Meggyógyultam talán? Dehogy. Újra ott álltam a mélység szélén, de most úgy, hogy már megjártam a lentet. Valamennyire fel is kapaszkodtam, de még mindig csak a peremnél imbolyogtam, a lent és fent együttes vonzásában. Szédültem. Nos, most itt egy csodának kellene következnie, egy valamirevaló történet tán ilyesmivel szolgálna manapság, a hősnő egyik napról a másikra kigyógyul, ikreket szül és boldog anyává és szerelemittas feleséggé válik, ráadásul megnyeri az irodalmi Nobel-díjat is. Vagy valami tragikus fordulattal a komorabb színeket kedvelőknek: közben, míg a szenvedő a zárt osztály rémségeivel hadakozott, az ifjú férj kétségbeesésében és magányában egy másik nőhöz menekült, és a hazatérő feleség legjobb barátnője karjaiban találja. Erre gyorsan elrohan a legközelebbi patikába, kiváltja a felírt gyógyszereket, mindet beveszi. Meghal. Öngyilkosságával méltón megbünteti ezt a csúnya, rossz világot.
Égbolt - Gedei Viktória fotómontázsa
Csoda, illetve tragédia helyet nagyjából hét év lábadozás következett, az eszmélés vagy újjászületés? Időszaka, völgyekkel és csúcsokkal, hol feljebb, hol lejjebb, mégis lassacskán emelkedő hullámvonalban. Igaz, a fent vázolt tragikomédiai elemek közül valami hasonló velem is megesett. Sajnálatosan nem az ikerszülés, sem az irodalmi Nobel-díj. Igen, igen. Az ifjú férj nem bírja tovább a megpróbáltatásokat epizód egy variánsa. Nem akarom kárhoztatni őt. Hisz végül is alkalmatlannak bizonyultam társnak, barátnak, szerelmesnek, szeretőnek, anyának. Szinte a kezdetektől. Én árultam el őt először. Mikor? Amikor hozzá csapódtam, növekvő szorongásom, elharapódzó félelmeim elől hozzá menekültem. Amikor azt hittem, hogy kívül találom meg megmentőmet, pedig az belül volt, odabent volt mindvégig. Amikor, odasimultam hozzá, de oda nem adtam magam – hisz magamat már el is veszítettem azidőtájt, hogy is, kit is adhattam volna! –, amikor rávettem, építsünk közös házat, szépet, erőset, talán életre szólót, de nem volt sem téglám, sem malterom, és végképp nem volt erőm. Aztán a közös fedél alatt is egyedül dideregtem, hiába próbált melegíteni. Mert eleinte próbált. Elárultam, becsaptam, amikor elhitettem vele, hogy épp olyan vagyok, mint a többiek, akik miniben rock and rolloznak, vörösborral hörpölik a kólát, borzasan bulikban lógnak hajnalig, fekete tussal kihúzott mandulaszemekkel bámulják a világot, mintha semmit sem értenének, de néha mégis okosakat mondanak, és szeretik a szerelmet meg a szexet, és a Beatlest és a Rolling Stonest vagy a Creedence Clearwater Revivalt. Who'll stop to rain?
De ez így is van rendjén, mert holnapra megkomolyodnak úgyis, jókat főznek, sütnek, gyerekeket szülnek, Trabantra gyűjtenek, meg tengerparti nyaralásra, és néha még a férjüket is megajándékozzák egy kis fiatalos meglepetés-szexszel vagy az elvesztett anya gyengéd simogatásával. Jaj, dehogy akartam én őt becsapni! Dehogy! Csak menekülőben voltam éppen, és jó volt megpihenni egy pillanatra, jó volt reménykedni, jó volt elhinni, hogy védelmet találtam, s tán a közelgő rossz is elkerülhető valahogyan. Hogy meg volt rémülve, szegényke, amikor a vásott fergeteg egyszerre csak elragadta tőle tépett boldogsága csapzott madárkáját! Erre aztán végképp nem számított! Pedig voltak jelek, voltak jelek bőven! Már a kezdetektől! Ahogyan eltökélten védtem már nem is ép szüzességemet, rettegéssel, hozzám ne érjen! Ahogyan elhárítottam a már vőlegény közeledését, hisztérikusan, minden mozdulatra kővé dermedten.
Vajon mire vélte? Mit gondolt a jégmenyasszonyról? Majd lassacskán megszelidül, felmelegszik, megismeri és megtanulja élvezni a szerelmet, s tán még tüzesebb lesz, mint a sokat próbált, kiégőben lévő hajdani barátnők? Vagy a megközelíthetetlen nő imázsa hatott így a lovagkoron túl is, átütve időt s teret, behatolva a szexuális szabadság (sőt szabadosság) nyálas korába?
Nem tudom, de azt sem tudom, miért hagyom ki azt az egyszerű indokot, hogy szeretett. Talán, mert fogalmam sem volt még akkoriban a szeretet mibenlétéről, nem tudtam, vagy alig tudtam róla valamit. Pontosabban csak a kudarcokat jegyeztem meg, a kicsorbult, megrepedt, félresiklott szeretet megannyi szomorú példáját, s a keveset, mely némileg megvilágította a szeretet valódi természetét tudatom legmélyére süllyesztettem mint hasznavehetetlent.
Ezekre a kivételekre nem akartam emlékezni. Különben is, a világ, mely körülvett sokkal inkább mímelte, mint élte a szeretetet. Azt gyanítottam, hogy a legforróbbnak mutatott érzelmek mögött is a közöny rejtőzik és az önzés. Úgy véltem, az emberek csupán egyet kívánnak: hogy őket szeressék, de hogy ők szeressenek, ettől őrizkednek. Végtére egyet is értettem velük. A szeretet csak bajba sodorja azt, aki veszi magának a bátorságot és átéli. Botorság. Maradjunk csak a játéknál, a felszínnél, a maszknál, mímeljünk, hazudjunk, hisz minden okos tudja rég, a nagy érzelmek veszélyesek, és végtére is nevetségesek. De ha szeretett is! Az egyoldalú szeretet sohasem fedi fel titkát, talán nem is valódi szeretet. A cselekvő, kiteljesedett szeretet ugyanis kétpólusú: adó és vevő közötti ív. Kell lennie egynek, aki adja, s egy másiknak, aki legalább elfogadja. Ha nincs fogadó fél, akkor az adónak szeretete kifejtésére csupán egyetlen esélye adatik: az elengedés. Méghozzá a szelíd, harag nélküli elengedés. Még ha fáj is. Igen, talán szeretett, úgy, ahogyan én is szerettem őt. Önféltéstől átitatva, botladozva, vágyakozva, ugyanakkor rettegve az erőstől, a valóditól, a kiszolgáltatottságtól. Megmértük a nedű édes cseppjeit mind, azt is, hogy a másik vajon mikor, mennyit mér. Jó volna, ha nagyon szeretne, de ha lehetséges, én hadd maradjak józan! Túl fiatalok, éretlenek voltunk még a szerelemre, szeretetre.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése