Bár az abszurd sohasem tartozott a kedvenceim közé, talán az Übü királyt kivéve, melyet ugyebár alapműnek is tekinthetnénk, hosszú idő óta ez volt az első esemény, mely már csaknem elfeledett érzelmeket-indulatokat keltett bennem, s ezek között a figyelmes szemlélő felfedezhetett volna néhány alapvetően egészséges megnyilvánulást is. Mindenekelőtt azt gondoltam: ha nem hagyják abba, biztosan megőrülök. Ha nem hagyják abba, felkelek és kimegyek a szobából. Ha nem hagyják abba. Jó lett volna visszahullani, lemerülni a tó fenekére, újra belebújni a vastag iszapba, elrejtőzni, míg jobb idők nem jönnek, vagy talán végleg - de nem volt tovább...
Az altatás terápiát az ébrenlét terápia követte. Egy ugrás, hopp! Vagy inkább lökés, mert tehetetlen bábként egyszerre Hieronymus Bosch világában találtam magam, talán a pokolban, de legalább is annak előszobájában. A mesternek tán hiányzott még valami, egy elesett kis figura, a középtől valamivel lejjebb - ott állhatna, kikerekedett szemmel, a tekintete visszatükrözi e világ értelmetlenségét, fájdalmát - mert nélküle nem volt teljes, nem volt kész még a mű. Aztán egy-két finom ecsetvonás, könnyed, elegáns, s ott voltam már én is, egy elesett kis figura, a középtől valamivel lejjebb, tekintetemben sűrű riadalom, életfélelem és halálvágy. Bezártak a démonok és lidércek közé, vagy én zártam be önmagam? Talán én, éppen én voltam a zseniális festő, ki csodálatra méltó, gazdag képzelettel, megfestette önmaga infernóját, s a kép, íme, megelevenedett?
A hetvenes évek közepén a nagyhírű intézményben elképesztő volt a zsúfoltság, még a folyosókon is feküdtek betegek, néhol csak az egyik, másutt mindkét oldalon. Ezeknek a kintszorultaknak még a zsúfolt kórtermek törékeny védelmét is nélkülözniük kellett. A nagy tiszteletnek örvendő, nagymultú intézet igencsak szűkölködött akkoriban ápolókban, orvosokban - különösen a zárt részlegek, s ezen aligha lehet csodálkozni. Egyszóval teltház volt. A fektetési rend ennél fogva úgyszólván véletlenszerű - ó, hogy gyűlölöm a véletlent! - de azt is mondhatnám, demokratikus. Így a paranoid skizofrén korlátlanul élvezhette a mániás depressziós társaságát, ágyszomszéd lehetett a szorongásos beteggel, meg a friss, tizenhat éves öngyilkossal, a félelem és rettegés sajátos izmos kis körei alakulhattak ki, s tovább szerveződhetett a nap nagy részében felügyelet nélküli minitársadalom, mely gyakorlatilag szabadon termelhette ki vezetőit, hangadóit. Igaz, a gyógyszerosztás idejére a nagy többség elhagyta szobáját, ágyát, s beállt a folyosón kígyózó hosszú sorba, mely egészen a nővérszobáig ért, s ott megkapta napi gyógyszeradagját, mellyel aztán elvonulhatott. Ilyenkor aztán szemrevételezni lehetett mindenkit, s jelenteni, ha valami gyanús volt. Talán vizitek is voltak imitt és amott, s néha feltűnt, egy-egy szemmel láthatóan rendkívül elfoglalt orvos is, ki éppen indult már, ezért lerázta a feléje nyúló könyörgő kezeket és tekintetével nyugtalanul az ajtót kereste - jaj, elkésem, engedjenek már!
Köztük volt időnként a kezelőorvosom is, róla azonban később, mert ő volt egyik segítőm. Öt-hat nap múltán én is beálltam a reggelente épülő kusza sorba, mert feldagadt, kisebesedett csípőmön a legélelmesebb nővér sem talált már helyet, ahová tűt szúrhatott volna. Vártam az adagomat, mely mégiscsak a felejtés mámorát ígérte, hosszú álomtalan alvásokat, melyen nem üt át a végtelen párbeszéd a nyithatatlan ablakról, mely feledteti a kilincs nélküli hatalmas ajtó dörrenését is, mely egy-egy villámlátogatás végén bezárult az orvosok után, s hatalmas robajjal jelezte az isteni, de legalább is félisteni látogatás szomorú végét. Míg a számtalan színes pirula munkálkodott, nem gondoltam a WC előtt fel s alá menetelő középkorú nőre, aki szüntelenül csapkodott egy vastag kötéllel - vajon hogyan jutott hozzá? -, s azzal fenyegetett, hogy megüti a WC-re, így kettős módon szorongatva, igyekvőket. Talán éppen arról a kötélről vághatták le, ki tudja - gondoltam -, s tán sehogy sem akart megválni a végső szabadulás ábrándját felidéző rekvizitumtól. Ha a markomban szorongatott adagot mind beveszem, nem gondolok többé a szakállas nőre sem, akinek a nyakát még jókora daganat is éktelenítette, s felejtem sápadt, puffadt, pattanásoktól éktelen arcomat is, meg gyógyszerektől bűzlő leheletemet. Aztán újra meg újra feltűnt egy-egy arc, melyben a szemeket sötétlila árnyékok keretezték, ők voltak az elektrosokk bánatos átélői, mondhatnám áldozatai, akik magukon viselték, tán még hetekig, megkínzatásuk rémséges jeleit. De fájdalmam kalickájában mások szenvedését közönnyel, nem ritkán undorral figyeltem. Mintha egy idegen bolygóról hullottam volna alá, rendkívüli és finom teremtmény, sebezhető és riadt – mert nem ide való, sőt, nem e világra való, akár a Kisherceg rózsája. Pedig egyre inkább be kellett kapcsolódnom a zárt osztály életébe, s hogy ilyetén aktivitásom valamiképpen összefügghet szabadulásommal, viszonylag gyorsan rájöttem. A lidércek, démonok, s egyéb szörnyek gyűjtőhelye kényszerű életteremmé vált, és megértettem, mivel elrekesztettem magam a normálisok világától, a normális boldogok úgy gondolták: egy vagyok közülük én is.
De hogyan bizonyíthatnám be, hogy nem így van? Eleinte éhségsztrájkkal próbálkoztam. Ha végleg elgyengülök, biztosan egy másik kórházba visznek, ahol kilincs van az ajtón, s onnan aztán könnyebb lesz a szabadulás. De ha belehalok az éhezésbe, akkor is kiszabadulok ugyebár. Az adagomat ezért rendre szétosztottam a kórteremben, s mindig akadtak állandóan éhesek, kórosan falánkok, akik rávetették magukat az ételre, s eltüntették, így én is üres tányérokat tehettem a gyűjtőkocsira.
Koplalásomat mégis észrevették a nővérek - hogyan, hiszen alig láttuk őket? – és jelentették, aztán orvosom vallatóra fogott, miért nem eszem. Végül, mert nem hagytam fel a böjttel, a sokkolással is megfenyegetett. Ez hatott. Más utat kellett hát keresnem. Valahogyan megértettem, hogy a gyógyulás első jelének tekintik, ha a beteg munkára jelentkezik, mert valamiféle rendkívüli hatást tulajdonítanak annak, ha bezsúfolhatnak húsz-harminc beteget egy rossz levegőjű szobába, s ott ezek az élő gépek valamivel elbabirkálnak, mondjuk színes rongyokat tépnek csíkokra, vagy ehhez hasonló. Gondoltam, ezt én is megtehetném, de miután láttam, hogy a szakállas nő is felsorakozik a munkára jelentkezők közé, gyorsan félre álltam.
Az orvosom meg egyre-másra példálózott, újra meg újra felajánlotta a közös munkavégzés lehetőségét. Kedves fiatal nő volt egyébként. Az egyetlen, közel és távol, akivel jó lett volna beszélgetni, őszintén és talán barátian, ám ezt nem engedte meg a kötelező orvos-beteg viszony, s egy-egy bátortalan kísérletemre nyomban éreztem a hárítását, a falat. Jól van – gondoltam – akkor becsaplak, eljátszom neked a gyógyultat, az egészségest. Tudom, nem lesz könnyű! Neked ott vannak a Rorschach alaktalan foltjai, a csúf pacák, meg a Szondi-teszt - az egytől-egyig ellenszenves, riasztó arcokkal, akik közül választanom kell mégis -, hogy kikémlelj, leleplezz, hogy következtetéseket vonj le rólam, hogy megismerj engem, még inkább, hogy azt hihesd, hogy ismersz! Ez az egyoldalúság felháborított, s íme, megvolt a jogalap arra, hogy félrevezessem én is. Szabad akartam lenni mindenáron.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése