Valahogyan kifolyt, elszivárgott belőlem az irántuk érzett ragaszkodás is. Mint titkos vád, még az is megfogalmazódott bennem, hogy sorsom ily kegyetlenre fordulásában tevőleges részük van, ha mással nem is, azzal, hogy beleegyeztek bezárásomba, hogy itt hagytak a borzalmak bugyrában, magamba zártan, kitéve a lidércek és démonok, no meg az orvosok és ápolók kénye-kedvének. Talán szégyellnek engem.
De ne gondoljátok, hogy túl sokat rágódtam ezeken, inkább üres voltam, gondolattalan, kongott a lelkem rideg verme, elmém is cserbenhagyott. Csak a monoton fájdalom dobbanásai jelezték: még élek. Egy hét eleji napon aztán újra feltűnt a szépreményű, ifjú orvosnő, s azon a napon különös dolog történt. Felvehettem a télikabátomat, s átkísérhettem az intézmény egy távoli részlegébe, ma sem tudom, pontosan hová, de azt már tudom, miért. Nem emlékszem az útra, mely odavezetett - merre haladtunk és hogyan, találkoztunk-e valakivel vagy sem, néhány percig tartott-e utunk, netán sokkal tovább - csak az ott talált, átélt fájdalomra emlékszem, meg az újabb rémületre.
Látod, ez igen gyakran megesik az emberrel, hogy elfelejti az utat. Pedig az ember, a többi földi létezőhöz hasonlóan: utazó. Haladunk a térben és időben, még akkor is, ha a szemlélő mozdulatlannak lát minket. Egészen a halálunkig így van ez, egyesek szerint, még azon is túl. Tehát éppen az utat elfelejteni, jelentős veszteség. Pedig az út során tanulhatnánk a legtöbbet a kintről és a bentről, a fentről és a lentről, a szélességről, no meg a hosszúságról, a dolgok és lények mibenlétéről, és magunkról. Az úton még mellénk állhat, akár barátunk is lehet az idő, ha mi is barátságosan, szelíden bánunk vele. A legtöbb dolog ugyanis éppen olyan, ahogyan vele bánunk, mert a legtöbb dolog sokarcú, sokrétű és -szintű, és képes arra, hogy a legvadabb vagy a legszelídebb arcával forduljon felénk. Az idő is lehet gyilkos sebességgel rohanó, s lehet gyilkos lassúsággal nem múló, de lehet a létezés strukturálója, melyben lehetőség adatik a felkészülésre, a megértésre, az elfogadásra és a megnyugvásra is.
Nos, én nem használtam ki az időmet, csak sodródtam, mentem a doktornő után, aki, akár én magam is lehettem volna - reményt gyógyulást ígérő lény,- egy másik térben és időben, melyben én én maradtam, vagy én önmagammá váltam. Most csak hagytam, hadd vigyen, hadd higgye, engedelmesen követem, mert gyógyulni vágyom, mégpedig úgy, ahogy ő kijelölte számomra az utat. Pedig ugyanakkor engedetlen is voltam, aki a maga útját kívánta járni mégis. Pedig az az út addig csak a fájdalom torlaszait emelte elém. De az én utam volt. Aztán ott találtam magamat egy ágy előtt, melyben egy ötvenes (Vagy méginkább hatvanas? Nem tudom. Az ifjúság még közönnyel fogadja a kort, a mások korát, s gyakran téveszt.) férfi feküdt, felpuffadt hasán kigombolódott pizsamában. Nyilván alig viselhető fájdalmaktól szenvedett, mert jajgatott, a szeme fátyolos volt és véreres, az ágy szétdúlt. Egy ledöfött, haldokló bika, akit a küzdelem után végighúztak a porondon, aztán ketrecébe rekesztettek, elhagytak a vég perceiben. Én meg mindig a bika oldalán álltam. No, most itt feküdt előttem, nekem meg nem voltak számára sem szavaim, sem mozdulataim. Nyilván orvosom hozta a fájdalomcsillapító morfiumot - a kezét felé nyújtotta könyörögve, engem észre sem vett. Ez legalább jó volt. Hogy engem nem is látott. Már olyan régen éltem a magam fájdalmába zártan - lám, az ide vezető út is a homályba vész, egyszercsak kivetődtem a fájdalom szigetére, s ott éltem azóta, én a magányos hajótörött -, hogy még ez a jól látható kín, a haldokló bika kínja, mely végigsivított a szobán, mint a matador tőre, még ez is nehezen ért el. De végül mégis eltalált, belém állt, megrepesztette az erős külső héjat! Ó, pedig hogy igyekeztem felépíteni, vastagítani, foltozni, karban tartani! - mégis léket kapott a lelkem. Csak egy parányi rés keletkezett, de azon beszivárgott egy másik lény szenvedése.
Talán éppen ez volt Mária célja! Igen, most már emlékszem, így hívták a doktornőt. Hogy lássak végre túl önmagamon, hogy meglássam a magam szenvedését a mások kínjának tükrében. De hogyan lehet e kettőt egymáshoz mérni? Lehet-e? Lehet-e azt mondani, hogy a végső stádiumos rákbeteg szenvedése a kétségkívül nagyobb? Hiszen én meg tetszhalott voltam, aki végső soron már meg is halt, legalább is lelki értelemben. Ja, hogy az egyik még visszafordítható, a másik pedig már nem? Talán Mária tudta, hogy az én lelkem sikolya csak segélykiáltás, nem pedig a lehullás végső üvöltése, hogy a küzdelmem még folyik, és nem reménytelen. Nem úgy, mint a másiké, aki fájdalmai hajóján már csak a végső semmibe hajózhatott. Végül is mindegy. Mária célt ért: az üzenet hatott, lelki halottasházamban nem voltam már egyedül, velem volt az ismeretlen haldokló férfi is. Sőt. A haldokló felidézte bennem azt az időt, amikor még minden fájdalmat, mindenekelőtt a mások szenvedését, a magaménak éreztem, amikor még Istennel is perben-haragban álltam: miattuk és értük.
A nagy torreádorral küzdöttem, a legnagyobbal, az espada haragját sem féltem, és egészen addig elmentem, hogy a szemébe vágtam: nem is létezel! De mindezt már tudjátok. Hogy miért? Hogy szűnjön már meg a viadal, melyben oly egyenlőtlen a küzdelem! Hogy legyen már vége! Tudjátok, hogy a bikaviadal előtt a legkülönfélébb aljas praktikákkal gyötrik, gyengítik a bikákat? Nehéz homokzsákokat vágnak hozzájuk, hogy kifárasszák őket, vazelint kennek a szemükbe, hogy ne lássanak jól, elvágják hátizmaikat, hogy ne tudják magasra emelni a fejüket, narkotiumokat adnak be nekik, hogy kábultak legyenek, aztán - mert még nincs vége! - levágnak a szarvukból - mert az olyan fontos szervük, akár a macskáknak a bajszuk -, hogy ne tudjanak tájékozódni! Micsoda fájdalom, micsoda elképesztő gazság, így bánni egy érző lénnyel! Erőm elhagy, ha erre, s hasonlókra gondolok, mert én magam vagyok a bika, akit hamarosan kiterelnek a porondra! Ott elvakultan állok a kör közepén, tudom, küzdelmem kilátástalan, mert körbevesznek ellenségeim, s fenyegetnek, ingerelnek, szurkálnak, tudom, vesztemet akarják, miközben az eszeveszett tömeg őket biztatja, halálomat kívánja. De miért, miért? Nincs válasz. Valahogy így történt: halálosan kimerültem, megsebesültem én is, a bikák pártfogója, és beláttam: nincs nagyobb fájdalom a bennünk lévőnél.
Attól kezdve dédelgetni kezdtem ezt a fájdalmat, az én fájdalmamat mint különöst, semmihez sem hasonlíthatót. Hódolatomat meg is jutalmazta: nőni, terebélyesedni kezdett, és újabb, s egyre különösebb fájdalomgyümölcsöket termett. Én tápláltam, én öntöztem, bennem, belőlem élt, s egyre erősebb gyökereket eresztett, s közben eltűntem, énem – ha volt valaha valódi – felszívódott, végül úgy tűnt, elemészti, magába szippantja ez a veszélyes élősködő, felfal engem, létrehozóját, nevelőjét, gondozóját.
De, hogy félre ne értsetek! Nincs létezés szenvedés nélkül, a fájdalom a létezés természetéhez tartozik. De az öröm is. Ha teljes életet akarsz, a szenvedés poharából is innod kell, meg az öröm poharából is. Utóbbi erőt ad ahhoz, hogy a keserű poharat is a szádhoz emeld – ha úgy kell lennie. Mégis, mindent meg kell tenned a fájdalom csillapítására, akkor is, ha ez áldozattal jár. Persze a te áldozatodat értem ezen, s nem a másokét. Mert ez az áldozat édes és könnyű is lehet, ha természetesen fakad fel belőled, mint egy hegyi forrás - s ha hiszed, ha nem -, szomjat olt és örömöt terem. Mindennek az igazságára azonban igen lassan jutottam el, a belső sötétség takarókárpitja csak nehezen, fokozatosan szakadt fel, és – mint látjátok - már az elején csaknem végzetesen utamat tévesztettem.
A képet Gedei Viktória újvidéki írónő készített
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése