Az események a pszichiátriai vizittől a zárt osztályig oly sebesen zajlottak, hogy jószerivel fel sem fogtam, mi történt, s tán egy órán át - míg a szokásos adminisztráció zajlott - azt sem tudtam, hol vagyok. Aztán a zsúfolt kórházi folyosó egyik székén találtam magam - egyedül ültem ott -, s magányomat felkarcolták az arra kószálók kíváncsi vagy ellenséges pillantásai. Összehúztam magamat, ahogy csak lehetett, mert az egyik érdeklődő hiénaként körözött körülöttem, s a képzeletbeli kör sugara egyre szűkült, rövidült, a nő meg egyre közelebb került hozzám, majdnem súrolt, ahogy mellettem elhaladt. Ezért hallhatta meg suttogásomat: Hol vagyok, hol vagyok? - s felnevetett, úgy tűnt, keserű kárörömmel, majd a fülembe harsogta: Nem tudod? Hát a Lipóton, a diliházban, a zárt osztályon!
Azt hiszem, a többiek is nevettek, legalább is néhányan és ismételgették: Nem tudja, hol van! Akkor egy felgyorsult vetítő hihetetlen sebességgel lepergetett előttem egy néhány kockányi fekete-fehér filmet a múltamból. Hiszen Dédi itt töltötte végső napjait! Kilencvenhárom évesen került ide elhatalmasodó agy-érelmeszesedése miatt, s itt is halt meg, talán még ugyanabban az évben. Amikor nevelőanyámmal bejöttünk a halotti bizonyítványért, és Dédi néhány holmijáért, véletlenül rám zárták a kilincs nélküli ajtót s én ott maradtam a betegek gyűrűjében - éppen úgy, mint ma - az arra kószálók kíváncsi vagy ellenséges pillantásai kereszttüzében. Egy lány, hozzám hasonló korú, kék fürdőköpenyben, odajött hozzám, és könyörögni kezdett: Cseréljünk ruhát! Meg is fogta a kabátom ujját, én meg riadtan kitéptem magam, de nem volt hová menekülnöm előle, meg a többiek elől - mind őrültek, gondoltam - és csak bámultam, szótlanul és kétségbeesetten a kilincs nélküli ajtót, mely mögött eltűntek az ápolónő meg nevelőanyám. Nyilván hamarosan észreveszik, hogy lemaradtam, s visszajönnek értem - gondoltam, hogy ki ne üljön arcomra a rémület, mert, mert, akkor, ki tudja, mi következik.
A lány nem adta fel, a kérés követeléssé keményedett, ismét megragadta a kabátomat, s akkor végre-végre kinyílt az ajtó. Kiszabadultam. Az eseményt gondosan eltemettem, csak akkor merült fel sírjából, amikor ott ültem a széken, ugyanazon a színhelyen. Az emlék talán azért ütötte át a felejtés vasfüggönyét, hogy a jelen felvonás felfejtésében segítsen. Vagy nem azért? Hanem, hogy még mélyebbre taszítson? Értsd: Hogy még mélyebbre taszítsam önmagam? De honnan ez a gyilkos indulat? Honnan? De térjünk vissza a tényekhez! Akkor kaptam meg azt a bizonyos mamut-injekciót, mely megajándékozott az álomtalan álom boldogságával, a gyógyító, szabadító öntudatlansággal. De tényleg így van-e, gyógyíthat-e, szabadíthat-e az öntudatlanság, vagy éppen ellenkezőleg...
Másnap reggel ébredtem fel, különös körülmények között: fáztam, a folyosó kockaköve sütött és égetett, fölöttem kisebb csoportosulás, és nyilvánvaló volt, én állok, azaz fekszem figyelmük, erőfeszítésük középpontjában. A földön vonszoltak néhányan. Furcsamód derűsnek tűnt az igyekezetük, a közös feladat öröme talán, ami átitatta az alkalmi szövetséget, s hallottam, amint biztatják egymást: Húzd csak, húzd, mindjárt odaérünk! És: Azt hiszi, megúszhatja a vérvételt! Csak teszi magát! Vigyük csak! Rángattak és cibáltak a földön, én meg tehetetlenül, még mindig kábultan, tűrtem. Aztán végre feltűnt megmentőm, egy nővér, s kiabált: Mit csinálnak? Engedjék el azonnal! Aztán jött egy másik is, és közösen betámogattak a laborba, hogy véremet vegyék, mi kínos, hosszú erőfeszítésekkel járt ismét.
Később azt is megtudtam, mi történt, bár agyamig alig jutott el a magyarázat, s különben sem érdekelt - mert mit számít bármi! - de a történet hiteléért, s hogy kíváncsiságotokat kielégítsem, legyen! Amikor a nevemet kiáltották reggel, s vérvételre szólítottak, megpróbáltam kikecmeregni az ágyból, ám utána összeestem, s akkor szobatársaim, némi tanakodás után, felállították a már ismertetett elméletet összeesésem okáról, majd némi morfondírozás után akcióba léptek, melyet szintén megismertetek az előbbiekben. A közös munka hasznát jól ismeri a pszichiátriai irodalom, lásd: munkaterápia, s nyilvánvalóan ez kovácsolta össze az elszánt egyesületet, ez adott erőt terve megalkotásában és kivitelezésében. Ezután az esemény után újra visszahullottam az öntudatlan álomba, ez a boldog állapot napokig tartott, csaknem egy hétig. Hogy közbe mi történt, nem tudom ma sem. Nyilván bizonyos életfunkciókat produkáltam, valószínűleg távoli világom lakói is látogattak, ám mindezek csupán feltételezések.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése