A depresszióról és a gyógyulásról 1. - Tetszhalálom és feltámadásom igaz története

Különösen a pszichiátriában, pszichológiában járatosoknak üzenem: ez a történet csupán az átélő szubjektív beszámolója. Még azt sem tudom, mi volt az a lelki nyavalya, mely oly sok éven át megrabolt engem, s azokat, akik szerettek. Ma valószínűleg azt mondanák: pánikbetegség. Akkoriban személyiségfejlődési zavarnak titulálták közel hét éven át tartó szenvedéseimet, s a diagnózissal tulajdonképpen egyet is értek. Én életfélelemnek hívom a kórt, mely megtámadott, és sejtem, manapság is sűrűn szedi áldozatait.

A depresszió biokémiája nem igazán érdekel, sokkal inkább érdekel az a végtelenül bonyolult és izgalmas valami, amit így hívunk: lélek. Lelkem hajdani rezdüléseit próbálom harminc év távlatából feltérképezni, hogy önmagam megértéséhez valahogy eljussak. Igen, még mindig tart a megismerés fáradtságos, de izgalmas folyamata. Ezért veszem a bátorságot, hogy felszálljak újra, s lenézzek arra a lelki tájra, mely bennem volt és van: telis-tele mélységgel és magaslatokkal, fénnyel és sötétséggel, titokzatos, zavarbaejtő, izgalmas és bonyolult. Keresem azokat a pontokat, amelyek mégiscsak segítenek az eligazodásban, amelyek megmutatják a lelki labirintus(ok) valódi szerkezetét, és talán a  kiutakat is.

Igen, ez egy tudományos igényesség nélküli szubjektív beszámoló. Ám hosszú szenvedéseim valóságosak voltak, éppen úgy, mint gyógyulásom. A depresszió tetszhalál az életben. Fiatalságom egyik legértékesebb időszakát változtatta sivataggá. De én megtaláltam az oázist.

Gedei Viktória újvidéki írónő fotója

Tudjátok, sohasem történt velem olyasmi, ami később ne vált volna hasznomra. Ezért állítom, hogy életem áldott élet volt. A megmetszés mindig fokozott növekedésre serkentett, új erőforrások kiaknázására sarkallt, és ami egykor fájdalom volt és kárnak tűnt, előbb vagy utóbb bő terméssel kárpótolt. Egyetlen kivétellel, ám később azt is besorolhattam a nyereségrovatba. Ez a kivétel közel hét évig tartó depresszióm, mely fiatalságom egyik legértékesebb időszakát változtatta sivataggá. Sűrű porfelhője elnyelte a napot, mégis kiégette, halálos szárazsággal sújtotta az életemet, s megrontotta a körülöttem élők levegőjét is. Valamiképpen ők is együtt fuldokoltak velem, bár sokáig nem is gondoltam rájuk, életem mellékszereplőire, a homokvihar árnyaira, akik legfeljebb gyötrelmeim kellékei lehettek azidőtájt - mindjárt megmagyarázom, hogyan is értem -, mert elmerültem a magam fájdalmában. Üres napok terhét vonszoltam erőtlenül, s nem reméltem, hogy valaha kilábalok a lelki ingoványból, hiszen egyre lejjebb süllyedtem - inkább halni vágytam, mint élni.

Depresszióm oka... már hogyne lett volna! Számos okod lehet a bánatra élő! Egy igazságtalan világban élsz, törékenyen és kiszolgáltatottan mindenféle erők kénye-kedvének, a matéria és a szellemlét határán, ráadásul fogoly vagy, bonyolult anyagtested maga a börtönöd, mely magába zárja ismeretlen, titokzatos lelked! Nem érted még te sem, hát hogyan érthetné meg más! Meghalsz előbb vagy utóbb, ki tudja, talán igen fiatalon – rád les lankadatlan az esztelen véletlen! De ha öregen mész el, akkor elhagyottan, betegségektől megnyomorítva! Ebben az éhes világban senki sem néz mást, csak a maga hasznát, elárulnak mind, még azok is, akiket szeretsz, nem szeretnek viszont, kihasználnak, tán meg is vetnek! Egy ellenséges világ kellős közepén élsz nyomorult, már a kezdetektől, mióta az anyád méhét elhagytad! De már ott is magányos voltál! És akartál-e magzattá lenni, kérted-e egyáltalán, hogy az ostoba véletlen éppen téged emeljen ki a semmiből, s megverjen öntudattal, hogy tudd, hiába minden - meghal minden élő, meghalsz te is, és meghalnak szeretteid mind!

Anyám halála után, sőt már betegsége alatt bukkant fel, majd megkapaszkodott tudatom peremén az elmúlás réme – jelenléte csillapíthatatlan láz, egyfolytában égetett, nem volt enyhülés. Halálfélelem és életfélelem szegődött mellém, követett, s bárhová fordultam rám vigyorgott, kimutatta sárgás agyarait. Nem voltam képes odújába visszaparancsolni a veszett kutyát. Végem volt: nem ismertem az életfélelem ellenszerét.

Valójában ez a szer jelen van minden egészséges szervezetben, jól adagoltan, mellékhatás nélkül fejti ki életben tartó, életmentő hatását. Többnyire akkor injektálódik be a legnagyobb adag, amikor a külső (belső) körülmények bármi okból meggyengítik az életkedvet. Ettől akar az élet élni. Ez az igazi életelixír, nem a vitaminok. Nahát az én elixírem valami működési rendellenesség, vagy tán tervezési mulasztás következtében elfogyott, mégpedig a legkritikusabb időpontban.

De még mielőtt folytatnám történetem, szót kell ejtenem életem árnyairól, azaz rémdrámám mellékszereplőiről. Már az imént sikerült ugyan igazolnom, hogy az élőnek éppen elég oka van a szorongásra, sőt a félelemre, kétségbeesett lelkem akkoriban mégis valami kézzelfogható ok után kutatott, és végül találékonyan tárgyára is lelt, hogy igazolja: joggal féli és vádolja a világot nap mint nap. Nem kell a tárgytalan szorongás, jobb annál, s kéznél is van mindenkor a mindennapi rémség. Ha mi is úgy akarjuk. Ahogy minden átlagos család reggelente mi is munkába indultunk azokban a boldog időkben, amikor a munkanélküliség még csak a rothadó nyugatot fenyegette, így indult naponta útnak ifjú férjem is a Csőszerelő Vállalat elégedett és szorgos munkása. Aztán késő délután, méginkább estefelé vagy később, amikor végre elfogytak a javításra, beüzemelésre váró klímák, s egyebek, a túlórák után hazatért, hogy megkezdje rendes napi pihenőidejét. A nyolc óra munka, nyolc óra pihenés, nyolc óra szórakozás gyakorlata bár elérendő célként lebegett a szocializmust kitartóan építők népes tábora előtt, a megvalósítással még adós maradt a fejlődő társadalom.



De legyünk hitelesek, s főként igazságosak! Nem az épülő szocializmus tehetett arról, hogy az ifjú asszonyt gyilkos markába kerítette a rettegés attól fogva, hogy férjét a 11-es autóbusz elnyelte, s ő elvegyült a vállhoz a váll, egymáshoz préselt dolgozók lelkes tömegében, egészen addig, míg ismét ki nem köpte. Ez az esemény időpontját tekintve naponta változott. Mint mondtam, az is előfordult, hogy a vágyott személy érkezése a késő esti, sőt éjszakai órákra esett. Ilyenkor a 11-es utasai felfigyelhettek egy zokogó fiatal nőre, aki reménytelen útját rótta fel és alá a buszmegálló környékén minden áldatlan délután, sőt este, nemritkán éjszaka. Ha az utasok már mind leszálltak, s bizonyosan nem volt közöttük a Csőszerelő Vállalat nagyreményű klímaszerelője, hősnőnk zokogása az egekig csapott, a reménytelenség és a félelem oly szívszorító akkordjait produkálta, hogy beleremegtek a szívek. Egy-egy fáradt hazatérő nem is bírta, s útját megszakítva elindult a sötétben imbolygó jajongó lidérc felé, ám az azonnal menekülésre fogta. Soha senkinek sem sikerült utolérnie, megvigasztalnia, mert ő tudta, akit vár, már nem jön többé. Soha többé. Elnyelte az ismeretlen és megmérhetetlen város, a vak véletlen elragadta, soha többé vissza nem adja. Ahogyan az anyját is.

Ki tudja, miért történt ez így! Néha valóban a túlóráztatást lehetett kárhoztatni amiatt, hogy kíméletlenül hosszú időre elválasztotta egymástól az ifjú párt, ám, ahogy múltak a hónapok, sőt az évek, sejteni lehetett, hogy az ifjú férj a pihenésre szánható időt egyre szívesebben töltötte valóban pihentető körülmények között, otthonától biztonságos távolságban. Talán maga sem vette észre, de menekült mindig-boldogtalan kedvese mellől, s öntudatlanul bár, egyre hosszabbra nyújtotta a feledés mézillatú óráit. Ne kárhoztassa őt ezért senki. Huszonkét évesen feleségül vett egy virágzó nőt, szintén mézillatút, akiről azonban alig egy év leforgása alatt kiderült, hogy túlérzékeny alkat, sőt idegroncs, akire vigyázni kell, mert öngyilkossági késztetései vannak!

A hazatérő boldogtalan férjet nem várta sem vacsora, sem patyolat lakás, ifjú hitvese sem fonta nyakába vágyakozó karját, s nem súgott szerelmes, huncut szavakat a fülébe, s nem kívánta vágytól ittasan ölelését. Az ifjú hitves ugyanis tetszhalott volt. Ez bizonyos értelemben rosszabb, legalább is az élő szemszögéből, mintha halott lett volna. Tudniillik a halottat el lehet temetni, meg lehet gyászolni tisztességgel, méltósággal vagy anélkül, aztán el lehet feledni. Nem így áll a helyzet a tetszhalottal. De nem ám! Egy tetszhalott állandó jelenléte szüntelen nyugtalanságot szitál a környezetére, akár a novemberi köd.

Észrevettétek már, milyen fájdalmasan lehangoló a november? A menekülő nap rövidülő nappalokat, pőrére vetkező, didergő növényeket hagy maga után, majd ránk borul a szürkeség rongyos nagykabátja, de nem véd meg sem a hidegtől, sem a széltől, sőt, engedi, hogy életünkbe belekapjon a fergeteg, belénk hatoljon, s egészen a csontjainkig érjen. Látod, egy tetszhalott is éppen ilyen, élete napja lebukik a horizonton, s ereje ettől lassan elszivárog. Mit is tehetne? Elszívja az életerőt a környezetétől, de ahelyett, hogy új erőre kapna tőle, csak elpazarolja. A haldokló követeli a figyelmet és a foglalatosságot, s a tetszhalott méginkább, hiszen nélküled vége volna végleg, ráadásul azzal fenyeget, ha nem teszed le mindennapi koszorúdat fájdalma oltárára, ha nem tisztelegsz előtte, és nem ismered el jogát a nem szűnő szenvedésre, ha nem rendülsz meg, ha nem bálványozod ezt a fájdalmat... Ó, dehogy, miket is beszélek, hiszen minden beteg figyelmet érdemel és gondoskodást, és még nagyobb szeretetet! Azt hiszem, éppen ezzel él vissza a tetszhalott, de ne törjünk felette pálcát! Biztosíthatlak, hogy nem tud róla! Fogalma sincs a környezetében kikelt és erőteljesen növekvő szenvedésről, az állandó zavarról és nyugtalanságról, az éppen általa keltett szorongásról, mely, ha túl sokáig fennmarad, egy idő után mégis elsorvad - látszólag szinte önmagától -, de tudom, e jótékony hatást ismét az a bizonyos szer fejti ki, melyről már beszéltem, s az egyszerűség kedvéért életelixírnek neveztem.

Nos, a körülöttem élőkkel is éppen így történt. A többség - miután eleget aggódott és szenvedett, hónapokig, hadd ne mondjam, évekig -, a reménység puha takarójába burkolózott, s azt hajtogatta: rendbe fog jönni, meglátjátok, meggyógyul, s akkor éppen olyan lesz, mint régen. Látom, már most is jobban van! Majd sorolták a javulás kétséget kizáró jeleit, melyek többsége csupán a reménység fenntartására szolgált. Ezzel az egészséges többség - már aki tehette - visszatért rendes elfoglaltságaihoz, elsősorban saját örömeihez és bánataihoz. Hát hogyne, hiszen ők éltek! Ezzel együtt a tetszhalott zavarba ejtő jelenlétével számolniuk kellett, de egyre inkább megtanulták, hogyan tegyék ezt. Én meg eleinte azt tanultam meg, hogyan lehet a lélekvermet egyre mélyebbre ásni, ám egy nap rájöttem, itt az alja, s ha tovább ásnék, az már a semmi.

Farkasszemet néztem én is a semmivel, ahogyan a már idézett Fájdalomherceg, Karinthy Gábor, de pillantásom tovább is hatolt, s megértettem, a még tovább egyet jelenthet a végső megsemmisüléssel. Látszólag magam vívtam küzdelmem a lelki sötéttel, de úgy is mondhatnám, magam ugrottam kutamba, magam merültem tovább, majd magam próbáltam megkapaszkodni a semmi peremén, végül, magam kezdtem kimászni - mert mindez igaz, és mégsem voltam mindig magam, mert, ha nem is vettem róluk tudomást, voltak segítőim. Néhányukról mindenképpen beszélnem kell, ezért vissza kell lépnem az időben, egészen depresszióm felismerhető - pontosabban diagnosztizálható - kezdeteihez.

Közvetlenül a kútba ugrásom, lemerülésem után történt. Az első napokban elhagytak a szavak, s helyüket átvették a könnyek, melyek letörölhetetlenül folytak a szememből, s mert mindig érkezett bő utánpótlás, sósra-szárazra cserzették sápadt arcom - hang nélkül sírtam éjjel és nappal. Talán ezzel akartam jelezni, már bánom, hogy kútba ugrottam, s most fuldoklom, húzzatok ki. Talán mindenekelőtt kétségbeesett, semmit sem értő férjemnek szólt az üzenet és apámnak, akinek feltámadó figyelme még életem legsötétebb óráiban is ajándéknak tűnt. Igaz, az ajándék túl későn érkezett, meg nem is volt már ép, megtépázta, részben fel is emésztette az idő, de ajándék volt, s ezért máig emlékezetes. Az apám akkor végre meglátott engem, legalább is rám nézett és észrevett, valami eljutott hozzá a fájdalmamból, s úgy vélem, őszintén és elszántan segíteni akart. Talán megállíthatatlan sírásom idézte fel gyermekkori könnyeimet, melyeket alig láthatott akkoriban, nem törölhetett le, mert nem volt velem. Most kárpótlásul ölbe vett egy-két napra. Ők ketten vittek el az orvoshoz, pontosabban a budai rendelő pszichiáteréhez, aki megszakította rendelését, kocsijába ültetett, s személyesen vitt fel a Hárshegyre, vagy a Lipótmezőre – vagy ez a kettő ugyanaz? - azaz a diliházba, ahogy én később meséltem. 

A képet Gedei Viktória készítette

Zárt osztályra kerültem, s ezzel a rettegés és a fájdalom újabb korszaka kezdődött, talán rémületesebb minden előzőnél, de egyidejűleg megkezdődött életem egy páratlanul érdekes és értékes új szakasza. Akkor ott, sőt még évekkel azután sem volt fogalmam erről a tényről. Mégis így volt. Újjászületésem kezdeteit jelentették azok a napok - melyeket a cethal gyomrában töltöttem reménytelenül és iszonyodva, ahogyan Jónás. Új életem csíraállapotba került, és bár én nem vettem észre, megkapaszkodtam az élet falán. *