Az ember tudatlan lény. Miért mondom ezt? Mert a létezés végtelen valóságában csak "kapargatjuk létünk dobozának fedelét".(Váci Mihály.) Mindazok, akik azzal kérkednek, hogy megfellebbezhetetlenül tudnak valamit, hogy tudásuk az egyetlen igaz tudás, nemcsak fájdalmasan nevetségesek, de kártékonyak is.
Elég kérdezni. Ha válasz nem érkezik is, csak kérdezz!
Nemes Nagy Ágnes:
Istenről
Hiánybetegségeink legnagyobbika
Lásd be Uram, így nem lehet. Így nem lehet teremteni. Ilyen tojáshéj-Földet helyezni az űrbe, ilyen tojáshéjéletet a Földre, és abba – felfoghatatlan büntetésként – tudatot. Ez túl kevés, ez túl sok. Ez mértéktévesztés, Uram.
Mért kívánod, hogy két tenyérrel átfogható gyerekjáték-koponyánkba egy univerzumot gyömöszöljünk? Vagy úgy teszel velünk, mint a tölgy makkjával, amelybe egy teljes tölgyfát gyömöszöltél?
Nem bánnék soha úgy a kutyámmal, mint Te velem. Léted nem tudományos, hanem erkölcsi képtelenség. Ilyen világ teremtőjeként létedet feltételezni: blaszfémia.
Legalább ne tettél volna annyi csalogatót a csapdába. Ne csináltál volna felhőt, hálát, aranyfejet az őszi akácnak. Ne ismernénk a vékony, zöldes, édes-édes ízt: a létét. Irtózatos a Te édes lépvessződ, Uram!
Tudod te, milyen a vércukorszint süllyedése? Tudod te, milyen a leukoplákia halvány kicsi foltja növőben? Tudod te, milyen a félelem? A testi kín? A becstelenség? Tudod-e, hány wattos fényerővel tündöklik a gyilkos?
Úsztál folyóban? Ettél citromalmát? Fogtál-e körzőt, téglát, cédulát? Van körmöd? Élő fára vésni véle, kriksz-krakszokat hámló platánra, míg
megy odafönt, megy-megy a délután? Van odaföntöd? Van neked fölötted?
Egy szót se szóltam.
Forrás: Wikimedia Commons / Andrea Mantegna (1431–1506)
Borús az égbolt. A szürke búra alatt egyedül vagyok. Hallom, ahogy az öcsém tiltakozik: Dehogy vagy egyedül nővérkém! És sorolja a közelebbi, távolabbi családtagokat. De valaki hiányzik a felsorolásból, a legfontosabb. Akivel a borús ég alatt is voltam valakivel. Az egyedüllétet teljesen senki és semmi nem tudja felszámolni, és ezt el is fogadom. Itt, az ég alatt, minden teremtett lény bele van zárva az egyedüllét repeszthetetlen burkába. Nem szidom a T(t)eremtőt emiatt. Ő is egyedül van. Bármit is bocsátott ki önmagából szörnyű magányában, minden magában hordozta a halálos-életes sóvárgást egy másikra.
Erről szól a végtelen történet. Sajnállak T(te)remtő, s ez sajnálat vezetett át az irántad érzett szeretetre. Megéreztem a sóvárgásodat, s attól kezdve már semmiért sem haragudtam többé.
De tényleg így van-e? Nem haragszom rád, azért sem, hogy a tíz közös évet is megkurtítottad, és amiatt sem, hogy Csiperke beteg lett, és újra meg újra hallom a kínlódó köhögését, és hogy holnap után kihúzkodják megfáradt ínyemből a fogakat, és valami mű izét kell reggelente a számba helyezni, és este kivenni, meg azért, hogy ennél sokkal de sokkal szörnyűbb dolgok is történnek pontosan ebben a pillanatban, és a pillanatot követő következő pillanatban...
Nem. Nem haragszom. Néha átérzem a tehetetlenségedet, a fájdalmadat - csak egy végtelen parányi töredékét, de az is sok nekem -, mert nem lehet másképp. Te is a törvény alá vagy rekesztve. Tudom, hogy neked is kellett valami, valaki, ahogy nekünk is. Vigasztalónak, társnak a muszáj-létezésben. Ne félj, ha haragszom is egy cseppet néha! Tudod, hogy...
És téged is.
Először anyám ágya mellett sejtettem meg az örökkévalóságot. (Jaj, micsoda régimódi, poros kifejezés! Nem divat efféle szavakat használni, bombasztikus, riasztó. Trendibbet keresek, de nem találok, így, hagyom. Ez a legjobb szó a töredékes értelem világában, és ennyi.)
Haldoklott. A rák híre óta kerültem a tekintetét. Akkoriban még nem vágták a beteg képébe, hogy hányadik stádiumú rákos, sőt még a kór tényét sem közölték, és én nem akartam, hogy meglássa a szememben a félelmet. Mellé néztem, hol a kopott vaságy rozsdafoltjait pásztáztam, hol az éjjeliszekrényen a bögrét bámultam, bármit, de kerültem a tekintetét. Egyszer mégis észrevettem egy a mellén éktelenkedő sebet. Gyorsan az ablak felé fordultam, s akkor - ahogyan Mózesnek a sivatagban, nekem is megjelent a csipkebokor, egy kopasz ágacska vörösen lángoló ága-boga a János Kórház klinkertéglás falán.
Rácsodálkoztam, sőt, egy végeérhetetlen pillanat erejéig elmerültem benne, eggyé váltunk, de nem hittem a fénynek, mely egy pillanatra belevilágított sötétségembe. Túl fiatal voltam még, érzékszerveimet elhomályosították a rám zúduló földi élmények.
Anyám, még az ötvenet sem töltötte be, amikor meghalt. Akkor úgy éreztem, mindennek vége. Nem tudom ki ő, és már sohasem fogom megtudni. Vége, vége, vége. Belehullottam önmagamba, ezért elveszítettem önmagamat. Hét évet töltöttem a depresszió kútjában, csendben és sötétben.
Mégis a csend legmélyebb pontjain újra felizzott, sőt, egyre erősebben lángolt a bokor. Később, lehettem tán negyven is, amikor felsejlett végre egy másik valóság emléke, melyből ide zuhantam, melybe visszatérek. Nagyon lassan értettem meg, hogy a halál vezet az élethez. Hogy meg kell halnunk ahhoz, hogy igazán élhessünk, és hogy "minden jól van".
Mióta Tibor átköltözött a másik, térben és időben végtelen világba, erős vágyakozással vágyom fellebbenteni a függönyt, hogy minél többet érezzek, értsek, tudjak meg arról a helyről, ahol most - hitem szerint - létezik.
Ha bárki hírt ad, tudósít a végső otthonról, minden érzékszervemmel figyelek.
Dr. Cicoria is egy hírhozó - talán nem látszik rajta nyomban, hogy angyal, de az. Egy villámcsapást követő halálközeli élménye után ébredt a vágya a klasszikus zene iránt, olyannyira, hogy maga is megtanult zongorázni. A fenti videón saját szerzeményét játssza.
Aki többet szeretne tudni róla és személyiségformáló élményéről, nézze meg az alábbi angol nyelvű videót.
Rövid magyar összefoglaló:
Dr. Cicoria és a családja kerti partira készült, amikor a sógora megkérte, hívja fel az édesanyját, aki késett. Telefonálás közben a házba belecsapott egy villám, és a telefonálót a készüléken át villámcsapás érte. Így számol be erről a baleset érintettje: A hatalmas csapás először hátrafelé repítette, majd előre indult, és bár tudta, hogy mi történt, és látta a telefonkagylót, hogy lóg a zsinóron, nem értette, hogy lehetséges mindez, minden zavaros volt. Látta az édesanyját, amint sikoltozva fut le a lépcsőn felé, de észrevette, hogy az elfut mellette, mert nem látja őt, és akkor rájött, hogy meghalt.Látta és hallotta az eseményeket, miközben ő láthatatlan maradt. Ráébredt, bármi is történt, ő van, létezik. Felfelé indult a lépcsőn, s mialatt haladt a lábai eltűntek, feloldódtak, és mire felért az emeletre már nem volt önmaga számára látható teste sem, valamiféle ködös, gondolkodó energiagolyóvá vált. Majd elhagyta az épületet is és elmerült egy kékes-fehér fénybe, és átélte a legcsodálatosabb érzést, a teljes békét és szeretetet. Miközben a fényben fürdött kristálytisztának érezte magát, de még ebben a különleges helyzetben is arra gondolt, hiszen tudományos háttérben élte földi életét, meg kéne mérni ezt a csodálatos energiát. Tudta, ebből származik minden, és bárminek is higgyék, nevezzék, ez az Isten. Úgy érezte, ennél nagyszerűbb dolog nem történhetett volna vele. Akkor azonban a legcsodásabb utazás hirtelen véget ért. Dr. Cicoriát a partin résztvevő egyik vendég, aki történetesen nővér volt, újraélesztette.
Az ellenállásom végleg megtört, a Kanci kivételével - a spriccniket végképp
nem viselném - mind a négyen idebent töltik napjaikat. A télre hivatkozom, hogy
csupán a cudar idő miatt, fenyegetem őket, hogy jöjjön csak a tavasz, kipenderítem
a hölgyeket. Beszélgetünk.Figyelnek, de
csak Encián válaszol, sőt, kérdez is, én meg visszakérdezek. Persze unatkoznak,
engem nyúznak némi figyelemért, játékért, simogatásért. Értik a dolgukat.
Most bevallom, bár lehet, hogy előtted nincs titkom, hogy Csiperke éjjel is
velem van, sőt, néha beül a lábamhoz, befészkeli magát a paplan ölelőhajlatába, és bár végtelenül kényelmetlen,
mert egész éjjel próbálok úgy helyezkedni, hogy neki is jó legyen, ilyenkor
boldogabb vagyok. Hajnaltájt felébreszt, sürgős dolgai, no meg a vadász szellem
parancsára. Ha nem válaszolok mindjárt sürgetésére, addig nógat, míg meg nem
mozdulok, s a redőnyt fel nem húzom kissé. Nem, egyáltalán nem durva,
ellenkezőleg, végtelenül gyengéd ilyenkor, amikor egy puha mancs a kezedhez ér,
az jó.
Ezen kívül mostanában semmi rendkívüli nem történt, Istennek hála, néhány apróbb
kellemetlenség, tudod, a szokásosak, elromlik ez meg az, de lassan beletanulok a
dolgok intézésébe, tudomásul veszem, hogy csak magamra számíthatok, s teszem, amit
kell. Illetve, mégis! Amikor ebéd utáni sziesztára lehuppantam a fotelunkba, sokszor
a másikba képzellek, s egy lapot kezdtem olvasgatni, amikor csodás illatot éreztem.
Egy kicsit talán túl erős is volt az illat, de legjobb parfümömmel vetekedett. Kerestem,
de nem találtam a forrását. Miután a másik foteben - a te foteledben - ültömben
is éreztem, és estefelé a rekamién ülve, csak arra tudtam gondolni reménykedve,
hátha te üzened, hogy élsz és jól vagy.
Másnapra megtört a hitem, előjött a realista és követelte, hogy ennek nézzek
utána. A vizsgálat fenyegető eredménye szerint az efféle "hamis" illatélmények
komoly betegségek előjelei lehetnek. Megrémültem, megszomorodtam. Azóta eltelt már
néhány hét az illatok nem hagytak el. Szorongok és reménykedem egyszerre. Válaszodat
várom drága, egyetlen Tiborkám! Boldog időtlenséget a hiányoktól mentes teljességben!
Mikor is írtam neked utoljára? Egy hónapja? Még régebben? Pedig akkor
elhatároztam, hogy folyamatosan tudósítalak arról mi történik velem. Igaz, te
tudsz mindenről, azt hiszem! Vagy mégsem? Sőt, az is lehet, hogy már végleg
elragadott tőlem az a sokkal, sokkal szebb és boldogabb világ, s már nem is
gondolsz rám. Ha így van, tudd, hogy nem haragszom, sőt, kívánom,
hogy így legyen!
Azok a boldogok, akik átléptek már a másik világba, de visszajöttek, nem
azért tették, mert visszakívánkoztak, de nem ám! Maradni akartak, a teljes
szeretet ölelésében elfeledték a tökéletlen földit. Elfelejtették
szerelmesüket, szüleiket, sőt gyermekeiket. Akkor nem csodálkozhatunk azon sem,
hogy itt a földön mi is felejtünk, ha akarunk, ha nem. Ez hol átok, hol
áldás.
Néha mostanában reggelente én is el-elfelejtek köszönni neked. Pedig a
képeiddel vettem körül magam mióta elmentél. A falon, rögtön ahogyan belépek az
ajtón, ott vagy, erdő zöldjében, egy fának támaszkodva állsz... a telefonomról
is rám nézel, a képernyőről... Ragaszkodom hozzá, hogy itt légy velem, mindig,
mindenhol velem.
Mégis... ma reggel is csak kissé megkésve köszöntöttelek, Tudom, te nem
bánod, s vigasztalsz, derűsen, szelíden: Ne is törődj vele Juditkám, nem számít! De
én nagyon szomorú vagyok emiatt. Vajon Carmen emlékszik-e még rád? Tudod, hogy
nagyon megöregedett? ...Bizony, már nem a
régi! A bundácskája elvékonyodott, néhol sápadt, vöröses fények maródnak a ragyogó
feketébe és ezüstös szálak. A szeme sem borostyán, inkább matt cinóber, s amikor simogatom érzem az elvékonyodott bunda alatt a csontjait, s arra gondolok, meddig lesz még velem, s aztán veled lesz-e ő is, odaát az időtlen örömben....
Csendes a reggel. Október végi, nyájas búcsúzás. Nyájas -
milyen szép szó, de mostanában nem hallom, nem olvasom, pedig olyan gazdag.
Félek, szegényedünk, de az igazi kincseket soha nem veszíthetjük el, mindjárt ezzel
vigasztalódom, Carmen az ölemben dorombol, a kis mancsát simogatom, érzem a finom
csontperceket és izületeket, a szőre selyem. Tudom, nem lakásba való, de lásd
be, hogy nem elég a testben élőnek csak a távollevők üzenete, kell az érintés
bizonyossága. Te tudod, hogy jól végzik a dolgukat, és én is igyekszem.
Mindegyiknek szüksége van rám, és nekem is szükségem van mindegyikre. Persze,
hogy sok az öt macska, de lehet-e sok a szeretetből, a gondoskodásból? Te nálam
jobban tudod, hogy nem.
Így aztán reggelenként létszámellenőrzést tartok, megnyugszom
és hálás vagyok, ha mindegyik itt sürgölődik körülöttem. Kérlek, ne nevess ki,
neked bevallom, ezek a közönséges házimacskák számomra istenbizonyítékok. A
kutyások talán felhördülnek, dehogy, a kutya, a kutya az, és természetesen
igazuk van, s azoknak is, akik a cinegét emlegetik, és van, aki a teknőst.
A természetben valahogy könnyebb rátalálni és rád találni.
Eleinte tiltakoztál, Bubut mindjárt elfogadtad, de macskát
ne! Tudtam, hogy megszereted őt, őket, s amikor heten voltak, éreztem, erősen tartasz
a további szaporulattól. Tulajdonképpen a befogadó szeretetedtől tartottál, most
már te is tudod.
Ideát minden jó fordulhat rosszra, és fordítva. Az egyik feladat
a mérték megtalálása és megtartása. Odaát ez ugye, könnyebb?
A dal szövege magyarul:
Éjfél, sűrű csönd ül a járdán
Mire gondol a vén Hold
Hogy csak mosolyog rám?
Lomha szél fú, rőt avar fut a lábam elé
Tépett ág jajong a fán
Holdfény derűs emléket ébreszt
Újra ébred a régmúlt, minden gyönyörűség
Boldog órák az ifjúságom szép idején
Gyertek hozzám vissza még!
Halvány lámpa villog fenn
Még áldott árnyék rejt el
Szúrós zaj kél, összerezzen a csend
Ha rámtör majd a reggel
Hajnal, ne tarts tükröt a vénnek!
Ha csak emlék az élet, talán szép marad még
Tán a kék éj, a holdvilág még ifjúnak lát
Úgy, mint egykor, régesrég
Füstben barnult új nap kél
A korhadt, pállott széllel
Kihunyt lámpát gúnyol az ömlő fényár
Ha elkullog az éjjel.
Nézz rám! Kicsit érints meg némán!
Maradj még, szelíd emlék
Színes hajdani nyár...
Érj csak hozzám, és feléled a boldog idő!
Jajj, a hajnal pirkad már...
Ma lennél, ha még itt lennél velem... De számít ez? Persze, hiszen az itt és most számomra a minden, a létezés egésze. A többi csak homályos sejtés, vágyak, veled, velük lenni újra, magam köré gyűjteni, ölelni, akiket valaha szerettem. Jól, rosszul, igen, ahogy én akkor és most szeretni tudtam, tudok.
Igen, nem szégyellem, állatok, növények, tájak, tárgyak, fények, ízek és illatok is vannak az elporladtak között. Hiányoztok.
Mindannyian, akik elmentetek, és én már nem tudlak jobban jobban szeretni, vigyázni, védeni, őrizni titeket. Elfogyott az időm, a drága időm. Akkor még, nem is sejtettem a pillanat értékét. Pazaroltam.
Ha ma itt lennél velem, még jobban szeretnélek. Vagy mégsem? Csak az elveszett értéke fénylik fel a maga teljességében?
Ha ma itt lennél velem, megünnepelnénk a születésnapodat. Semmi nagy cécó, csak egy jó ebéd együtt, a kedvenceidből valami, egy pohár jó bor az egészségedre, a boldogságunkra. Nekünk minden közös napunk ünnep. De mégis, ezen napon a szüleidre is gondolok, akiket nem is ismerhettem. Általad szeretem őket is, és meghívom születésnapi ebédünkre. Neked nem szólok róla, mert tudom, mit gondolsz a halálról. Nemlét.
Nem akartam az utolsó hetekre, napokra gondolni. Pedig nem volt könnyű az évforduló körüli mély csendemben elküldeni a végső nagy küzdelem hangfoszlányait, rémítő zajait, az egyre gyorsuló lélegzetvételének fenyegetését, a tompa puffanást, ahogy kizuhant az elbarikádozott ágyból, s a többit.
Az első találkozásunkra akartam gondolni, a növekedő, majd kiáradó szeretetünkre, a szelídségére, a jelenléte ölelő békéjére.
Nagyon szomjaztam a vigasztalására. Senki máséra, csak az övére.
Végre megérkezett! Egy lap vezércikkében újra olvastam Szent Ágoston sorait, s a szavak Élő Vízfolyamként mostak át. Holnap felkelek, megújult hittel indulok. Hiszen nem vagyok egyedül!
Szent Ágoston: Ne sírj azért, mert szeretsz
A halál nem jelent semmit. Csupán átmentem a másik oldalra. Az maradtam, aki vagyok És te is önmagad vagy. Akik egymásnak voltunk, Azok vagyunk mindörökre. Úgy szólíts, azon a néven, Ahogy mindig hívtál. Beszélj velem, ahogy mindig szoktál, Ne keress új szavakat. Ne fordulj felém ünnepélyes, szomorú arccal, Folytasd kacagásod, nevessünk együtt Mint mindig tettük. Gondolj rám, kérj, mosolyogj rám, szólíts. Hangozzék a nevem házunkban, ahogy mindig is Hallható volt, ne árnyékolja be távolságtartó pátosz. Az élet ma is olyan, mint volt, ma sem más. A fonalat nem vágta el semmi, Miért lennék a gondolataidon kívül… Csak mert a szemed nem lát… Nem vagyok messze, ne gondold. Az út másik oldalán vagyok, lásd, jól van minden. Meg fogod találni a lelkemet és benne Egész letisztult szép gyöngéd szeretetemet. Kérlek, légy szíves… ha lehet, töröld le könnyeidet, És ne sírj azért, mert annyira szeretsz engem.
Az első Karácsony nélküle és vele, mégis vele. Ideképzelem magam mellé, ülünk a kanapén, szorosan egymás mellett, néha megsimogatom a kezét, és mindketten a betlehemi békét érezzük. Ő, aki állítólag materialista, és én, aki állítólag hívő vagyok. Miért írom így? Mert "a tükör által homályosan látunk" mindannyian, egyikünk sem tudja a teljes igazságot idelent. Mégis, ott, abban a csendben, egymás mellett mindketten közel voltunk a teljességhez. Húsvétkor és Karácsonykor Bach passióit hallgattuk. Ő, a materialista, még nálam is nagyobb áhitattal. Hiszem, ő már elérte, én pedig egyszer, ha eljön a végső perc, én is elérem a kimondhatatlant, a teljeset, a minden földi hiányt betöltőt. Várakozom, de nem mozdulatlan némaságban. A földi élet felé fordulok, mely "él és élni akar". Szólalj meg bennem, cselekedj általam Teremtő! Cseh Tamás karácsonyi éneke megrendít. Pedig nem különösen szép a hangja, nem is iskolázott, de ha énekel nem fél a lélek legmélyéről meríteni. Cseh Tamás ismeri, ami odalent van, és ismeri a fájdalmat is. Ezért hiteles, ezért vigasztaló, ezért nem feledhető, katartikus. Az ember jobb lesz tőle. Nekünk is így kéne szólnunk, énekelnünk, nevetnünk, hogy jobbak legyünk és mások is jobbak legyenek ettől.
Szörnyű kor a miénk, mert tagadja a fájdalom jelentőségét. Hazug kor. A fájdalom kell – nem az önkínzásról, nem a mazochista arcátlan kalandozásáról beszélek, és nem a szadista embertelenség keltette fájdalomról, mert ezek rossz fájdalmak, hanem arról, melyből kiserken az élet. Mint a szülés. Olyan egyszerű képlet. De mi nem akarjuk. Kell nekünk a fájdalomcsillapító, mindenféle gyilkos formában. Pedig csak az az öröm nem porlad el, melynek kifizettük az árát.
Csak a Teremtő tudhatja az igazat. Az igaz teljes
megismeréséhez (elviseléséhez) emberfeletti erő szükséges, az igaz utáni
tudakozódáshoz elég az esendő ember ereje.
A látás. Sokszor, sokhelyütt írtam már a látásról, s arról, hogy a
tisztánlátáshoz nincsen szükségünk a szemre. A vakok is lehetnek
(tisztán)látók, s jobban tájékozódhatnak a sasszemű sportlövőknél. Aki lát, nem
a felszínt pásztázza. Én sokáig vak voltam. Tapogattam és szimatoltam. Ne
hidd, hogy úgy kevesebb a világ! Dehogy. Csak más. Kérdezd csak a vakokat! A
másik arcát mutatja, de abban is a mindent – nem kevesebbet. A mindenség
adakozó, odakínálja magát – élj belőlem, had tápláljalak - , s nem érti, miért
veszünk csak kiskanálnyit, de azt sem, ha bezabálunk, megbetegszünk, hányunk.
A
türelmes mindenség a vakoknak érintésekkel adja tudtára áldott rendjét, de ha
kell, jelel, hogy a süketnémák is értsék. Megmutatja, hogyan kell asztalánál
ülni, és várni, hogy megérkezzen a falat, amit éppen nekünk szánt, amit nem
eszünk el más elől, amit ha megeszünk, megszaporodik, amiből élet lesz nem
halál. A menürend először szigorúnak tűnik, s az etikett dühít, de ha legyőzöd
gőgöd, türelmetlenséged, megáld, és áldott leszel.
Aztán egy nap kiderült, hogy nem is vagyok vak, csak
színvak. Azt mondják, van aki megvakul, ha valami nagy fájdalom éri. Hát, velem
éppen fordítva történt. Visszanyertem a látásomat. Először formákat láttam
csupán, felületeket, síkokat, redőket, tereket, ahogy elúsznak egymás alatt és
felett, és ahogy egymásba kúsznak. De nem voltak színek, csak színtelen fények
és különféle fényhiányos árnyékok. Sokáig nem voltam tudatában színvakságomnak.
Az első valódi szín, amit megláttam, az volt, amit a kórház téglafalára festett
a haldokló napfény. De ezt már tudod. Attól kezdve a fekete és árnyalatai
lassan átszíneződtek. A fotográfusok régen, még a színes film előtti időben
néha kiszínezték a fekete-fehér képeket. Az ecsettel felvitt pacsmag alól
kilógott a szürke, mint feldúlt ágyból a piszkos ciha. Na, így voltam eleinte
én is. Nem is igen tetszett. De az a bíbor, az belém ivódott. Most, hogy
olvastalak, már tudom, hogy látok. A színeket is.
Nem könnyű a dolgok mögé nézni, s meglátni a rejtezőt.
Nagyon is nehéz, gyakran fájdalmas, sőt veszélyes akár a bánya, mely bármikor
berobbanhat. A bánya próbára teszi a leszállókat, sokat kér azoktól, akik
lemerészkednek. Mindenekelőtt azt, hogy felejtsék el a felszíni ragyogást, s ne
féljenek a sötétségtől, de tudják hatalmát. Aki leszáll, annak hinnie kell,
hogy olyasmit talál, amivel odafent, a káprázatoktól vakon nem
találkozhatna.
Akárhányszor leszálltam pokolian féltem, rémes sebeket
kaptam, mégsem bírtam ki, hogy újra meg ne próbáljam, mert semmi sem vonzott
jobban, mint lelkem sötét titkai, s a homokkövei, paleozoikumi üledékei között
található gyémántszemcsék. Nem volt kétségem afelől, hogy a nagy titokhoz, az
őstitokhoz is el lehet érni valahogyan - ha (végleg) lemondunk az önféltésről -
, ha nem is annak teljességére, de legalább egy porszemnyire – mustármagnyira –
rá lehet találni. S ebből nem is kell több. Ez a mustármagnyi elég mindenre, ez
halálig táplál, s tán azon túl is, s olyan gazdagon, hogy másoknak is jut
belőle.
Még mielőtt félreértenétek nem a misztikus, ezorterikus
tisztánlátásról beszélek, mert nem vagyok auralátó, és nem dicsekszem azzal,
hogy a felszín alattit tévedhetetlenül meglátom, felismerem. Nem is vágyom
ilyesmire. Sőt! Ha volna vagy alakulóban volna efféle tulajdonságom elaltatnám,
elfedném, visszaparancsolnám a mélységes-mélybe, ahonnan feltörekszik.
Igyekszem tisztelni az emberi, a személyes titkot, és fenn akarom tartani
tévedhetőségem jogát. Mert senki sem tévedhetetlen, s aki ezt állítja az vagy
bolond vagy démonikus. Nem látok tisztán, de sokat látok, mert a megélt
fájdalom éleslátóvá teszi az embert, de nem tisztánlátóvá. Az emberi lény
folyton változó bonyolultságában meg nem fejthető. Ha titkait kutatjuk azt csak
a legnagyobb tisztelettel tehetjük, s véleményem szerint magunk kell, hogy
legyünk az első és legfontosabb kutatási terület. Vizsgálódásaink eredményének
hitelességét azonban tartsuk mindig kétségesnek.
Csak a Teremtő tudhatja az igazat. Az igaz teljes megismeréséhez
(elviseléséhez) emberfeletti erő szükséges, az igaz utáni
tudakozódáshoz elég az esendő ember ereje.
Ma végtelen hálával gondolok a kézre, mely orromra nyomta
hároméves koromban a gyűlölt szemüveget. A fájdalom nem vált káromra.
Sőt. Ennek köszönhetem mai viszonylagos tisztánlátásomat, meg azt, hogy néha,
igaz ritkán, még olvasóimat is látom – vagy látni vélem? Nem számít. Az
hogy látom az olvasóimat elsősorban azt jelenti, a magam éhségén, szomjúságán
keresztül érzem, s etetni, itatni vágyom őket. Régebben volt arcuk: ez azt
jelenti, hogy láttam őket képzeletemben, de hogy jól láttam-e, ezt nem tudom,
és talán nem is lényeges. Látható-láthatatlan közösségünkben szólásra (írásra)
ösztökélő erő feszült. (Ez fogyott meg az utóbbi időben.)
Ha az ember az égből akar kapni valamit, kell hogy az arcát
az ég felé is fordítsa. Is. Ég és föld között, matéria és szellem határán... de
nem is határán, e kettő szerves egységében, a mindenség egyik kitüntetett
(találkozási) pontján állunk. Hogy is lehet, hogy elfelejtem/elfelejtjük különleges
helyzetünket?
Én most az újra kiáradó kegyelemre várok. Nem, nem is így
van. A kegyelem árad, csak mi nem vagyunk képesek magunkhoz engedni, én nem
vagyok képes magamhoz engedni – a Szentet. Mégis bízom a kitartó kegyelmi
áradásban, és hogy egyszer - ha csak egyetlen pillanatra is – megint
nyitott és fedetlen leszek, és akkor megértem az angyali üdvözlet
szavait. Aztán, ha csak egyetlen lélekhez elér az üzenet, az már elég.
Egyetlen lélekben, életben benne sűrűsödik a világmindenség. Nem kell, hogy
sokan olvassanak, csak az az egy értsen.
Repülj néhány kört, nézd egy kicsit messzebbről a tájat, mielőtt a fészkedre leszállnál!
Háromévesen biggyesztették az orromra a csúnyácska szemüveget. Jaj, milyen jól áll! Nézd, milyen kis okos azzal a szemüveggel, mint egy iskolás – ilyesféléket mondogattak, többnyire furcsa hanghordozással, nagyon hangosan, de egyetlen szavukat sem hittem. Restelltem a kezdetektől, mert elválasztott a többiektől, azoktól a boldogoktól, akiknek nem volt szüksége az orrot, fület kikezdő olcsó pápaszemre, anélkül is jól láttak, és nem kancsalítottak, ahogyan én. Vakegér, vakegér! Ez én vagyok – gondoltam, de nem fordultam meg, hogy a csúfolkodókkal szembenézzek. Addig is gyanítottam valamit csúnyácska voltomról, de attól kezdve a sejtés bizonyossággá vált.
Apámék hirtelen elhatározással fényképészhez vittek bennünket, ma sem értem miért, mert az anyám azelőtt is készített rólunk fotókat, régebben magukról is önkioldóval, s elő is hívta a képeket. Semmi szükség sem volt a fotográfus közreműködésére. Később az a gondolatom támadt, amikor a hajdani képeket nézegettem, hogy a végső percet akarták megörökíteni, megragadni együvé tartozásuk utolsó bizonyítékát, s megőrizni maguknak és nekünk, s talán mindenki másnak. Valamikor egy boldog család voltunk. A fekete-fehér sorozat azonban egészen másról tanúskodott. Az egyik képen, bár együtt a kis család - klasszikus beállítás: az anya ölében a fiú, az apa a lányt fogja, s mindenki a kamerába bámul –, mintha senki senkihez sem tartozna. Anyám arca fáradt, a mesterkélt derű még inkább elárulja, milyen riadt, milyen esendő. Mintha rejtegetne valamit, talán önmaga előtt is. Ha a szájat letakarom kitűnik, hogy a tekintete könyörgő, bocsánatkérő. Hiszen mit is tehetne ő a végzet ellen, bár éppen belőle támad ránk orvul, és elsöpör mindannyinkat, felkap, akár a forgószél, s ki tudja hová repít. Néhány évvel idősebbnek tűnik a koránál ő is, akárcsak az apám, ezen a képen nyoma sincs a szépfiúnak, a mastroiannis vonzerőnek. Kialvatlannak tűnik, és a Terv kesernyés illatát is érzem, mert megint túl sokat szívott, pedig mennyit köhög mostanában. Elnéz valahová, nagyon szomorúan, nagyon messzire, Isten tudja kit, mit lát, de nincs velünk. Még az öcsém sem látszik boldognak, pedig még nincs három, kényszeredetten ül az anyja ölében, én meg keservesen kancsalítok, és a szám sírásra görbül. Lám, a fényképezéshez csak levették rólam a rút szemüveget, de jaj, semmi haszna sem volt.
Egy évvel azután, hogy a megnyomorító szemüveget rám kényszerítették, újabb gyötrelem várt, letakarták a jobb szememet, s a tompalátó ballal csetlettem-botlottam. Az érzékelhető világ végképp zavarossá, bizonytalanná vált. Amikor a nagyanyám rajtakapott, hogy amint látótávolságon kívül kerülök megpróbálom lekaparni a lencséről a leukoplasztot, kertelés nélkül felvilágosított engedetlenségem várható következményeiről. Először is, hogy kancsal maradok egész életemre, aztán, ha nem tanulok meg látni a lusta szememmel, s ne adj Isten, később elveszítem a jobb szememet, megvakulok végleg. Vakegér leszek – gondoltam borzadva, és többé nem kapartam le a ragasztót, de attól kezdve méginkább kerültem a többieket, s tovább, egyre beljebb barangoltam belső világomba, ahol egyre jobban láttam, s egyre több vigaszra leltem.
Nagy vigasztaló lehet a képzelet, ha engedjük szárnyalni, s az ellenséges valóságot könnyen legyűri.
Ahogyan felébredek őt szólítom, s többnyire ugyanazt kérdezem tőle, mint amikor még itt volt, már nem mellettem, hanem a másik ágyon, mert többé nem engedhettem fel az emeleti hálóba, a mi széles, kényelmes közös ágyunkba. Bár menni akart, de én nemet mondtam. Mert elájultál, a múltkor is, meg azelőtt, s hányszor, már nem is emlékszem rá, a földről próbáltalak felemelni... És a lépcső... túl meredek, nem, nem, értsd meg... Kérlek! - Hogy vagy, drága Tiborkám? - és reménykedve, szorongva várom a választ. Hogy mennyire szeretem, azt is elmondom újra meg újra, hátha hallja, és egyszer válaszol. Közben tudom, jobb így, jobb a csend, mert ha válaszolna, talán nyomban utána mennék, s ha mégsem, már semmi más nem érdekelne többé, a hangját szeretném újra hallani: - Én is szeretlek.
Csend van. Hiába énekelnek kertünk madarai még most is, talán a második költésre készülődve, csend van a kertben. Befelé hallgatózom. Mély, mozdulatlan, nesztelen csend. Egészen közel az értelmezhetetlen semmihez. De mégsem semmi. Valami ez. Tömbszerű, zajtalan, nehéz. Szürke és kemény, akár a beton. Mit kezdjek én ezzel? Nincs sem vésőm, sem kalapácsom, se dühöm, sem vágyam, ami felsérthetné, szétmorzsolhatná. Csak a két kezem van, szaporodó pókhálóráncokkal szabdalt, pergamen bőrrel fedett, eres öregedő, erőtlen két kezem, a fénytelen, túlnőtt körmökkel. Ha csak megérinteném kiserkedne a vér az ujjbegyeimből. Mit érek azzal? Vagy lehet, hogy mégis meg kell próbálnom? Engednem kell a pislákoló vágynak és a két haldokló kézzel neki kell esnem az áthatolhatatlan anyagnak? Bíbor, bordó, sűrű majd koráll színű, áttetsző vér a jutalmam. Istenem, milyen szép! Mindjárt rajzolni kezdek vele, festek a barlangom falára jégkorszakom elején, vagy a végén, ki tudja! A véres zsebkendőt, amit a sokk csillapíthatatlan rázkódásában a szájába tömtem, hogy megvédjem ajkát a fogaitól, a könyvespolcon őrzöm. Egy kis üveggömb az otthona, mellette szalmaangyal és kertünk virágai. Számtalan árnyalata létezik a vérnek, és mindennek, mindennek, megszámlálhatatlan formája és árnyalata - felfoghatatlan a létezés sokszínűsége. Hosszú idő óta most először örülök, ujjongok, mint egy a gyermek, nem szégyellem-titkolom a boldogságomat - és remélem, te is örülsz. Miért? Hát azért, amit az imént mondtam neked a létezésről. ... hogy felfoghatatlan a létezés sokszínűsége. Persze, tudom, hogy te is tudod, jobban, mint én, de ki kell mondanod. Csak akkor segít. Látod, máris festek, rajzolok. Szaporodnak a csendem falán a vérrel festett krikszkrakszok, csíkok keresztben és átlósan, meg négyzetek, torzult körök jelzik a... mit is? Ma még nem tudok egyebet. Csak ezeket a suta firkákat. Ezek valahogyan megmaradtak szorongásomtól zajos kisgyermekkoromtól, ezeket ismételgetem most is, biztosan halálomig.
Most kertet festek, a boldog kertet, ahol nem kell többé egyedül ülnöm a padon, aztán házat festek, s hiszem, az lesz a mi örök otthonunk. Holnap ajtót és ablakot is rajzolok rá. Azon bejöhetnek, betekinthetnek az élők mind, éljenek akár itt a földön, vagy a másik világokban. Hiszen te is élsz, és talán vársz, ki tudja! Talán...
Mint már említettem, nemcsak győzelmekről, vereségekről is szólnom kell, hiszen anyám még ötven sem volt, amikor végleg feladta, szinte egyik napról a másikra, és nagyapám hatvannégy, amikor váratlan és hihetetlen szabadulása után egy évvel meghalt. A vesztesek sorában fia, apám követte, aki szintúgy vereséget szenvedett, miután első szívinfarktusát újabb követte. Igaz már hetven volt, de mi az a hetven év!
Csupán nemrégiben értettem meg, hogy a nagyapámról mintáztam a férfit. Már négyévesen odaadón szerettem őt, valami megkülönböztetett rajongással, apám helyett is, talán minden későbbi férfi helyett is, akikkel időutam során hiába próbáltam kapcsolódni, és erős kovalens kötéssel maradásra bírni. Épphogy átéltem ezt a zaklató és szenvedélyes érzést, amikor hirtelen, magyarázat nélkül eltűnt. Abból az időmből csak rá emlékszem, a többiek legfeljebb árnyékot vetettek ránk, amikor ünnepi együttléteinket megtörve, elszakítottak bennünket egymástól: Gyere enni, moss kezet, hagyd a nagyapádat! Játssz az öcséddel! Egyszer, amikor a hétköznapi rutinból valahogy megint kiszöktem, és keresni kezdtem, sehol sem találtam. Életünk tükre a földre esett, ezer szilánkra tört, ő is elrepült valahová, én is, nem is tudtam, hová, minden összekavarodott.
Én ugyan kész voltam apámba is belészeretni, királyfimmá, hősömmé tenni, az elveszett helyett trónomra ültetni, csakhogy nem hagyta magát. Lerázta kapaszkodó gyermekkezemet, nem nézett rám, elkapta a tekintetét, kerülte vágyakozó pillantásomat, nehogy belelásson egy gyermek, futott tovább, éreztem, hogy éhes, nyugtalan. Micsoda áldás, hogy nagyapa észrevett engem, micsoda ajándék, hogy nekem nyújtotta a kezét, én meg megragadtam. Az ő kezének emléke segített, amikor sok éven át pár nélkül bolyongtam szikkadt szívemben féregfélelemmel, mely egyre nagyobb lyukat rágott, hogy sohasem találom meg a gyengéd, erős, meleg kezet... de volt még az emlékcserépből néhány darab, szorongattam a tenyeremben, belém vájt, véreztem, és kerestem tovább.
Ismeritek az arany ritka tulajdonságait? A tiszta arany lágy, engedelmes, úgy formálható, akár a legfinomabb kelme. Ha úgy kívánjuk, akár leheletvékony aranyfóliával vonhatjuk be szerelmesünk örömosztó testét, finom aranyfüstöt fújhatunk szempilláira. De ha tartósabb ékesítésre vágyunk, tennünk kell valamit a finom anyaggal, mindenekelőtt némi adalékra lesz szükségünk. Tapasztalhatjuk, hogy ötvözőitől bámulatos változáson esik át ez a különleges fém, szilárdabb, kopásállóbb lesz. Tudjátok, hogy az arany palládiummal készített ötvözete a könnyű fehérarany, a platinával pedig nehéz fehérarannyá nemesül? Hát ilyen volt az én édes nagyapám, hol könnyű, hol nehéz fehérarany. Erő és gyengédség, hit és akarat vegyült benne, mint a legnemesebb aranyban az ötvözetek. Azt biztosan tudjátok, hogy a nemesfémek királya híres kémiai állandóságáról, még a legtöményebb sósavban, kénsavban és salétromsavban sem oldódik. Ám a királyvízként ismert - jaj, rémes szómágia: királyvíz végzett Király Lajossal, az én arany nagyapámmal! - tömény sósav és tömény salétromsav 3:1 arányú elegye kíméletlenül feloldja a drága fémet. A történeti hűség végett megjegyzem, hogy van még néhány elem, mely leleménnyel elbánik az arannyal, akár a különféle drasztikus sorspróbák velünk, emberekkel. Hát éppen így járt az én édes arany nagyapám is, az igazi férfi. Pedig, nem bírtak vele a doni rémségek, sem az orosz fogság, az egész nyomorult második világháború! Végül, amikor már úgy látszott, hogy a rémségek állandó támadásai végre-valahára megtörnek, a kénköves sereg meggyengült hadtestei, legalább egy rövidke időre visszaszivárognak a pokolba, akkor, akkor egy utolsó erőfeszítéssel megragadták a talán legkülönbeket, s mindet tömény sósavba, tömény salétromsavba mártották.
Arany-nagyapám a forradalom idején nemzetőr-parancsnok volt egy alföldi faluban. ’56 novemberében a Népköztársaság elleni bűntett címén a rögtönítélő bíróság első fokon halálra, majd másodfokon életfogytiglani szabadságvesztésre és teljes vagyonelkobzásra ítélte. Akkor fellélegeztünk: mégis, mégis élhet még! Igaz, börtönben, talán haláláig, de él! Mert az élet különb, s régebbi a halálnál, akárhogy is legyen. ’63 márciusában jött haza, vagyis, vagyis, nem ő jött haza. Én sem ismertem rá. Azt hiszem a nagyanyám sem. Tudta, hogy mi, mi ketten tudjuk, hogy a hatévnyi börtön alatt a királyvízben kioldódott valami nagyon fontos, ami mindig az övé volt, talán ő volt, ami nélkül nem élhetett tovább. Nem tudom, mi volt az, vagy mégis, sejtem...
Azt mondjátok, hogy egy évvel a kiszabadulása után a koszorúér-elzáródás végzett vele, amit a boncolás során is megerősítettek? Dehogy! Szilánkos életét összerakni már nem tudta, valami végleg kiesett és örökre elveszett belőle, épp ami egybetartotta régen, ezért elindult, hogy megtalálja. Tudta az én arany-nagyapám, idelenn nem lehet megtalálni, ami elporladt, semmivé lett, ködnél vékonyabb párává lett, felszívódott, nem lehet itt meglelni az elkorhadt éveket... talán odaát!
Látott arrafelé valami fényeset - arany? -, s elindult megkeresni önmagát.
A betegség többnyire test és/vagy lélek zsákutcája, ahonnan megfelelő pihenés, erőgyűjtés után vissza lehet fordulni. Többnyire! Ezt azért teszem hozzá, mert lassan megtanulom, hogy a dolgok nem ilyenek vagy olyanok, hanem többnyire ilyenek is meg olyanok is. A mélyebb tudás felé vezető rögös utamon érthetően bukdácsolok, tétovázom, ötölök és hatolok, elvetek és mérlegelek, így haladok bátran és megalkuvásoktól mentesen.
Többször megállapítottam már ama mély igazságot is, hogy minden lehetséges, a tételt gyakorlatomba is beépítettem, ezért minden egyéb gondolatnak helyet adok – természetesen némi megfontolás után. Általában kizárom azokat, melyeket képtelen sületlenségnek tartok, de nem mindig. Ha kedvem tartja egy-egy sületlenséget tovább kelesztek vagy sütök, s tán meglepő, hébe-hóba emészthető étekre teszek szert. (Ja, hogy ezt már régen kitalálták, és úgy hívják: brain storming! De álljon itt azoknak, akik joggal követelik az agresszív angol szavak magyarra fordítását: ötletroham. A módszer gyakorlói gátlásaikat levetve butaságokkal bombázzák egymást bizonyos remélt eredmény érdekében, hasonlóan előbbi sületlenből sültet eljárásomhoz. Mondd már! Jó módszert átvenni, alkalmazni, nem bűn!)
A sületlenségek közül eggyel - abszurdgyanús - nyomban meg is kínállak: A betegség gyógyít. Mielőtt a megállapítást hülyeség címkével a szemétbe dobnád, kérlek, gondold át előbb! De erről majd később, eme megjegyzésemet kérem, később vessék össze értekezésem téziseivel, szemrevételezzék a tudás lángjánál, hogy kiderítsék valódi természetét. Kezdjük valami kézzelfoghatóval! Vegyük az óvodások és a bárányhimlő mindennapos esetét! E hétköznapi példával az a célom, hogy csapást mérjek egy manapság terjedő, divatos téveszmére, miszerint a bánatos lélek a melegágya mindenféle szörnyű nyavalyának. Ehelyütt határozottan állítom, hogy a rendezett otthonban élő, kitűnő pszichés állapotú, boldog apróságok éppen úgy megkapják a szép nevű - varicella simplex – hólyagos betegséget, azaz a bárányhimlőt, mint az éppen valamiért frusztráltak, azon egyszerű okból kifolyólag, hogy a kór fertőző.
Sokan közeli kapcsolatot tételeznek fel egyes szervek megbetegedései, és bizonyos lelki működési zavarok között, sőt a testi és lelki kórság kapcsolatát - bölcsen, hogy el ne tévedjünk -, táblázatokba rendezik. Újfent csak azt mondom: ez sem kizárható, meg is kell vizsgálni. De a köldöknézegető önvizsgálatoktól óvlak benneteket, mert a hosszúra nyúlt diagnózisok nemritkán a beteg halálával végződnek, enyhébb esetben csupán egyéb, nemritkán szintúgy végzetes, szövődmények lépnek fel. Nem vitatom, hogy a holisztikus szemléletűek - túlzásaik ellenére - alapvetően jó irányban tájékozódnak, de amellett ágálok, hogy nem minden ujjlevágás jelenti, hogy lelkünk végzetesen ujjlevágó, mazochista korszakát éli, s a balesetben nem szükséges az önpusztítás/büntetés egyik klasszikus példáját szemlélnünk.
A betegség, különösen, ha nem fenyeget közeli véggel, és elviselhető fájdalmak mellett zajlik, lehetőség lehet az elmélkedésre. Azzal az elgondolkodtató nézettel is találkoztam már, hogy a test kétségbeesett utolsó kísérlete megálljt parancsolni a száguldónak. Ha a piros lámpa még mindig nem állítja le a mókuskerék eszelős pörgetőjét, akár a kollapszus, a teljes összeomlás is bekövetkezhet. De be kell vallanom - aligha különös módon - a betegségnél sokkal jobban érdekelt a gyógyítás, sőt a csodás gyógyítás. Bizonyára nem vagyok ebben egyedül. A kínzó türelmetlenség mögött a szenvedő iránti végtelen részvét feszült már gyermekkoromtól, a parancs, hogy segítenem kell. Valahogyan. Ha valakinek a betegágynál álltam, remegtem a tehetetlenségtől. Eleinte eszelősen bíztam az orvosokban, szinte isteni rangra emeltem, bálványoztam őket, egytől-egyik mindegyiket, még a goromba Lencse doktort is, akinek inkább szókimondását jegyezték meg életben maradt betegei, kevésbé orvosi bravúrjait. Egyszer nevelőanyámat is megállította az utcán, rápillantott, s csak ennyit vetett oda: Mi van, meg akar dögleni? Leonardo da Vinci Bestiáriumában ezt olvashatjuk a pelikánról: "Roppant szereti a fiókáit, és mikor a kígyók megölik őket, s ő rájuk akad a fészekben, feltépi a mellét, s vérében megfürdetvén a fiókákat, életre kelti őket." A mi gondozónk, anyánk helyett anyánk is valami hasonlót érzett a mások fiókái iránt, s valami hasonlót tett, ugyanis a gyakran ínségesen kevésből mindig először nekünk, aztán Dédinek juttatott. Ha végül nem maradt, mert öcsém fene nagy étkű volt már akkor is, hát nem maradt. Eme áldatlan helyzetet látta meg és értékelte orvosunk diagnózisnak talán szerény, ám hasznos megállapítása, még pontosabban kérdése révén. Mert ugye egy orvos sohasem lehet biztos abban, tisztelt paciense nem akar-e... Nem ismétlem, de újfent felhívom a figyelmeteket az eset vizsgálatára. Én mégis felmentettem a doktor urat, s hálát éreztem iránta, mert rányitotta a veszélyre szeretett és féltett pótanyám szemét. Ő azonnal be is csukta áldott látószervét, hogy e veszélyt, mármint a felismerés veszélyét elkerülje.
A küzdelemről és az esélyekről
Megyen már a hajnalcsillag lefelé... Egyszer az öcsém láza negyven fölé szaladt, és hiába priznicelte felváltva két kétségbeesett gondozója. Ott tipegett-topogott körülötte Dédi, és ott serénykedett Icu megállás nélkül, sápadtan, az aggodalomtól szótlanul rakták fel- és le a borogatást, de a makacs láz újra meg újra elfoglalta hadállását. Gyurinál nem volt ritka a hirtelen felszökő láz, de ennyire még sohasem jutott. Orvost, gyorsan! De hogyan? Akkoriban az egyetlen busz szigorúan a vonatokhoz alkalmazkodott, és tudtuk, csak délután fél négy tájban jön a következő, úgy két óra múlva. Mennyi kell még, mire beérünk a busszal, s mennyi, mire odaérünk a doktorhoz, s mennyi, mire ő ideér? Az állomásfőnökség telefonjára nem is gondoltunk, nem is tudom, miért! Talán akkoriban a doktornak sem volt még telefonja. Meglehet.
Úgy két kilométernyire laktunk a falu központjától, és én voltam az egyetlen hadra fogható, aki nyolcévesen nemcsak biztosan biciklizett mindenféle méretű és fajtájú kétkerekűn, de szenvedéllyel űzte is e sportot. Csak egy férfibiciklit tudtak a szomszédok kölcsönadni, de én örültem a kipróbált Csepelnek. A váz alatt karikáztam, kissé félredőlve, a kormány úgy arcmagasságban. Tapostam a pedált inam- és tüdőm szakadtáig. Máskor boldog lettem volna a Csepel alkalmi birtokosaként, de akkor messze elkerült az öröm. Emlékszem, mindvégig remegtek a lábaim, nemcsak a fáradtságtól, és amikor végre megláttam a házat, ahol a Lencse doktor lakott, csaknem elsírtam magam. Ledobtam a drága biciklit a földre, porzott körülötte a sárga homok - pedig, hogy mondták, vigyázzak rá nagyon - és zihálva nekirontottam a tömör, barnára festett fakapunak. A kapu zárva volt. Hiába rángattam a kilincset, hiába dörömböltem, senki sem jelentkezett. A függöny pedig megrebbent egyszer, mintha kinézett volna valaki. Azután még nagyobb erővel öklöztem a kaput, és kiáltoztam is, igaz, hangom el-elfúlt.
Nem tudom mennyi ideig próbálkoztam a koradélutáni rekkenő hőségben. Azt hiszem, akkorra már én is lázas voltam. A szám kiszáradt és kicserepesedett, a torkom hasogatott, ahogyan a levegőt kapkodtam, szakadt rólam a veríték, csípte a szemem. Zokogva rángattam fel a fekvő kerékpárt, súlyosnak tűnt, alig akart engedelmeskedni, pihenni vágyott, de csak felkapaszkodtam rá, és mentem tovább.
A nyári forróságban égő utca kihalt volt, csak a gömbakácok ritka lombja zizegett, ők voltak tanúim. Rémlett, hogy a szomszéd faluban, Gyónon is van egy orvos. Elindultam hát Gyón felé, szinte önkívületben. Nem számoltam a kilométereket. Nem is tudom, honnan merítettem az erőt! Csak a szeretet és a felelősség rugói lökték tovább erőtlen gyermektestemet. A többire nem emlékszem. Még arra sem, hogy maratónom végén győztem-e, találtam-e orvost vagy sem. Gyuri, valószínűleg már másnap, újra belevetette magát a falusi élet gyönyöreibe, árkon át, bokron át, s feledtük hamar az elmúlt vészt, mert újak is jöttek, meg szép, új örömök is akadtak. Előre néztünk, a remélt jóra, megtörhetetlen bizalommal.
Összebújva az alkalmi fészekben
Miután családunkat megtépázta a forgószél, a túléléshez alkalmi fészket is rakott számunkra a kegyelem. Ám csak látszólag volt gyenge, szedett-vedett a fészkünk. Voltak benne eltéphetetlen, megtartó szálak is. Számíthattunk egymásra. Ha kellett önmagunkból adtunk a másiknak, a legjavát, sőt azon is túl. Összetartoztunk. Ahogy én kerekeztem erőm feletti nagy akarással, kétségbeesett erőfeszítéssel, éppen így hajt a test és lélek is azért, hogy a bennünk megromlottat kijavítsa, az engedetlenkedő szervet a helyes működési rendbe visszaterelje. Mert híres nagy megmentő ám mindkettő! Mert testben és lélekben elképesztő a hősiesség, és mindkettőben hősies regenerációs képesség lakozik. Hát ne csüggedjetek! Azonban mégiscsak arra hajlok, hogy higgyem: e remek harcosok közül talán mégiscsak a lélek viszi a prímet! A lélek akarása nélkül ugyanis kudarcra ítéltetett, hiábavaló a test erőlködése, és a magára oly büszke orvostudomány is csúfos vereséget szenved. Ha mondjuk Lencse doktor kérdésére - miközben a páciens illendően tiltakozik, s hárít, avagy döbbenten bámul - Micsoda kérdés ez, doktor úr? - a lélek szomorúan meghajol, és ezt suttogja: Igen. Nekem most már elég - biztosak lehetünk abban, közel a vég.
Igaz, még ilyenkor is hathat egy közönséges terápiás eszköz. Ezt úgy hívják: szeretet. A funkció kettős: adni is kell, kapni is kell belőle. A probléma e csodaszerrel, hogy kereskedelmi forgalomban nem elérhető, megvehetetlen. Így néhányan - legyenek akármily gazdagok - vészes hiányban is szenvedhetnek.
No igen, erről meg Dédi vészes vérszegénysége jutott eszembe, meg legendás gyógyulása, de erről majd később! Dédi többszörösen is csatát nyert, s csak kilencvenhárom évesen adta fel. Elképzelem, amint megérkezik újabb, feltehetően végső otthonába, s ahogy belép, beszáll, besuhan - vagy valami hasonló - üdvrivalgás és tapsvihar fogadja. Az sem kizárt, hogy valami mennyei kitüntetésben részesülnek az élet kitartó, hűséges szerelmesei. Akik nemcsak tudják, hanem élik is - sújtson bár betegség vagy dúljon háború, vagy essen bármi más szörnyűség -, hogy az élet régebbi, mint a halál. Nincs kétségem afelől sem, hogy odafent - tudom, nincs fent és nincs lent, nincs széle, sem hossza a túlnak, de hogy könnyebben értsétek, ezért mondom: odafent - egy égi kórus várta, és amint a taps elcsendesedett felzengett egy Bach kantáta: Meine Augen sehen stets zu dem Herrn..., de az is lehet, hogy az Erschienen ist der herrlich Tag kezdetű korált énekelték. Vagy, ki tudja! A Dédi biztosan örült volna egy egészen egyszerű dalocskának is, mint például a Megyen már a hajnalcsillag lefelé... Ez volt ugyanis az öcsém kedvenc nótája, s el is fújta harsányan, ha szépen kérték. Sőt, ha a kérést esetleg kiegészítették némi aprópénzzel, melyből tellett egy fagyira vagy egy nyalókára, akkor ráadást is adott.
De tovább nem is tűnődöm ezeken, majd megtudom, hogyan és mint, ha én is felkerülök!
Győzelmek és vesztések
Dédi híres gyógyulásainak története szájról-szájra kelt a családban, a legöregebb feltámadásaival is példát és erőt adott a gyengébbeknek, ifjabbaknak. Az egyik csodára még szegény anyám is visszaemlékezett betegsége alatt. Akkortájt ugyanis még nem közölték a haldoklóval: a betegséged gyógyíthatatlan, végső stádiumú, meg fogsz halni, előbb, mint remélted volna. Inkább elhallgatták a rossz hírt, kitaláltak valami enyhébb, leküzdhető kórságot, hadd kapjon a remény is némi esélyt, hadd támogassa az elesettet. Mellesleg, a reménység jelentékeny gyógyítási tényező, a hatékonysági sorban rögtön a csodatévő szeretet után következik.
Bár, szegény anyámon egyik sem segített, de az egy másik történet. Sejtem, azért kelt át a Szent Lajos király hídján, mert úgy vélte, élete befejezett élet. De térjünk vissza hősnőnkhöz, Dédihez. Állítólag vészes vérszegénységben szenvedett a háború alatt. Biztosan sejtitek, hogy akinek volt mersze megbetegedni a háború alatt, azért egy lyukas fabatkát se adott volna senkifia. Gyógyszerhez jutni szinte lehetetlen volt, a táplálkozás elégtelen, nemritkán még vízhiánnyal is küszködtek, ha tél volt, még rosszabb volt a helyzet, fáztak kívül és belül. Egyszóval a cudar körülmények nem kedveztek az erőtleneknek. Hullottak a gyengék, mint augusztusban a férges szilva, aztán eltaposták őket. Mindezt csak azért mondom el, hogy lássátok, Dédi felgyógyulása derekas tett volt. A betegség egyféle anyagcserezavar, a B12 vitamin hiánya, pontosabban felszívódásának nehézsége okozza.
A szemtanúk szerint élniakarása és a rendszeres vörösbor-fogyasztás mentette meg. Igaz, a családi legendárium feltámadás-története két csodás elemet is tartalmaz, s mivel akkoriban még a hivatásos kételkedő szerepét játszottam igen hitelesen, nyomban észrevételeztem a következőket. Egy: hogyan jutottak vörösborhoz, pláne rendszeresen a háború alatt, a másik pedig, hogy a vashiányt talán a nedű folyamatos élvezete csökkenti, de a B12-hiányt képtelen orvosolni. Mindegy - mondták. Dédi meggyógyult, és ez a lényeg. Meg akart gyógyulni. Pedig az orvosok már lemondtak róla. Szerette az életet, és az élet is szerette őt. Tudjátok, itt is érvényesül a kölcsönösség avagy a kétoldalúság elve, ami a szeretetkapcsolatok axiómája. Én legalább is annak tekintem, s írásaim során e tételemet is bizonyítani kívánom: a teljes szeretet kölcsönös.
Egyik nagy küzdelmének, amikor a tüdőgyulladást gyűrte le, magam is szemtanúja voltam. Lencse doktor a folyamatot nehezítő, szerencsére kelletlen, közreműködése ellenére, közel kilencven évesen Dédi újra talpra állt. A szó szoros értelmében, mert segédeszköz nélkül közlekedett ismét, igaz, csak a lakásban és a kertben, de ez is elismerésre méltó. Még kilencven évesen is élni akart, mondhatni mindenáron, mert szeretett bennünket, és úgy gondolta - jól -, hogy ifjabb leánykáját, nevelőanyánkat rútul cserbenhagyná, ha idő előtt itt hagyná őt és a két imposztort - mindkettő megéri a pénzét - s átrepülne egy másik fényes, biztos létbe, melyben mélyen hitt.
Ismerkedésünk kezdetén - hosszú ideig, hónapokig nem láttuk egymást, nem is beszéltünk egymással, csak leveleztünk. Most, miután elment újraolvasom leveleinket, így próbálom visszafordítani a könyörtelenül (vagy éppen kegyesen?) forgó időkereket. Ezeknek az írásoknak a hangja már jelzi a későbbi szövetség bensőségességét, komolyságát.
Ezt írtam - nagyjából 10 évvel ezelőtt - Tibornak, akit, ma már tudom, már a kezdetektől látatlanul is szerettem és tiszteltem.
Drága
T!
Nem
tudjuk csupán „a baráti levelezés vonalán folytatni, ami beindult” – mivel
levelezésünk a kezdetektől nem csupán baráti. Tiltakozom az ellen, hogy bármit
elfedjünk, tagadjunk egymás előtt – így értelmetlenné válna a kapcsolatunk,
éppen lényegében károsodna. Nem kívánom Tőled, hogy „jó fiú” légy, mert a
jóságod, nem lenne valóság, s így nem lenne többé jóság. Légy, aki vagy, és
oszd meg velem Magad, amennyire csak lehetséges, azokon a határokon belül,
melyeket közös megegyezéssel jelölünk ki.
Én is arra vágyom, hogy magamat Veled
megosszam, hogy részévé tegyelek, ha úgy hozza kívánságom, még legtitkosabb
életemnek is. Egész életemben arra vártam, akivel a gondolataimat is bátran megoszthatom, akivel egy nyelven beszélünk, aki meghallgat, s akit meghallgatok, szellemi-érzelmi társra várakoztam-vágyakoztam,
de hús-vér valóságában eddig nem találkoztam vele. Így írók, tudósok között találtam
szellemi rokonaimra, s van egy csodálatos barátnőm is, akivel 36 éve tart
barátságunk, töretlenül. Férfi megfelelője azonban nagyon hiányzik. Ideális az
lett volna, ha testem-lelkem társa töltötte volna be ezt a helyet. Ez azonban,
egyet értek Veled, igen ritkán történik meg. Mert amikor üt a biológiai óra, s
elérkezik az utódnemzés ideje, többnyire a bölcs párválasztásra, éppen
bölcsesség híján, alkalmatlanok vagyunk. Magunk is éretlen személyiségként, egy
másik éretlenre vetítjük álmainkat, így inkább választjuk életre szóló
próbánkat, mint párunkat.
Mivel a párkapcsolat – a házasság meg különösen - az
individualizáció fontos színtere, a disszonáns kapcsolódás is jó lehetőséget
adhat az érlelődésre, feltéve, ha a házasságot annak értelmeznénk, ami. De
mivel úgy gondoljuk, a házasság az a földi mennyország, melyben mi felhőtlenül
boldogunk leszünk – főleg ÉN leszek boldog – ráébredvén a valóságra, otthagyjuk
próbáink színterét, s egy újabbat keresünk, hátha az jobb lesz. A következmény:
jóváírhatatlan veszteség csaknem minden vonatkozásban. A legnagyobb, hogy
frusztrált utódokat hagyunk magunk után, kik szép szokásunkat – különféle
házasságokkal és gyerekekkel próbálkozunk – mintaként követik. (Természetesen
vannak házasságok, melyeket bűn meg nem szüntetni – most azokról beszélek,
melyeket felelőtlenül cserélünk másikra.)
Szeretném,
ha még februárban találkoznánk – talán megenyhül az idő. És arra is vágyom,
hogy ismét beszélgessünk. Egyébként a gátoltságunk, hogy szabadon láthassuk,
hallhassuk egymást, már most fájdalmat okoz nekem. Fogalmam sincs, hogy miben
reménykedhetsz, s arról sem, hogy én miben reménykedem. Egyszerűen csak
vágyakozom.
Ezen a padon ültünk, rózsaillattal, derűvel átitatottan, gyönyörködve egymás közelségében, kertünk szépségében a csendesülő kert ölelésében. De az a másik kert odafent, sokkal szebb! Te már tudod drága Egyetlenem! Én csak elképzelem...
Ezzel a néhány sorral – egy régebbi írásom részletével – üdvözlöm régi és új olvasóimat. Ma még olyan nehéz a szívem, annyira fájlalom, hogy a társam már elköltözött - s hiába, hogy tudom, ő él, hiába, hogy tudom, én is oda fogok menni, ahol őt megtalálom - hogy néha még a levegővétel is nehéz feladatnak számít.
Márai
azt írja, ahhoz is bátorság kell, hogy engedjük szeretni magunkat. "Nagy
bátorság kell ahhoz, hogy egy ember fenntartás nélkül engedje szeretni magát.
Bátorság, csaknem hősiesség. A legtöbb ember nem tud szeretetet adni és kapni,
mert gyáva és hiú, fél a bukástól."
S nemcsak attól: az elvesztéstől is fél, talán retteg, ahogyan hajdan én is. Aztán eldobtam ezt a félelmet, rátapostam a rettegésre, s elkezdtem szeretni Tibort, és hagytam, hogy ő is szeressen. Életünk minden percében boldogok voltunk - ezt kaptuk bátorságunkért cserébe - igaz, az utolsó néhány órát kivéve. Megérte. Megajándékozott a Teremtő azzal, hogy én kísérhettem utolsó földi útján.
S Márai így folytatja: "Szégyelli, hogy odaadja, s még sokkal inkább
szégyelli, hogy kiadja magát a másiknak, elárulja titkát. Azt a szomorú, emberi
titkot, hogy szüksége van gyöngédségre, nem tud meglenni nélküle. Mert azt
hiszem, ez az igazság."
Csupán
egy dologban nem értek egyet Máraival. Az az emberi titok, hogy szükségünk van
a gyöngédségre, nem szomorú, hanem boldogító. Ez egy gyémánt titok, mely akkor
ragyog a maga teljességében, ha a belátás napvilágára kerül. Az ember
lényegének feltárása közben, ha bármire lelünk, az hogyan lehetne szomorú?
Engem még az ember árnyékvilága sem szomorít el, még bűnösségének és
földi végességének tudata sem akadályoz abban, hogy rágyönyörködjek ennek a lénynek a
sokrétűségére, s belázasodom a felfedezés izgalmától. Szükségünk van
egymás gyöngédségére. Nem tudunk, és nem akarunk meglenni enélkül. Ez az
igazság. Ennyit, már most biztosan tudunk mi is. Ugye?
