki is ugrottak, de visszaparancsolták őket -, és akkor le a gátlásokkal! Valaki már hallotta valahol: Szeretkezz, ne háborúzz! Már akadtak merész kamaszlányok, akik levágták szoknyájukat, mert Koncz, és Zalatnai is így tette, és a szülői tiltás, tanári fenyegetés, intők és általános botránkozás ellenére, felfedték és mutogatták ilyen vagy olyan méretű és formájú combjukat, sőt, mindazt, amit a ruhadarabnak egyébként takarnia kellett volna.

Titkolhatatlan izgalom rázta meg az ifjúságot, és lassan tovább terjedt. A régi építmény pattogott, recsegett, az eresztékek elváltak, egyre nagyobb rések támadtak. Az iskolai bulikon üvöltött a rock and roll, tébolyultan ropták, izzadt testek verődtek egymásnak, a tornaterem vakító neonfényében émelygő és nyugtalan tekintetek keresztezték egymást. Az udvaron meg a WC-ben sűrűsödött a cigifüst, a rejtett zugok megteltek egymásnak feszülő, vadul csókolózó kamaszokkal.

Ezek a zaklatott jukkerek júniusra már majdnem széttépték a startboxot, de a vágyak boldog szabadulására általában várniuk kellett a nyári táborokig. Ott aztán sor kerülhetett a buja képzelgések megvalósítására, a nyáréji, tábortűz utáni bachanáliákra, melyekbe sokszor a fiatalabb tanárok is belekeveredtek. Ez volt az elégtétel a böjti idők véget nem érő megtartóztatásaiért, s talán ezért hunytak szemet a szigorúbbak is, meg hogy a következő évben újra győzelmeskedjék valahogyan a rend, legalább is látszatra.

Az utolsó húsevőnapot napokká, hetekké bővítette az addig jól féken tartott kívánság, a test követelte jussát. Kortársaim botrányos ügyeiről tudtam is meg nem is. Másnap a tábortűz utáni féktelenségekről suttogtak, ki volt kivel, s mit csinált, még inkább csinálhatott, hiszen tanú nemigen akadt. A páros nemi játékok korát éltük, az intimitás utolsó korát, melyben a félelem a felfedéstől, a következményektől még korlátozta a gruppen iránti igényeket. A hiányos tapasztalatot azonban készségesen kiegészítette a gazdag képzelet, szaftos történetek keringtek, jártak szájról-szájra, de én nem akartam meghallgatni a felgerjedt elbeszélőket. Izgalomtól áporodott, nyálas beszámolóiktól undorral elfordultam, de hiába. Árulkodtak a kialvatlan, karikás szemek is, meg a jóllakottság mézes elégedettsége, a felforrósodott testek szeretkezésillata, másnapi párolgása, amit a hajnal sem tudott letörölni.

Egy merész fiú, barnára égett, fűillatú, magas szőke, lehetett tán tizenöt éves, akárcsak én, az egyik tábortűz alatt a kezemhez ért. Riadtan kaptam el. Nem néztem rá, megdermedtem, nem mozdultam többé, pedig fájt a nyakam, a vállam, az arcomat perzselte a tűz, s amikor végre felhangzott a takarodó, iparkodtam elvegyülni a sátraik felé igyekvők között. Fejemre húztam a durva lópokrócot, összekuporodtam, feküdtem mozdulatlanul, az éjszakának könyörögtem, ha lehet, ne múljon. Közben kint zajlott az élet, suttogások, kuncogások ingerelték a forró éjszakát, titokzatos, tüzes neszei bekúsztak a lópokróc alá, felsebezték gyermeki ártatlanságomat, és azzal fenyegettek, hogy belemarnak éhes, ártatlan testembe.

Reggel követségbe jött egy mokány barna kamasz, bátor, szemtelen siheder, hogy megnyerjen annak, aki volt olyan otromba, hogy megérintette érinthetetlen kézfejemet. Dühhel küldtem el, gorombán, csaknem gyűlölködve. Iszonyodtam, féltem. Azért utánanéztem, merre megy, viszi-e a hírt nyomban, és megakadt a szemem a félmeztelen, barna test finom izomzatán, a fényes bőrön, a rövidre vágott fekete hajjal fedett koponyán, a kamasz ruganyos léptein. ....

Az ágyam reggelre áttüzesedett. Este hómező volt, épphogy olvadt, amikor beléfeküdtem tudatlan testtel, mit sem sejtő lélekkel, reggelre meg katlanná vált. Rézüst, lobogó tűz, táncol az edény falán, rőt vörös izzás, szikrák roppannak, szállnak a fény felé, lehullnak, kialusznak, újabb szikraeső, alatta forr a sűrű lé, bugyog, s idegen illatok lövellnek kifelé. Veresen izzok én is. Forró illatok, húsillatú párák, szagos gyönyörök ültek a bőrömre, szememre, szájam szegletére, csiklandoztak, égettek, az orrcimpám remegett. Pézsma, ámbra, kasszia, de jázmin és rózsa is, aztán meg mirha, áloé, fahéj és szantál, melyektől először ürességet éreztem, aztán a betöltetés sürgető parancsa megkorbácsolt. Összegörnyedtem az ütések alatt. Nyögtem, sikoltottam: még, még! Akarom! Erőm elhagyott, az oldalamon feküdtem bódultan, verítékben. Az egyik karom a tarkóm alatt, a másik, ölelésre tárva, feszülő melleim érett, súlyos gyümölcsök, átforrósodott márvány combjaim egymáshoz tapadtak, el akarták torlaszolni a közöttük újra kiömlő vágy útját. Bódultságom sem tudta feledtetni félelmemet és szégyenemet. Mert megadtam magam. Odaáldoztam öntudatlan leánytestem egy nagyhatalomnak. Legyőzött. Én meg nyögtem alatta, és kértem, könyörögtem: még, még!

Nem, nem tehettem róla! Félébren azt sem tudtam, mit is kívánok. Csak engedtem hirtelen támadt érzéseimnek, alájuk hajoltam alázatosan. Parancsra tettem, ájult engedelmességgel. A párna sóhajtott, nyögött, hűs vászna forró, illatos bőrré vedlett egyetlen éjszaka alatt. Hozzásimultam, az arcomat beléfúrtam, beszívtam az új kábító aromákat. Csókoltam, mert a szájam csókolni akart, aztán simogattam, ujjaim begyével, tenyeremmel, tüzes számmal. Végig és újra végig. Átöleltem, mindkét karommal szorosan, magam alá gyűrtem. Mi ez? Istenem, mi ez? Mire észrevettem, mit teszek, s lelöktem magam alól, már késő volt! A testem kinyílt, éhes szájjá változott, a betölthetetlen éhség belém költözött. Édes levet csorgatott, a nedveim illatos kenetté váltak, felkészültek a befogadásra.

Pedig éveket töltöttem kívánság nélkül – hogyan is nem vettem észre a követelést? Jóllakott békében éltem eddig, hogyan kerültem egyszerre az éhhalál szélére? Akkor eszembe jutott. Valaha régen szeretőst játszottunk a tavaszi kertben. A zöldrependült rózsabokor alá feküdtünk, egymás testére kíváncsian, alig rejtőzve, ártatlan, tapogatózó vággyal. De ahogy jött, elillant a kívánság, tovább futottunk mi is, fogócskáztunk – előbbi játékunkat el is felejtettük. Elkapott, megszorongatott egy cseppecskét, annyira, hogy csak a bimbózó jázmin vette észre.

Jaj, pedig éhezem, mióta élek! Ez fájt, ez követelt időm kezdetétől. Maghéjamat óvatosan nyitogatta, hogy el ne törjön, hogy az élet belőle előbb ki ne törjön, s ki ne száradjon, de most meghasadtam, felrepedtem, szétnyíltam. Éhség. Határtalan, végtelen éhség lakott mindig bennem.

Álltam a fa alatt és remegtem. A kertem közepén, kellős közepén állt, sejtettem, belőlem sarjadt. Gyümölcsei súlya alatt csaknem összeroppant – gazdag volt, buja volt, mégis kiszolgáltatott. Az én fám? Dehogy! Hiszen idegen! Idegen ez a hely is, sohasem jártam még itt! Bőrlevelei alól hosszú vaskos indák nyúltak felém, kínálta magát, kínálta terhét – de tilos volt. A szám megtelt mézzel, combjaim közül kicsordult a kívánság édes olaja. Csak egy pillanatra, csak megérinteném, aztán nem, soha többé! Csak a törzséhez simulok, az arcomat hozzászorítom, széttárom a combjaimat, törzse köré fonódom. Hozzádörgölöm éhségemet, rákenem az érdes törzsre, aztán aléltan mellé hullok. Néztem a húsos terméseket, az arcom tüzelt, tudatlan sóvár tenyeremmel a melleimet simogattam. A mellbimbóm kemény volt, megsebezte tenyerem selymes párnáját. Irtózattal abbahagytam a magam érintését.

Elfordultam. Akkor gyűlöltem a fát és gyűlöltem a kertet. Nem adom magam neked. Soha. Én az enyém vagyok, nem másvalakié. Inkább a halálé, mint a tiéd. Utánam szólt: – Szakíts rólam. Belőled nőttem, neked termettem. Én egy vagyok...

... még az előbb sikoltott, megnyugszik az óra.