A jósnő először
kérdezett ezt meg azt, ő meg kényszeredetten felelt is meg nem is, már bánta az
egészet. Mit keres itt, micsoda bolond volt, hogy idejött. Zavarta a félhomály
is, meg a nő apró kék szeme, mely folyamatosan pásztázta, s az volt az érzése,
a veséjébe lát. Csípős szag úszott az áporodott levegőben, s a lópokróccal
besötétített ablak egy résén beáradt poros napfénycsík épp az ágy alatti,
papundeklivel letakart serblire mutatott.
Már menni akart,
amikor az öregasszony hirtelen megragadta a kezét, szorosan, hogy szinte
felszisszent, s olyan közel hajolt hozzá, hogy megcsapta az olcsó rúzs és az
ápolatlan száj savanyú szaga. Izgatottan súgta: Terikém, azt mutatja a kártya,
hogy egy év múlva gyermeke születik.
Akkor lassan
visszaereszkedett a székre, mert a lábai valamiért elgyengültek. Kérdezte is
tőle elfúló hangon – de hova lett a hangja? - fiú vagy lány, de közben az is
megfordult a fejében, minek is kérdezi, hiszen bolondság az egész. Honnan tudná
ez a nő, hogy mi lesz egy év múlva, vagy akár holnap, és hogyan is lehetne neki
gyereke, hiszen elmúlt húsz éve, hogy összeházasodtak az urával, s azóta semmi.
Meg már alig fordul elő, hogy engedne Józsinak, s az kezd is végre leszokni
róla. Fiú, szép egészséges fia lesz – azt ígérte az öregasszony.
Akkor váratlanul,
maga se értette, de mint a láva, ha végre feltörhet, elöntötte az öröm. Fiú,
fiú, fiú! Szép, egészséges fiú! Ki is gombolta a kiskabátját, mert szinte
kigyúlt, s le is vetette, pedig addig hiába mondogatta az öregasszony:
Vetkőzzön le Terikém! Meleg van itt!
Hülyeség – gondolta
hazafelé. Negyven évesen, pont most, annyi évnyi várakozás, annyi magtalan év
után. De azért azon kapta magát, hogy csaknem szökdécsel az úton, aztán meg
andalogva sétált néhány lépést, és közben még a hasára is tette a kezét, éppen
azzal a mozdulattal, ahogyan a várandós asszonyok, és mintha a melle is
feszülne. Érezte, hogy kipirul megint, s meglazította a kendőt a fején. Egyre
azon gondolkodott, mondja-e vagy ne mondja a Józsinak, amit az öregasszony
jövendölt. Úgy döntött, hallgat róla, még kinevetné, s hallgathatná élete
végéig, hogy beugrott a jósnőnek. Azt már nem, csak azt árulja el, hogy hol
volt. Mert hogy elment, igenis elment. Miért ne ment volna el!
Vacsoraidőben ért
haza. Józsi már megmelegítette az ebéd maradékát, s ráhajolt a tányérjára, fel
sem nézett, amikor ő belépett, csak az ételre figyelt, bal keze meg a
viaszosvászon terítőn, az asztal szélén. Mindig így evett, ilyen komótosan,
nekifeszülve, elszántan, mint aki munkát végez. Eleinte még bosszantotta is:
nehéz tán a villa meg a kanál, hogy úgy támaszkodik? – ezt kérdezgette tőle.
Igen, az elején mindig ugratták egymást, évődtek, civakodtak egy kicsit, de
csak úgy csínján, szőrmentén, valódi harag nélkül, mégis, hogy legyen valami
beszéd legalább. Józsi azt mondta, szereti a durcás menyecskéket. Hát azt
kapott, kettő is kitelt volna belőle. Na, mindegy. Nem éltek rosszabbul
másoknál, kívülről meg akár mintapár is lehettek volna. Csak a gyerek, csak az
hiányzott. Eleinte nagyon, mert a rokonság, a szomszédok, az egész falu azt
találgatta a lagzi után három évvel, melyikük lehet a hibás az elmaradt áldás
miatt. Ez fájt nagyon, s kezdett kerülni mindenkit, hogy szó se essék erről. De
mindenbe bele lehet szokni. Már évek óta nem is tudakolta senki a gyereket, nem
adtak tanácsot, hogy mit lehetne tenni, nem ajánlottak csodatévő kegyhelyeket.
Minek? Megöregedtek. Józsi is az ötvenöt felé közeledett.
Azon az estén azért
mégis felbuzogott benne valami. Először csak kis erecske, de nőtt, duzzadt, s
feszítette, majd kiáradt. Nem bírt magával. Amikor elvette a férje elől a
tányért, úgy igyekezett, hogy a mellével hozzáérjen. Az először észre sem
vette, csak ült ott, maga elé bámult szótlanul, és a fogát szívogatta, amitől
máskor ingerült lett, de akkor még azt sem bánta. Azidőtájt egyre kevesebbet beszéltek
egymással, pedig jó lett volna, ha kérdez valamit, feszítette a mondanivaló,
meg még valami más, aminek nevet sem tudott, de nem is akart adni. Aztán amikor
az evőeszközökért nyúlt másodszor is odahajolt, s akkor már tovább ott maradt,
a kanál meg a villa a kezében, ő meg hozzásimult.
Azon az estén úgy
szeretkeztek, mint soha azelőtt. Azon a bolond éjszakán fogant meg a Gizi. Na,
olyan is lett. Később nem akart erre az éjszakára gondolni többé, mely
szégyenletes volt, de belátta azt is, mindez miatta történt. Mert ő úgy
viselkedett, mint egy útszéli kurva, mint egy tüzelő szuka, hogy a fene ette
volna meg azt a boszorkányt, az tette vele ezt a csúfságot, hogy döglött volna
meg az anyja méhében. De meg is égették régen az ilyen dögöket, s meg is érdemelték.
Még a Józsi is vérszemet kapott, azt hitte, aztán már ez mindig így lesz, de
félretolta, a fenét, félrelökte, amikor újra próbálkozott. Hogy képzeli! Ebben
a korban már nem illik az ilyesmi! Hiszen mindketten nagyszülők lehetnének!
Később arra panaszkodott, hogy fáj a dereka, és attól kezdve külön ágyon
aludtak.
Az volt az első és
utolsó szerelmes éjszakájuk. Csak évek múltán jött erre rá, a halála előtti
napon. Azon a napon, amikor végleg elhagyta a szégyen is, addigi örökös
kísérőtársa, azon a napon, amikor felkészült a végső, legnehezebb útra.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése