2014. július 16., szerda

Az orfeum - Gizi-Giselle 2.

Orchidea by dj designs

Lehet, hogy nem képzett táncos, s tán sohasem tudja behozni a hátrányát, bármennyire is igyekszik, de a legszebb test. Ezt mondta róla valaki, akiről azóta sem sikerült kiderítenie, ki volt. A hangjából ítélve középkorú férfi lehetett. A mondat a főnök szobájából szűrődött ki, s annyi bizonyos, hogy az új szezonnyitó műsorról beszéltek. Törte a fejét milyen ürüggyel kopogtathatna be, hogy megmutassa magát és felfedje hódolóját, aki fontos személy, efelől nem volt kétsége, de már a Sunshine of My Life–ot játszotta a zenekar, s ez azt jelezte, hamarosan színpadra kell lépnie. A legszebb test, és a legszebb arc. Utóbbit már ő tette hozzá. Különösen, ha kialudta magát, igaz, ez ritkán esett meg. Már nem emlékezett arra, mikortól kezdett az élete lüktetni, pörögni, egyszerre betört a vásári hangulat, elárasztott mindent, a ringlispíl pörgött szakadatlan, szólt a zene, a körhinta forgott megállás nélkül, és az óriáskerékből látta az egész várost, és néha önmagát is, lent, máskor fent, a rettegéstől és a gyönyörtől sikoltoztak a hullámvasút meg a szellemvasút utasai. A céllövöldékben durrogtak a légfegyverek, hullt a nyereményeső, a dodzsemek egymásnak ütköztek, aztán újra szédülten pörögtek tovább, egymást üldözték körbe-körbe. Állandó volt a hangzavar, villóztak a fények, mindenki beszélt, nevetett, szép és fiatal emberek mindenütt, gazdagok, könnyedek és mindig elegánsak, a legújabb divat szerint öltözöttek, áradt a tömeg, és ünnepelt valamit, soha nem múló, felhőtlen ünnepléssel.

Ilyen volt az új élete, és már nem emlékezett rá, pedig néhány éve történhetett csupán, amikor a vénájába hatolt, majd az ereken át egész testét átjárta az új élet narkotikuma, és kioldotta a régit végleg. Nem volt megállás többé. A csend, az eseménytelenség a halált jelentette számára. Rettegett tőle, ezért kerülte. De nem kellett aggódnia, hemzsegett körülötte az élet, végtelen hangyaboly nyüzsgött örökös rajzásban, nem volt egyedül, s a többiek, úgy tűnt, ugyanazt akarták, amit ő. Ők úgy mondták, élni, de tulajdonképpen ez azt jelentette: örökös mozgásban lenni és felélni. Az akció, az volt a fontos, és nyerni, nyerni mindenáron. Roppant étvágyuk volt, és mindenevők voltak.

Ebben a közegben végre biztonságban érezte magát, szinte azonnal rájött a játékszabályokra, s ezeket később mindig be is tartotta. Majdnem boldog volt, talán életében először, csaknem felhőtlenül boldog. Bár a boldogságról azt képzelte, nem más, mint egyfajta üresség, amiből teljességgel hiányzik a fájdalom, de ezzel a gondolatával nem volt egyedül, hiszen sokan éppen így gondolják. Az ő boldogságához feltétlenül hozzátartozott az anyagi biztonság gránit talapzatán nyugvó függetlenség, ami elsősorban annyit jelentett: senkihez és semmihez sem ragaszkodni annyira, hogy elveszítése fájdalmat okozzon. Ez volt az egyszerű recept, de belátható, hogy hősnőnk megintcsak nem talált ki semmi újat. Úgy tűnt, élete végre a megfelelő kerékvágásba jutott, s halad, de hogy hová, s hogy mi célból, ez nem foglalkoztatta.



A lokálban az első pillanattól fogva otthon érezte magát. Ahogy belépett, megcsapta az orrát a füst, a parfüm meg a por édeskés elegyéből keveredett hasonlíthatatlan aroma, mohón és mélyen beszívta. Az előző éjszaka katlanában erjedt, érzékeket ingerlő és lelket bágyasztó elegy ott terjengett mindenütt, a szeparékban, az öltözők göncei között, az elkenődött, felpuhult rúzsok és a fésűkbe ragadt hajszálak és flitterek között, végigkúszott a feldúlt díszleteken, a kiöntött italoktól és testnedvektől foltos kárpitokon, ráült a székekre, és beleragadt a kör alakú kis asztalok nedvező foltjaiba. Mindez felizgatta, elbűvölte, pedig akkor még azt sem tudhatta, nem penderítik-e ki a következő pillanatban. De maradhatott, bár a főnök semmi egyebet nem ígért, csak azt, hogy kipróbálják. De a szemében volt valami, igen, nyomban a tulajdonos pillantásával mérte végig. Megértette, csupán rajta múlik, marad-e vagy sem. Maradni akart. Bármit elvállalt volna, hogy közéjük tartozhasson, bármit, még a takarítással is megelégedett volna, eldöntötte, azt is elvállalja, ha nem megy másként, de a portásnak azt mondta, táncolni akar. Az csak mogorván annyit mondott: Akkor, jöjjön!

Aztán bent voltak a páholyok által ölelt kör alakú színpad közepén. Később csak a vörös és arany tobzódására emlékezett, mert vaksin hunyorgott, szeretett volna megragadni valamit a képből, de a hatalmas gyertyákat utánzó opálbúrák tompa fénye elbizonytalanította. Szédült és érezte, hogy a vágy végigkúszik a gerincén, majd csaknem rögtön követi valami orgazmusszerű kielégülés.

– És tud is? – kérdezte, még mielőtt a neve után érdeklődött volna, egy középtermetű, kissé köpcös férfi, akinek az arcát alig látta, csak a fotel támláján nyugtatott kezét, a finom, csaknem nőies kezét, rajta a fekete köves pecsétgyűrűvel.

Giselle zavarban volt és csodálkozott, s mindjárt utána meg is rémült. Mit akarhat, mire irányul a kérdés, milyen választ vár tőle, hisz még meg se mukkant, aztán felrémlett, hogy a portás így jelentette be: Táncolni akar! A hangja megreccsent a bennfentes bizalmaskodástól és gőgtől, leplezetlen ellenséges színtől nyáladzott,  ami kétségtelenül a betolakodónak szólt, de nem törődött vele. Később megtudta, hogy a portás fontos politikai szolgálatot teljesít a mulatóban, természetesen az ott dolgozók védelmében.
Az orfeum lett az otthona, s az ott élők a családja. Szüksége volt rájuk, ahogy mindenkinek szüksége van otthonra és családra, legyen az bármilyen. Igaz, egyszer egy józanabb pillanatában éhes lótetveknek titulálta úgynevezett barátnőit, a lányokat, akik egymást is felfalnák, ha azon múlna, benne lesznek-e a következő műsorban, ha azon múlna, lesz-e sikerük, s a sikerrel, mert végül is az a fontos, jön-e a pénz. A pénz, a pénz, a pénz! Csak úgy tüzelt a vadászizgalom közöttük, mindig éberek voltak, mindig lesen, még akkor is, amikor egy átdorbézolt éjszaka után, kialvatlanul a táncórára mentek, mert a tét nagy volt: sikerül-e becserkészni és egymás elől elhalászni a legvastagabb pasikat, akik úgy dongtak körülöttük, mint a húslegyek. Azzal hitegették magukat, hogy a légyuraságok számára az egyedüli életprogram, egy-egy lány kényének, kedvének kielégítése, imádata és szolgálata. Pedig a döglegyek közül néhány éppen ellenkezőleg cselekedett. Ezek átláttak a királynői jelmezen, tudták, hogy a táncosnő mindenekelőtt nő, aki semmire sem vágyik jobban, mint az állandóságra, biztonságot szomjaz, meg védelmet. Az élelmesebbek az átlagos női lény e kellemetlen tulajdonságait egy szellemes fordulattal haszonná alakítva stricikké lett. A strici nem adott semmit, vagy alig valamit, legfeljebb a jól irányzott pofonokkal bánt bőkezűen, sőt éppenhogy pénzt vett el, cserébe az állandó rabtartó melletti börtön védelmét kínálta, ami nemritkán a megtévesztésig hasonlított bizonyos agyondicsért, tisztességes házasságokhoz. Talán éppen azért volt olyan népszerű az efféle viszony a lányok között, olyannyira, hogy gyakran többen, ketten, hárman is osztoztak egy férfin, s időnként közösen bújt ágyba a kis család. Kinek, kinek kívánsága szerint. Ki így boldog, ki úgy.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése