Végzetes találkozások - Teri és a Félnótás 1.

Teri eleinte aggódott a bolt miatt, hogyan is fogja vezetni, micsoda nagy felelősség, áruval is bánni, pénzzel is. Már nem az igazi a memóriája sem, és a lábai! Végül is már közel jár a hetvenhez. Na de ki mondaná azt meg? A karja még most is izmos, csak úgy hajigálja majd a ládákat, még a negyvenkilós liszteszsák sem fog ki rajta, a dereka is bírja még, hál’ istennek. Az a lényeg! Csak a lába, a lába! Be fog dagadni a sok állástól, de majd esténként belelógatja egy lavór sós vízbe, aztán másnap újra belefér a cipőbe. És bírnia is kell, még kitudja meddig. Addig nem halhat meg, míg a lánynak nincs biztos megélhetése, vagy férjhez nem megy valami tehetős emberhez. De kihez? Nem talál az magához valót errefelé! De nem is baj, jobb lesz, ha nem is megy férjhez, megáll az a maga lábán. Majd elvégzi az egyetemet, diplomát szerez. Orvos lesz. Doktor Kármán Anna! Akkor meghalhat már nyugodtan. Jaj, csak azt megérhetné! Azt a diplomaosztást! Akkor majd bámulnának a faluban és irigyelnék. Na de most is irigylik! Biztosan irigylik.

De miért is ne? Melyik hatvannyolc éves néz ki úgy, mint ő? Hisz a korosztálya lassan kihal. Sorolta, kit és mikor temettek el, és miben halt meg. A legtöbben nem érték meg a hetven évet. Ez a generáció már fabatkát sem ér – gondolta. Nem úgy az előző, ott nem volt ritkaság a nyolcvan, kilencven év sem. Igaz, sok gyerek halt meg, sok már a bölcsőben, meg a háború is kaszált, de ha valaki megérte a felnőttkort, akkor már reménykedhetett, hogy fog nélkül teszik fel a Szent Mihály szekerére. Na, ki van meg még? A Pável Pisti meg a felesége, ott megvannak még mind a ketten, a Nagysamuné özvegy, akárcsak ő, az ő ura vagy négy évvel a Józsi után ment el. Vagy öttel? Na, özvegyek vannak még jó páran, főként asszonyok, azok jobban bírják az élet kemény öklözését.

Vajon él-e még szegény Palcsó Sára, akit az a híres ura, a Szalajka Péter, akit a jósnő megjósolt neki, aki után úgy sóvárgott, majd megveszett érte, betett az öregotthonba? Jó messzire vitte, hogy látogatni se kelljen. Valahová a határszélre. Azt mondta a Péter, csak ott talált helyet. Azért is le kellett pénzelnie az igazgatót, hogy ha üresedés lesz, a Sára kerüljön a helyre. Jó helyre, igen jó helyre. Háromágyas szobába. A kertre néz. Van felügyelet éjjel és nappal. Ügyeletes orvos meg ápoló. Muszáj volt. Azt mondta, a Sára egyszercsak nekiindult, se szó, se beszéd, eltűnt a házból. Mire hazajött a szőlőkapálásból ajtó, kapu nyitva, a jószág szanaszét, a Sára meg sehol. Napokig kóborolt, mert betévedt az erdőbe, onnan a mocsarasba. Meg is fúlhatott volna, meg is fagyhatott volna, hisz odakint éjszakázott. Amikor megtalálták végre, s megkérdezte tőle, miért ment el szó nélkül, valami csuklyásokról mesélt. Hogy papok jöttek, földig érő fekete ruhában, mindegyiknek csuklya takarta az arcát. Körülvették, úgy kísérték ki a havasdombi kápolnához. Ott énekeltek, s őt nem engedték vissza. Aztán hetet-havat összehordott a kisfiáról, hogy az ott várta, de a papok ellopták, azt kellett keresni. Ő nem tud rá vigyázni – ezt mondta a Péter – ezért kellett az öregotthonba bevinnie. Nem tehetett egyebet. Neki dolgoznia köll, nem őrizheti reggeltől estig, szegény Sárát.

Talán tényleg jobb ott neki – gondolta Teri. Na meg az öregnek is, aki még most sem átall a szoknya után futkosni. Nagy kan volt a Péter mindig, és az is maradt a vén lókötő, hogy nem restelli magát a vénember! Pedig a Sára úgy szerette, hogy még azt is elnézte neki, hogy időről-időre felemel valahol egy szoknyát, s alája bújik. Fuj! Egyszer egy lakodalomban a Sára kicsit többet ihatott, becsípett, s akkor azt is elmesélte, hogy olyan örömöt ad neki az ura, hogy azt sem bánja, ha húsz szeretőt tart, csak térjen mindig vissza hozzá. Micsoda beszéd! Meg is szidta, jól lehordta, hogy tisztességes asszony számára ez nem beszédtéma. Akkor a Sára elhallgatott, de nemigen vette a szívére az ő szigorú szavait, elengedte a füle mellett, nem látott, nem hallott, csak az urát bámulta. Az a tekintet! Többet mondott az minden szónál! Pedig a Péter éppen más nők derekát markolászta, pörgette-forgatta, szorongatta, magához húzta a menyecskéket, fiatalt, öregebbet, aki hagyta magát, a Sára meg csak ült és a szemével kísérte a játékot. Az arca meg fénylett, tüzelt – na, jobb arra nem is gondolni. Egyszer aztán illaberek nádak, erek, eltűnt a Péter a tömegben, észrevétlen kifordult az ajtón, kitáncolt a párjával. Onnan vette észre, hogy a Sára arcáról eltűnt a ragyogás. Mintha lemosták volna, sikárkefével lesikálták volna. De még a szín is, megsápadt.  Olyan lett, mint a halott. Akkor azt mondta neki: gyere Sára, mi is arra megyünk, gyere, majd mi hazakísérünk. Késő van már. Nem tiltakozott, némán felállt, igazította az álla alatt a kendőjét, jött velük. Az a gazember ura meg ott maradt, ki tudja, miért, kiért, mikor ment az haza!

Aztán megvan még a Pesti Bözse is, aki a Józsi miatt kútba ugrott. Tanárnő lett, már rég nyugdíjas, de még mindig ő tanítja a kémiát meg a biológiát a felső tagozatban. Szívós fajta az is. Na ugye, az sem ment férjhez, és most mi gondja, mi baja van? Kár volt úgy odalenni a Kármán Józsiért! Hejh, ha ő mesélhetne! De nem mesél! Hogyne! De nincs is mit – gondolta aztán restelkedve –, jó ember volt végtére is. Szép temetése volt, méltó. Ő nem sajnálta rá a pénzt. A sírja ma is rendben, virág van rajta mindig, s amikor lehetett megcsináltatta a kőkeresztet is, pedig sokba került.

Amikor eljöttek érte, hogy megkérjék, vállalja a kis vegyesboltot, mert a Toncsi meghalt, az egyik küldött, különben tanácstag, a Vastagh Ferkó megkérdezte: „Má’ ne haragudjék Teri néném, ha megkérdem, hány éves?” Akkor szemérmetlenül letagadott kilenc évet. „Ötvenkilenc” – vágta ki gondolkodás nélkül. A szeme sarkából látta, hogy egy kissé felszalad a Dognai Pista szemöldöke, hisz iskolatársak voltak, nemigen kellett számolgatnia, hogy rájöjjön a turpisságra, de nem szólt. Kellett a boltos nagyon. A Pista biztosan azt gondolta, micsoda hiú vénasszony. Pedig nem azért mondta. Dehogy. Ha tartott is tőle, hogyan és mint áll majd be ennyi év után újra a pult mögé, a szíve kalimpált az örömtől, mert igencsak kellett az a kis pénz az özvegyi nyugdíj mellé. Annának mindent meg kell kapnia, ami csak megilleti.

Nem is volt aztán semmi baj, ment minden a maga útján, rendesen, ahogyan kell. Igaz az elején volt ez meg az, amit el kellett rendeznie, akkurátusan, hogy mindenki értsen a szóból, hogy mi itt az új rend. Először is a félnótás csavargót kellett eltávolítania, aki ott ácsorgott a bolttal szemben a túloldalon. Eleinte azt gondolta, majdcsak elhúzza az irháját, mert ott volt már a nyitáskor, s délig, amíg ő ki nem ment, nem mozdult az egy tapodtat sem. Ugyanott állt, ugyanabban a pózban. Mint egy szobor. Eleinte azt gondolta, tán vár valakire, aki munkát ad neki, vagy talán venni akar valamit, de akkor, miért nem jön be, kéri és kapja, amit fizet, aztán menjen dolgára. Délben aztán elzavarta. Mondta neki, táguljon innen, ha nincs itt semmi dolga, ne bámulja a boltot, ne leselkedjen. A félnótás szó nélkül eltakarodott, s akkor jó érzéssel vette tudomásul, milyen rendjén mennek a dolgok. Aztán meglepetten látta másnap, hogy a jómiska már megint ott áll, s ugyanúgy bámulja a bolt ajtaját. Akkor már alig várta, hogy dél legyen, s elhatározta, ha nem megy mindjárt, még a seprűvel is ellátja a baját.

Emlékezett rá, hogy verte ez az állat, ez a falu bolondja a teheneket, amikor néhány hónapig ő volt a gulyás. De hogy is bízhatták rá a jószágot egy elmebajosra! Hej de örült, amikor elcsapták. A fene egye meg a dógát, most meg itt meresztgeti a szemét. Egész délelőtt forrt benne a méreg, újra meg újra odatévedt a szeme a túloldalon ácsorgóra, s amikor délben kilépett az ajtón, éppen csak kitette a zárva táblát, elfordította a zárban a kulcsot, sietve megpróbálta a kilincset, aztán mindjárt nekiesett a bámészkodónak. Pörölt és kiabált, jó hangosan, hogy hallja csak meg utca hosszat mindenki, s lássák, így kell az ilyennel elbánni, ám kissé furcsállta, hogy nem jelenik meg senki, hogy melléálljon, hogy segítsen a semmirekellő elűzésében, csak a kutyák kezdtek veszettül csaholni.

Hogyan? Hát egyedül marad ezzel? Pedig valami veszélyes is lehet egy ilyen csavargó! Ki tudja, mit forgat abban a zavarodott fejében! Eszébe jutott az a történet is, amit széltében hosszában meséltek azon a nyáron, hogy eltűnt egy kislány Bódogfalváról. Lehetett vagy tizenkét éves, éppen amennyi az ő Annája, eltűnt, s azóta senki sem látta. Ki tudja, nem egy ilyenféle van-e a dologban. Talán éppen ez! De szól is a rendőrnek, nézzenek ennek utána, mert igen gyanúsan viselkedik. Bár, akárcsak az első napon, a féleszű semmit sem szólt, tán nem is tud beszélni – futott át az agyán – csak kifejezéstelen tekintettel meredt rá, aztán hátat fordított és elballagott, még csak nem is sietett. Nem érezte a győzelem örömét, sőt a szívét aggodalom járta át, mint, aki valami mulasztást követett el. De mit is tehetett volna, mi egyebet? Végtére nem az ő feladata, hogy megvédje a falu népét az efféléktől. De a boltot, meg a környékét igenis neki kell megvédenie. És ezt meg is tette és teszi ezután is.