Orchidea by dj designs
Lehet, hogy nem
képzett táncos, s tán sohasem tudja behozni a hátrányát, bármennyire is
igyekszik, de a legszebb test. Ezt mondta róla valaki, akiről azóta sem
sikerült kiderítenie, ki volt. A hangjából ítélve középkorú férfi lehetett. A
mondat a főnök szobájából szűrődött ki, s annyi bizonyos, hogy az új
szezonnyitó műsorról beszéltek. Törte a fejét milyen ürüggyel kopogtathatna be,
hogy megmutassa magát és felfedje hódolóját, aki fontos személy, efelől nem
volt kétsége, de már a Sunshine of My Life–ot játszotta a zenekar, s ez azt
jelezte, hamarosan színpadra kell lépnie. A legszebb test, és a legszebb arc.
Utóbbit már ő tette hozzá. Különösen, ha kialudta magát, igaz, ez ritkán esett
meg. Már nem emlékezett arra, mikortól kezdett az élete lüktetni, pörögni,
egyszerre betört a vásári hangulat, elárasztott mindent, a ringlispíl pörgött
szakadatlan, szólt a zene, a körhinta forgott megállás nélkül, és az
óriáskerékből látta az egész várost, és néha önmagát is, lent, máskor fent, a
rettegéstől és a gyönyörtől sikoltoztak a hullámvasút meg a szellemvasút
utasai. A céllövöldékben durrogtak a légfegyverek, hullt a nyereményeső, a
dodzsemek egymásnak ütköztek, aztán újra szédülten pörögtek tovább, egymást
üldözték körbe-körbe. Állandó volt a hangzavar, villóztak a fények, mindenki
beszélt, nevetett, szép és fiatal emberek mindenütt, gazdagok, könnyedek és
mindig elegánsak, a legújabb divat szerint öltözöttek, áradt a tömeg, és
ünnepelt valamit, soha nem múló, felhőtlen ünnepléssel.
Ilyen volt az új élete, és már nem emlékezett rá, pedig néhány éve történhetett csupán, amikor a vénájába hatolt, majd az ereken át egész testét átjárta az új élet narkotikuma, és kioldotta a régit végleg. Nem volt megállás többé. A csend, az eseménytelenség a halált jelentette számára. Rettegett tőle, ezért kerülte. De nem kellett aggódnia, hemzsegett körülötte az élet, végtelen hangyaboly nyüzsgött örökös rajzásban, nem volt egyedül, s a többiek, úgy tűnt, ugyanazt akarták, amit ő. Ők úgy mondták, élni, de tulajdonképpen ez azt jelentette: örökös mozgásban lenni és felélni. Az akció, az volt a fontos, és nyerni, nyerni mindenáron. Roppant étvágyuk volt, és mindenevők voltak.
Ebben a közegben
végre biztonságban érezte magát, szinte azonnal rájött a játékszabályokra, s
ezeket később mindig be is tartotta. Majdnem boldog volt, talán életében
először, csaknem felhőtlenül boldog. Bár a boldogságról azt képzelte, nem más,
mint egyfajta üresség, amiből teljességgel hiányzik a fájdalom, de ezzel a
gondolatával nem volt egyedül, hiszen sokan éppen így gondolják. Az ő
boldogságához feltétlenül hozzátartozott az anyagi biztonság gránit talapzatán
nyugvó függetlenség, ami elsősorban annyit jelentett: senkihez és semmihez sem
ragaszkodni annyira, hogy elveszítése fájdalmat okozzon. Ez volt az egyszerű
recept, de belátható, hogy hősnőnk megintcsak nem talált ki semmi újat. Úgy
tűnt, élete végre a megfelelő kerékvágásba jutott, s halad, de hogy hová, s
hogy mi célból, ez nem foglalkoztatta.
A lokálban az első
pillanattól fogva otthon érezte magát. Ahogy belépett, megcsapta az orrát a
füst, a parfüm meg a por édeskés elegyéből keveredett hasonlíthatatlan aroma,
mohón és mélyen beszívta. Az előző éjszaka katlanában erjedt, érzékeket ingerlő
és lelket bágyasztó elegy ott terjengett mindenütt, a szeparékban, az öltözők
göncei között, az elkenődött, felpuhult rúzsok és a fésűkbe ragadt hajszálak és
flitterek között, végigkúszott a feldúlt díszleteken, a kiöntött italoktól és
testnedvektől foltos kárpitokon, ráült a székekre, és beleragadt a kör
alakú kis asztalok nedvező foltjaiba. Mindez felizgatta, elbűvölte, pedig
akkor még azt sem tudhatta, nem penderítik-e ki a következő pillanatban. De
maradhatott, bár a főnök semmi egyebet nem ígért, csak azt, hogy kipróbálják.
De a szemében volt valami, igen, nyomban a tulajdonos pillantásával mérte
végig. Megértette, csupán rajta múlik, marad-e vagy sem. Maradni akart. Bármit
elvállalt volna, hogy közéjük tartozhasson, bármit, még a takarítással is
megelégedett volna, eldöntötte, azt is elvállalja, ha nem megy másként, de a
portásnak azt mondta, táncolni akar. Az csak mogorván annyit mondott: Akkor,
jöjjön!
Aztán bent voltak a
páholyok által ölelt kör alakú színpad közepén. Később csak a vörös és arany
tobzódására emlékezett, mert vaksin hunyorgott, szeretett volna megragadni
valamit a képből, de a hatalmas gyertyákat utánzó opálbúrák tompa fénye
elbizonytalanította. Szédült és érezte, hogy a vágy végigkúszik a gerincén,
majd csaknem rögtön követi valami orgazmusszerű kielégülés.
– És tud is? –
kérdezte, még mielőtt a neve után érdeklődött volna, egy középtermetű, kissé
köpcös férfi, akinek az arcát alig látta, csak a fotel támláján nyugtatott
kezét, a finom, csaknem nőies kezét, rajta a fekete köves pecsétgyűrűvel.
Giselle zavarban
volt és csodálkozott, s mindjárt utána meg is rémült. Mit akarhat, mire irányul
a kérdés, milyen választ vár tőle, hisz még meg se mukkant, aztán felrémlett,
hogy a portás így jelentette be: Táncolni akar! A hangja megreccsent a
bennfentes bizalmaskodástól és gőgtől, leplezetlen ellenséges színtől
nyáladzott, ami kétségtelenül a betolakodónak szólt, de nem törődött
vele. Később megtudta, hogy a portás fontos politikai szolgálatot teljesít a
mulatóban, természetesen az ott dolgozók védelmében.
Az orfeum lett az
otthona, s az ott élők a családja. Szüksége volt rájuk, ahogy mindenkinek
szüksége van otthonra és családra, legyen az bármilyen. Igaz, egyszer egy
józanabb pillanatában éhes lótetveknek titulálta úgynevezett barátnőit, a
lányokat, akik egymást is felfalnák, ha azon múlna, benne lesznek-e a következő
műsorban, ha azon múlna, lesz-e sikerük, s a sikerrel, mert végül is az a fontos,
jön-e a pénz. A pénz, a pénz, a pénz! Csak úgy tüzelt a vadászizgalom közöttük,
mindig éberek voltak, mindig lesen, még akkor is, amikor egy átdorbézolt
éjszaka után, kialvatlanul a táncórára mentek, mert a tét nagy volt: sikerül-e
becserkészni és egymás elől elhalászni a legvastagabb pasikat, akik úgy dongtak
körülöttük, mint a húslegyek. Azzal hitegették magukat, hogy a légyuraságok
számára az egyedüli életprogram, egy-egy lány kényének, kedvének kielégítése,
imádata és szolgálata. Pedig a döglegyek közül néhány éppen ellenkezőleg
cselekedett. Ezek átláttak a királynői jelmezen, tudták, hogy a táncosnő
mindenekelőtt nő, aki semmire sem vágyik jobban, mint az állandóságra,
biztonságot szomjaz, meg védelmet. Az élelmesebbek az átlagos női lény e kellemetlen
tulajdonságait egy szellemes fordulattal haszonná alakítva stricikké lett. A
strici nem adott semmit, vagy alig valamit, legfeljebb a jól irányzott
pofonokkal bánt bőkezűen, sőt éppenhogy pénzt vett el, cserébe az állandó
rabtartó melletti börtön védelmét kínálta, ami nemritkán a megtévesztésig
hasonlított bizonyos agyondicsért, tisztességes házasságokhoz. Talán éppen
azért volt olyan népszerű az efféle viszony a lányok között, olyannyira, hogy
gyakran többen, ketten, hárman is osztoztak egy férfin, s időnként közösen bújt
ágyba a kis család. Kinek, kinek kívánsága szerint. Ki így boldog, ki úgy.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése