Kostyál Anna háza felett égi madarak…

A felszínes szemlélő csak egy nyakigláb kamaszlányt láthatott, aki jelzésszerűen, de birtokolja az asszonyi bűbáj sajátos eszköztárát, és aki kedvesebb, s talán értelmesebb az átlagnál. De ki tudja, mi lesz belőle! A sanda megjegyzés elsősorban arra irányult, hogy a gyermeki báj akár nyomtalanul eltűnhet, s ami marad... nos, majd meglátjuk. Az aggódóknak igazuk lehet, ám nem számolnak egy másik, az előbbinél fenyegetőbb veszéllyel. Az életfolyóban jócskán akadnak zavaros szakaszok, a kamaszkor meg igencsak örvényes. Sokan, még mielőtt a folyó elkanyarodna, s nyugodtabb, szélesebb folyással folytatná útját a tenger felé, melyben végül eggyé lesz a határtalan vízzel, éppen itt törnek zabolátlanul gátat. Ki tudja mikor, hogyan, s egyáltalán visszatérhetnek-e a mederbe később! Nehéz kor ez, mesélik, akik visszaemlékeznek a gátrombolás, -szakítás félelmes munkájára, a riasztó változások okozta zavarodottságra, melyben síkossá, képlékennyé vált, ami addig biztosnak tűnt. Nehéz kor ez, mondják, akik kamaszok karcos, netán metsző jelenlétét tűrik.  Nehéz kor ez, emlékeznek, akik már túl vannak rajta, aki meg benne jár, szenvedi, s nem tudja, hogyan történt, hogy a gyermekkor üde örömei sisteregve elpárologtak egy pillanat alatt, s itt hagyták a kamaszkor fülledt forróságát.

Teri is félt ettől az időszaktól, mert a Gizivel vívott elkeseredett küzdelmek, melyekbe Józsi is bekapcsolódott, rendre imádott lánya védelmében, kizárólag vesztesekkel és súlyos veszteségekkel, s olyan utórezgésekkel jártak, melyek szétromboltak mindent, ami a közös építményt még úgy-ahogy összetartotta. Gizi már tizenkét évesen szépítgette magát, a tükör előtt billegett, magára tekert mindenféle rongyokat, ráadásul szerzett valami rúzsmaradékot, azzal pingálta az arcát meg a száját, nem engedte a haját befonni, és titkos szerelmi ügyei voltak. Legalább is Teri így konferálta be az elcsípett levelet, melyet hangosan fel is olvasott. A hódoló ezt írta ceruzával egy kitépett irkalapra: „Szeretlek Gizi!!!! Délutan 5 ko várak az el hagyot dombokon.” Aláírás nem volt, ám a levél végén a két elnagyolt, de félreérthetetlen ábra láttán Teri a felháborodástól és az aggodalomtól fuldokolva lerogyott a konyhaszékre, s közben a gyűrött papírlapot Józsi orra előtt lengette, hogy ő is lássa a kimondhatatlant.

Gizi csak a vállát rángatta, és állította, hogy fogalma sincs róla, ki a levél szerzője, de nem is érdekli. Valami kis hülye – mondta. Na az egyszer nem lódított a Gizus, más miatt kente-fente magát már akkor. Később Teri fülébe visszajutott, hogy az útkaparók közül az egyikkel látták a kislányt, itt is meg amott is. Álltak, beszélgettek, furcsállták is, mit akar attól a gyerektől az a fiatalember. De nem szóltak neki az átkozottak, csak a markukba röhögtek, s lesték, mi lesz. Magas barna fiatalember volt, lehetett húsz–, huszonöt éves, nagyon jóképű – ezt mesélték.

Az útkaparók kerekes vagonokban laktak a falu mellett, mert errefelé nem volt útkaparóház, itt tanyáztak azidőtájt évente úgy egy-egy hónapig. Aztán eltűntek, senki sem tudta, visszajönnek-e még. De Teri elhatározta, a föld alól is előkeríti a gazembert, és akkor az ég irgalmazzon annak. Ki kellett volna vágni azt a dögöt, börtönbe juttatni, döglött volna meg ott, hogy nem átallott megrontani egy tizennégy éves gyereket, az ilyet talán nem is anya szülte.

A lány nem árulta el a nevét, még akkor sem, amikor a motyójával elhagyta a házat. Ha megmondod, ki volt, maradhatsz! – ezt kiáltotta utána fuldokolva, de Gizi meg se fordult, ment kemény léptekkel, leszegett fejjel. Az apja meg bent sírt, mint egy gyermek. Ne menj el kislányom, ne menj el! Majd visszajön, meglátod! Még ma, mielőtt beesteledik. De nem jött. Elnyelte a város. Ha valaki kérdezte, azt mondták, Pesten tanul, a nagynénjénél lakik.

Anna meg túltesz az anyján szépségben. Milyen kár – gondolta keserűen. Nem jó az a nagy szépség. Nem köll az! Minek! Pedig nem volt oka aggodalomra. Annát hallatlanul izgatta minden, égett a tudásvágytól, csak a másik nem iránt nem mutatott érdeklődést. Pedig a nagyanyja éberen, hiúzfigyeléssel leste, s kérdezgette is, csak úgy óvatosan, szőrmentén, hátha elárulja a lányt egy pirulás, egy-egy aprócska szünet, netán elszólja magát. Az osztálytársakról faggatta, nőttek-e, hát, a Bokrosék fia, a Péter, jól tanul-e, meg hogy milyen szép magas fiú lett a Jambrik Jani. Előhozta, akiről úgy vélte, ha kinövi magát, számíthat a másik nem érdeklődésére. Anna nyugodtan, derűsen válaszolt, néha némi gúnnyal emlegette furcsaságaikat vagy rakoncátlankodásukat. Teri még meg is leste néha –szégyenkezett is emiatt, de jobb félni, mint megijedni –, de sohasem vett észre semmit. Lassan meg is nyugodott. Hál’ Istennek – gondolta –, szerencsére nem az anyja vérét örökölte. De hogy az is kire ütött? Se az ő, se a Józsiék családjában nem fordult elő ilyesmi... micsoda szégyen – nem is szeret rágondolni.

Néha furcsállta a kamasz közönyét, ebben a korban azért már érdeklődnek egymás iránt, s nincs is abban semmi, ha a dolog a rendes keretek között marad, de végül úgy gondolta, ráér még, majd eljön annak is az ideje, és hálát érzett, hogy az unokája ettől is megkíméli. Emiatt nem kell féltenie, emiatt legalább nem kell aggódnia, s ezt úgy tekintette, mint mennyei ajándékot a másik okozta fájdalomért cserébe.

A serdülőkor depressziója nem kerülte el Annát sem. Mintha egy vizes kötél csavarodott volna rá olykor. Kezére, lábára hurkolódott, ha nem volt elég éber a nyakára is. Óriáskígyó, vastag, erős, síkos, mely meglékelte az életerejét, s ha megmarkolta erősen, hogy magáról lefejtse, kicsusszant a kezei közül, s másutt keresett fogást. Ilyenkor aztán jól jött a természet, a mindig kéznél lévő szövetséges. Elsősorban az állatok körüli kötelezettségek oldották, vagy le is tépték az óriáskígyó szorítását, a jó- vagy balsors nyújtott fogódzót gyakran, vagy mert berepült valami váratlan öröm – mondjuk, a beteg malac végre lábra állt –, vagy éppen ellenkezőleg, betört a baj – a macska egyszem újszülöttjét cserbenhagyva vőlegény után kujtorgott. Akkor figyelmének széljárása nyomban fordult, feledte a benti árnyékot, és kereste a kintit, mert fényt akart gyújtani mindenáron. Nem tűrhette, hogy a rábízottak szenvedjenek. A nagyanyja nem értette ezt a lázas tenniakarást, sőt ismeretlen forrásból fakadó ellenszenvet támasztott benne, keserű féltékenységet a lény iránt, melyet Anna gyámolított. Eleinte mindent megtett, hogy meggátolja Annát, hogy a segítségre szoruló és unokája közé álljon. Egy összecsapásuk alkalmával olyan tett, melyet később sem megérteni, sem megbocsátani nem tudott magának.

Egy októberi hétvégén Anna haját mosta. A lány a kis sámlin térdelt, fejét meg belehajtotta a hokedlin álló bádoglavórba, ő meg kancsónként öntötte rá a vizet. Ecettel is leöblítette a végén, attól fénylett, mint a templomtornyán a frissen aranyozott kereszt. Jól befűtött a sparheltbe, hogy a lány meg ne fázzon. Boldog volt. Jó volt megérinteni a fejét, a szép kerek koponyáját masszírozni, aztán dörgölni a haját a vászontörölközővel. Az eső dőlt, csobogott, dobolt, az is jó volt, összezárta őket, szürke függönyével leválasztotta kintet. Egy világ voltak ők ketten odabent, érinthetetlen, védett, zavartalan örömben. Együtt. Lekapta a tűzhely tetejéről a karikákat, rádobott még egy-két vékonyabb akácdarabot, eligazgatta, hadd legyen jó meleg, a sámlit is odahúzta a tűzhely közelébe. Még dudorászni is kezdett, eszébe jutott egy régi nóta, énekelgette félhangosan, hogy a lány is hallja, s örüljön.

Kostyál Anna háza felett égi madarak sipognak.

Sem üsti aranyé, csak a szép lyány kedvijé.

Kostyál Anna háza előtt, egy szép kis kert kerekedik,

Egy szép kis kert kerekedik, abba rózsa nevelkedik.

Egyszerre lódobogást hallottak, rohanó szekér ugrálásának robaját! Na a Vonnák Feri megint felöntött a garatra, akkor hajt így, majd éri valami, vagy elgázol valakit – gondolta. Aztán vonyítás hallatszott, tán tényleg elcsapott valami dögöt ez a bolond, s máris csend, az eső zaja benyelte, elmosta az előbb történteket. Anna az ablakhoz rohant, törölgette a párát, kibámult, orrát az üveghez nyomta, hogy a mosott szürkeséget vallatóra fogja, kinyomozza, mi történt.

– A kutya! Elütötte! – sikoltott, s fordult kifelé, hogy rohan, a nagyanyja meg elkapta, kemény kézzel megtartotta. Fuldoklott a felháborodástól: – Nem mész te sehová! Ilyen vizes hajjal! Hogy képzeled, te bolond lány!

Anna kitépte magát a kezéből, de a nagyanyja megelőzte, az ajtóhoz ugrott és rárivallt: – Sehová! Nem mondtam? Megfázik a fejed, agyhártyagyulladást kapsz, mint a Józanék kislánya, a Pirike. Eltemették nyolc évesen. Azt akarod? – Megpenderítette a lányt a karjánál fogva, odébb az ajtótól, de nyomban meg is bánta, tán túl szigorú volt. Nem baj, a lány érdekében tette, amilyen bolond, még megfázatná magát azzal a nyavalyás döggel. Lehet már ki is lapította az a szekér, de az is lehet, hogy odébb állt, ez meg rohanna ki az esztelen a zuhogó esőbe.  Hogyne, aztán majd ápolhatja, hívhatja az orvost. Még mit nem!

Anna meghőkölt, csak bámult a nagyanyjára, aki már ott állt a konyhasztalnál, eltökélten, és ellentmondást nem tűrően. Kezében a húsvágó kés, hogy valami szalonnát szeljen a tepsiskrumpliba. A deszka fölé hajolt, nem ránézett rá. Döntött.

– Mennem kell, mennem kell! Nagyanyám, kérem, mennem kell!

– Nem! Megmondtam. Nem.

– Felveszem a kendőmet! Nagyanyám! – indult az ajtó felé, a fogashoz, ott lógtak a meleg holmik, kendők, kabátok.

Akkor történt az az érthetetlen és szégyenletes dolog, melynek a halálos rémülete átjárta mindkettőjüket, és kimoshatatlan pecséttel szennyezte kapcsolatukat, bár az eset emlékét mindketten sietve eltemették.

Mi mozdította Teri karját, milyen ismeretlen erő, ki vezényelte az izmokat, ki parancsolt a zavarodott agynak, milyen erő, milyen indulat? Mi vagy ki állt eredőjében? Ki tudja? Teri azt gondolta később, ha minden ellenállása és tiltakozása dacára a tett, mint vizihulla, felvetődött a tudattalan mély tavából, és hideg verítékkel kiverte, hogy nem ő volt. Nem lehetett ő. Abban a pillanatban valami átvette felette az uralmat. Valami ismeretlen erő sajátította ki a kezét, az erejét, az hajította el a húsvágó kést, hogy az íves, szép reptével átszelte a teret, és egyenesen a dermedt gyermek felé tartott, hogy beleálljon, megsebezze, mindegy, hogy hol, csak sebet ejtsen. Miféle bosszú lehetett ez, kitől, s valójában ki felé tartott – ez volt, s maradt az örök kérdés.

Anna megrémült, nem mozdult, ideje sem lett volna rá, hogy elhárítsa a támadást, vagy odébb lépjen, el a kés elől, fel sem fogta először, hogy a nagyanyjától száll felé a gyilok, tőle, akit úgy szeretett, aki úgy szerette. Csak állt és kitágult szemmel bámulta a húsvágó kést, hogyan tart felé, egyre közelebb, a fényes penge hogyan szeli a levegőt. Behunyta a szemét, hogy ne lássa legalább, de a fegyver, mielőtt célba ért volna, erejét veszítve, tompa koppanással a földre hullott. Vége volt. Anna lassan az ajtó melletti padkához lépett, felemelte, s azzal a mozdulattal, ahogyan a nagyanyjától látta, magára terítette a nagyanyja nagykendőjét, ment kifelé, hogy tegye, amit tennie kell.