Ezen a padon ültünk, rózsaillattal, derűvel átitatottan, gyönyörködve egymás közelségében, kertünk szépségében a csendesülő kert ölelésében. De az a másik kert odafent, sokkal szebb! Te már tudod drága Egyetlenem! Én csak elképzelem...
Ezzel a néhány sorral – egy régebbi írásom részletével – üdvözlöm régi és új olvasóimat. Ma még olyan nehéz a szívem, annyira fájlalom, hogy a társam már elköltözött - s hiába, hogy tudom, ő él, hiába, hogy tudom, én is oda fogok menni, ahol őt megtalálom - hogy néha még a levegővétel is nehéz feladatnak számít.
S nemcsak attól: az elvesztéstől is fél, talán retteg, ahogyan hajdan én is. Aztán eldobtam ezt a félelmet, rátapostam a rettegésre, s elkezdtem szeretni Tibort, és hagytam, hogy ő is szeressen. Életünk minden percében boldogok voltunk - ezt kaptuk bátorságunkért cserébe - igaz, az utolsó néhány órát kivéve. Megérte. Megajándékozott a Teremtő azzal, hogy én kísérhettem utolsó földi útján.
S Márai így folytatja: "Szégyelli, hogy odaadja, s még sokkal inkább szégyelli, hogy kiadja magát a másiknak, elárulja titkát. Azt a szomorú, emberi titkot, hogy szüksége van gyöngédségre, nem tud meglenni nélküle. Mert azt hiszem, ez az igazság."
Csupán egy dologban nem értek egyet Máraival. Az az emberi titok, hogy szükségünk van a gyöngédségre, nem szomorú, hanem boldogító. Ez egy gyémánt titok, mely akkor ragyog a maga teljességében, ha a belátás napvilágára kerül. Az ember lényegének feltárása közben, ha bármire lelünk, az hogyan lehetne szomorú? Engem még az ember árnyékvilága sem szomorít el, még bűnösségének és földi végességének tudata sem akadályoz abban, hogy rágyönyörködjek ennek a lénynek a sokrétűségére, s belázasodom a felfedezés izgalmától. Szükségünk van egymás gyöngédségére. Nem tudunk, és nem akarunk meglenni enélkül. Ez az igazság. Ennyit, már most biztosan tudunk mi is. Ugye?
Merj szereti!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése