A nyomozás - Még nem élők és már halottak: Anna és Teri

A boncolás során megállapították, hogy a fiatalkorú személy halálát nem a koponya sérülései okozták. A koponyán találtak ugyan hámhorzsolásokat, bevérzéseket, melyek tompa felszínű tárggyal történt ütéstől, illetve a test tompa felszínű tárgyhoz történő ütődésétől keletkezhettek, de ezek miatt az áldozat legfeljebb múló tudatzavarban szenvedhetett. A boncolási jegyzőkönyv szerint az exitus fulladás következménye. Ezt bizonyították az apró vérzések a szemhéjban és a szem kötőhártyáján, valamint a félholdalakú, alig észrevehető körömnyomok a nyakon. A boncnok a nyak mélyebb kötőszövetében is talált bevérzéseket. Azon kívül, hogy a szájüreg teli volt bomló avarral, a tetemen egyéb rendellenességet, illetve külsérelmi elváltozást nem talált. A szűzhártya érintetlensége nyilvánvaló volt, nemi erőszak tehát nem történt.

A holttestet két nappal a halál bekövetkezte után fedezték fel egy lakatlan faluvégi házban. A sértett egy szakadt huzatú, háromlábú díványon feküdt, a szemtanúk szerint, mintha csak aludna. A fej feltámasztva, alatta fűszálakból tekert gurigaféle, amibe apró virágok voltak beletűzdelve, a legtöbb elszáradva a fej körül. A hevenyészett, feltehetően párnaként szolgáló fűcsomó alig látszott ki a gondosan elrendezett hajkorona alól. Úgy tűnt, hogy a ruházat gyűrődéseit, amennyire lehetett, kisimították, a kardigán gallérjára kihajtva az alatta viselt blúz nyakfodra, a fehér papucscipő meg az ágy alatt, szorosan egymás mellett.

Az elhagyatott vályogház közelében kétszer is elhaladt az alkalmi kutatóosztag, de a száraz gaztengerbe fúlt düledező falú épület, melynek tetején csak foltokban maradt cserép, elkerülte a figyelmüket. A várostól kölcsönkapott nyomozókutya fedezte fel a tetemet. Az eset után az ebet gyorsan visszavitték a városi kapitányságra, mert mindenki látni akarta a hőst, s a rendőrök nem győzték kidobálni az eb ellátását szolgáló küldeményeket. Mindenki a kutya bravúrjáról beszélt, dicsérték okosságát, s számtalan történet keringett széltében-hosszában hős és önfeláldozó kutyákról, melyek csecsemőt hoztak ki az égő házból, golyótól védték meg rendőr gazdájukat, és sorozatgyilkosokat kutattak fel. A félelem és bizalmatlanság ködét csak ezek a történetek szárították fel egy-egy rövid időre. Hiszen még a bódogszentai eset okozta riadalom sem ült el. Elrendelték pedig az országos nyomozást a kislány ügyében, mégsem találták, s fia tanú sem akadt. Mintha a föld nyelte volna el, senki sem látta, senki sem hallott róla. A kétségbeesett szülők még jósokat, látnokokat is bevontak a kutatásba. Ezek különféle mesékkel álltak elő, melyekben voltak ugyan hasonló vonások, de a szakértők abban sem tudtak megegyezni él-e, hal-e a keresett személy. Eleinte a láp, az orgyilkos láp volt az egyik fő vádlott, de érthetetlen volt, miért ment ki a gyermek egyedül a mocsárra. Nyilván nem saját akaratából – már ha arra ment egyáltalán.

A rendőrség tehetetlen volt, s ez a közegben állhatatosan bízókat megfosztotta a védettség maradék reményétől. Elgyengültek, s még erőre sem kaphattak, még idejük sem volt újraépíteni a bizalom erődítményét, máris rájuk csapott a következő szörnyűség. Közülük rabolt el valakit a bódogszentai rém. Egy idő óta így emlegették. A tettes ugyanaz a személy, nem fér hozzá kétség. Elviselhetetlen volt a gondolat, hogy létüket, gyermekeiket netán két szörnyeteg is fenyegetheti. Nem, az lehetetlen!

Néhány napig tartó dermedtség után a falu új erőre kapott, s az összetartás és szervezettség példájává lett. A két eddig jobbára csak fitymált önkéntes rendőr mellé felsorakoztak a férfiak, s esténként végigjárták a falut és környékét, egészen a felszegi mocsarasig. Különösen a gyermekek mozgását kísérték szemmel, mindenekelőtt a lányokét. Az iskolásoknak attól kezdve csapatban kellett közlekedniük. Az iskolánál páros sorba fejlődtek, így indultak hazafelé megszabott rend szerint. Aki hazaért, kilépett a sorból, s együtt haladt tovább a fogyatkozó kis csapat, s a magányos utolsót is óvó szemek kísérték hazáig.

*

A tizenöt éves lány eltűnését a nagyanyja jelentette be a helyi rendőrőrsön, este hat óra negyvenöt perckor. A bejelentő feldúltan követelte, hogy azonnal kezdjék meg a nyomozást.

– Hogy hívják magát? – Az őrmester érezte, hogy emelkedik benne az indulat, mert az asszonyságot ismerte ugyan, igaz csak látásból, a nevét is tudta, de mégiscsak úgy illik az, ha beállít a személy a hatósághoz, hogy megmondja elébb a nevét, címét, s aztán jöhet a panasz. Nyomban látta, hogy nehéz esettel áll szemben, mert a feldúlt asszony csak eszelősen bámult rá, mint aki nem hall, majd alig érhetően elhadarta a nevét. Idegesítően toporgott előtte, a kezét tördelte, törölgette a homlokát, a többszöri felszólítás ellenére – mint aki menne is, maradna is – sem ült le. Sütött róla a rettegés, s ez előrevetítette a bonyolult ügymentet. Hisztérikus némber. Az effélék csinálják a vaklármát. Hej, de értik! Jól ismeri a fajtáját. Ezért a legnagyobb határozottsággal és éberséggel kell eljárnia. Csak szigorúan, csak szigorúan.

– Szóval Kármánné, kezdjük az elején, mert másképpen nem megy! Délben hazajött a boltból, ebédelni, ahogy máskor is, de akkor még nem volt otthon a jány. Nem jött még haza az iskolából. Aha. Hogy arra gondolt, talán valami különleges iskolai elfoglaltsága akadt, csak elfelejtette mondani, hogy később jön haza. Na ugye. Az is lehet. Na, üljön má’ le Kármánné! Ha áll, attól nem fogunk jobban haladni! Néha az is előfordult, hogy el-elmaradt, mert odavolt az állatokért, és ha beteg állatot talált valahol, nem nyugodott, míg valahogy haza nem hozta. Na lássa! Ki tudja akkor, most hol kurjászik az a bolond jány? Ilyenkor elfelejtett mindent és mindenkit. Hát maga mondja akkor! Akkor nincs is semmi baj! Akkor mér ilyen ideges? Nyugodjon már le! Szóval erre is gondolt. Igen. Ilyenek ezek a mai fiatalok! Gondolnak egyet, aztán teszik, ami az eszükbe jut! A bolond kölkei! Mit törődnek vele, ki izgul miattuk. Egyik se megbízható. Higgye el! Nekem is van kettő. Tudom én! Csavarognak! Volt olyan kölyök, akit a harmadik megyében csíptek el egy hét múlva. Hogy ez nem olyan! Jaj, csak ezt ne mondja, Kármánné! Haj, dehogynem! Olyan az mind! Sunyi kis gazemberek! Rohadt kölykei! Tudom én! Hogy délután fél ötkor, amikor hazament még mindig nem volt otthon az unokája? Na és aztán? Hát hány éves az a jány? Tizenöt is elmúlt! Jajjaj! Annak már mindnek... Hm. Kérdezgette a szomszédokat, de senki sem látta. Na azok is csak azt látják meg, amit éppen akarnak, vagy amit nem kéne! Igaz-e? Szóval, elment az iskolához, de minden be volt zárva. Az iskolaigazgatót felkereste a lakásán, de az sem tudott semmit a leányról.

Hú, az öregasszony ténleg rosszul lesz itt nekem – gondolta az őrmester. Még hűdést kap itt! Felszólította a bejelentőt, hogy üljön le, s közölte vele, hogy gondosan felvett adatok és tényállás nélkül esélye sincs a rendőrségnek, s eredménytelenség esetén csak a bejelentő hibáztatható, aki nem képes a szerv által feltett kérdésekre fegyelmezetten, összeszedetten válaszolni, s így hátráltatja a nyomozást.  Jegyzőkönyvet köll fölvenni. Anélkül semmit nem tehet. Értse már meg! Özvegy Kármánné erre leült.

Az őrmester további kérdéseire válaszolt is meg nem is, néha egészen másra válaszolt, mint amit az kérdezett tőle, máskor meg csak bámult értetlenül, izgatottan hajtogatta a retikülje fülét, előre-hátra, előre-hátra. A szolgálattevő folyamatos hümmögéssel, s időnkénti krákogással fejezte ki a rosszallását, amire a bejelentő mindig összerezzent. Egyre dühödtebben ütögette az írógép billentyűit, monoton felolvasást tartott a leírtakból, s sorváltásnál szigorúan a szemüvege mögül az őt abajgató termetes asszonyságra pillantott, tán jóváhagyást kérve, de valójában nem is látta őt.

Özvegy Kármán Józsefné mindebből semmit sem vett észre. Kalimpált a szíve, a dobhártyáján a dobolás nagyothallóvá tette, hol fázott, hol meg melege volt, s egyszer, amikor az egyik billentyű leütése után némi csend keletkezett, mert nem hallotta meg a kérdést: Az eltűnt kiskorú anyjának neve? –, felállt, hogy menjen végre, hogy tovább keressen, de hová, hová fusson még – de nem vitte a lába, reszketett, s erőtlenül visszahuppant a székre, mely megreccsent a súlya alatt.

Jó lesz végezni – gondolta az ügyeletes – mindjárt elájul, vagy gutaütést kap az öregasszony! Egy kis csavargó ribanc miatt! – Hét óra körül szokott vacsorázni, és ilyentájt már rendre fel is tette a kis rezsóra a kopottas zománcozott lábaskát, az ízes hazaival. A lábaskát az asszony gondosan lezárta, még le is kötötte spárgával a kis piros fedőt, hiába szagolgatta, amikor óvatosan kipakolta a kosárból, semmi sem árulkodott a tartalomról. Majd a felbontáskor, akkor derül ki, mi van benne. Talán lecsót adott az asszony – ábrándozott, – jó csípős lecsót, füstölt kolbásszal, alatta egy kis szalonna, mert azt rak alája, azzal pirítja a hagymát. A jó szalonnabőrt sokáig szopogatja azután. Összefutott a szájában a nyál. Ha gyorsan végeznének, máris hozzálátna a melegítéshez.

Vajon hová csavaroghatott el a kis kurva? Mert már tizenévesen randizgatnak, nyomogatják őket a fiúk! De jól is teszik! Tegyék csak, ha hagyják! De majd csak előkerül a kis rüfke előbb vagy utóbb! Akkor eszébe jutott a pletyka, amit néhány éve suttogtak a szép Kármán Giziről. Hát persze, ez itt a szép Gizi anyja! Hú, micsoda lány volt az! Nem igazán az ő ízlése, annál vékonyabb, de azért megvolt annak mindene. És a pofikája! A kis segge, a kis ugráló csöcsei! Micsoda falat! Na és a Gizi baba egyszerre csak eltűnt. Azt mesélték valami idegennel, valami sehonnai útkaparóval szűrte össze a levet. Később meg idepottyantotta az anyjának a kölkit. Ezt beszélték legalább is. Ajajaj! Megvan akkor! Hogy erre nem gondolt előbb! Minden világos! Nem lehet, hogy a Gizi lopta vissza a jányát? Dehogyisnem! Hogy nem gondolt ő erre mindjárt! Hány, de hány ilyen, s ehhez hasonló történetet tud ő, amikor a porontyát eldobóban egyszerre feltámad az anyai, apai szeretet, s akkor követeli, ami az övé. Persze, amikor már nagyobbacska a gyermek, s valami hasznát is lehet venni.

Erre kérdezgetni kezdte a lányáról. Hogy látogatja-e a gyerekét, szokott-e írni a Gizi, meg hogy mikor látta utoljára, s nem gondolja-e, hogy az anyja jött vissza, hogy magával vigye, s tán erről elfelejtett szólni az édesanyjának. – Na, mit gondol Kármánné? Hogy ez nem jutott a maga eszébe! Pedig milyen okos asszony! – Látta, hogy ez a feltevés újfajta érzések áradatát kelti az asszonyban. Hol még fehérebb lett, aztán elvörösödött, cékla színűvé vált, kapkodta a levegőt, felállt, majd újra leült a székre, csak úgy féloldalasan, közben az íróasztalba kapaszkodott, mint az egyetlen biztos dologba. Aztán mesélni kezdett a lányáról, dőlt belőle a szó, aki ráhagyta az egyszem gyerekét, de az is lehet, hogy most visszaköveteli, de téved, ha azt hiszi, megkaphatja. Nincs az az isten, aki a kislányt elvehetné tőle.

- Na látja. Nincs titok előttünk. Várjon még egy kicsit Kármánné, talán néhány nap és kiderül, hogy a leányka az anyjával ment Pestre. Igaz? De visszajön az, ne féljen! Egy kicsit kiszórakozza magát, aztán elege lesz! De ha akarja, felhívom az állomást, és megtudakolom, nem látták-e a leányt, meg az anyját! Mindenki emlékszik még a Gizire! Ezek szerint visszajött már külföldről! Ő is, meg a férje is! Igaz? Hát szépen megköszönte, hogy vigyázott a gyerekére!

Na, most oda a szép mesének – gondolta kajánul. Az asszonyt leste, hogyan reagál a leleplezésre, de semmit sem vett észre rajta. Az csak bámult maga elé, kifejezéstelen tekintettel, motyogott valamit, nem értette mit, úgy tűnt, már nem akar menni, szinte ráfolyt a székre, mint akinek elszállt az ereje. Nincs már szégyen az emberekben – gondolta rosszkedvűen. Abba is hagyta a jegyzőkönyv felvételét. Majd később befejezi egy záradékkal, hogy a bejelentő elállt... – Újra, az orrában érezte a lecsó ínycsiklandó szaftos gőzeit, nyelt egyet, ,  látta jó sűrű piros lé, amit tunkolni lehet a fehér kenyérrel, a kolbászdarabokat. Felvette a kagylót, tárcsázta az állomásfőnök számát, aztán lenyomta a billentyűt: – Nem. Magam megyek ki! Ha maga elment Kármánné, már indulok is, aztán értesítem az eredményről. Na minden jót! Akkor holnap, de lehet, hogy még ma benézek magához a hírrel. Rendben van?

Az asszony üveges tekintettel meredt rá, mint aki nem érti, ezért megismételte: – Még ma benézünk magához, ha nem én, akkor a váltás, a Tóth Pista. Ismeri. De lehet, hogy mire hazamegy, a lány már odahaza várja. Igaz? Helyes, várjunk még néhány órácskát, vagy napot, előkerül az a huncut lány, még az is lehet, hogy valami szerelem bolondította meg. Ezek a mai fiatalok korán kezdik, nagyon korán. Felsegítette a székről - jó nagydarab asszony ez a Kármánné, jó testes - s terelgette az ajtó felé. Az ment görnyedten, lassan, szinte araszolva, mint aki álomban jár, rémálomban, ahol a lépést a rettegés lefogja. Már a kilincsen volt a keze, amikor visszafordult:

– Mi lett a bódogszentai kislánnyal? Megtalálták?

– Hát, sajnos... de még nyomozunk! De nincs az már errefelé, ki tudja hová vitték, kik vitték... de majd megtaláljuk... - Érezte, hogy rosszul válaszolt, mert az asszony szemében eszelős fény villant. – Keressék meg az unokámat! Most! Nem megyek el addig, amíg el nem kezdik keresni! Az a kötelességük! Nem mozdulok, amíg el nem kezdik a nyomozást! Nem én! És fellármázom az egész falut, ha kell, és világgá kiáltom, hogy hiába kértem segítséget a rendőrségen! Jaj, nekem! Jaj, nekem!

Dühös lett. Mit fenyegeti ez itt őt! Mit jajgat itt! Nevelte volna meg az unokáját, tanította volna rendre, akkor nem kéne most utána loholnia. Kijelentette, hogy eltűnt személy körözését a rendőrséghez tett bejelentést követő 24 órán belül kell elrendelni, s a hatóság majd eldönti, hogy a 24 órán belül mikortól kezdik keresni a kis tekergőt. Különben sincs senki az őrsön, akit kiküldhetne, ketten vannak szolgálatban, a kolléga éppen járőrözik, egy meg a pihenőideit tölti, mert nekik is jár a pihenés, meg kell hát várni a reggelt. Tudja jól a bejelentő is, hogy hat község tartozik az illetékességi területükhöz, meg a hozzájuk tartozó tanyavilág 1800 ember esik egy rendőrre, s gondolja csak el, mi volna, ha minden elcsavargó gyereket ők köröznének. És ha közben történik valami, garázdaság, rongálás, gyilkosság, vagy egyéb bűncselekmény, s szükségessé válik a rendőri beavatkozás, akkor mit mond a kapitány úrnak, hová lettek a rendőrök. Nem érnek ők rá erre, ezt a Kármánné is megérthetné.

Éjféltájban mégis megkezdték a nyomozást, mivel a bejelentő a rendőrőrs parancsnokához Bodnár Ferenc r. százados mb. őrsparancsnokhoz fordult, aki erre az eltűnt kiskorú körözését soron kívül elrendelte, s az őrs illetékességi területének átkutatását önkéntesek csatlakozásával azonnyomban meg is kezdték.