Feltűnt a ködben a
jól ismert odvas fűz, mely tán csak azért nem bukott le iszapsírjába, hogy az
idetévedteknek jelezze: ne tovább. Eszelős vágyat érzett: egyre beljebb
gázolni, túl a fűzön és mindenen, hogy elnyelje, hogy elrejtőzzön előlük
végleg. Fáradt volt. Talán lebukik majd a sűrű mélybe, ahol meleg lesz és csend
lesz, ott majd nem háborítja többé senki. Talán olyan lesz, mint az a nő, aki a
lába közé engedte. Az is jó volt. Először szinte félt tőle, mert nem tudta mit
is akar, és félt magától is.
Sohasem felejti azt a napot. Már az is furcsa volt, hogy amint az asszony magához rántotta, sietve és mohón, először szorongani, csaknem szűkölni kezdett. Már elfelejtette azt az érzést, utoljára gyermekkorában érezte. Akkor gyakran és néha olyan erősen, hogy bevizelt. Abban a pillanatban mint egészen új támadt rá. De nem volt ideje gondolkodni. Érezte az asszony mohóságát, szinte fenyegető sürgetését, hogy akar tőle valamit nagyon, meg ha ő azt a valamit nem akarja, abból talán baj is lehet... Lehet, hogy akkor majd megint menekülnie kell. Pedig azt nem akarta. Akkor sokáig nem lesz megállása. Aztán nehéz lesz megint gunyhót találni. – Gyere, gyere, most nincs itthon, elment a kocsmába –, na, ne félj már, te szerencsétlen! Vagy még nem is csináltad? Jaj, dehogynem!
A nő határozott
kézzel belemarkolt elöl a nadrágjába, s felnyögött. – Mire vársz már! Nem
érted, hogy mindjárt visszaér?
Erjedő
izzadtságszaga egész más volt, mint a saját bűze, egyszerre vonzotta, be akarta
szívni, hogy megismerje, hogy jól lakjon vele, és ugyanakkor csaknem
öklendezésre késztette. Amikor a nő felhúzta a szoknyáját, és magára rántotta,
érezte, hogy a teste keményen ágaskodik. Minden kihullott az elméjéből, szinte
ájulás környékezte, és üvölteni kezdett. Aztán a nő lelökte magáról: – Menj te
állat, ha csak ennyi telik tőled. Tönkretetted a szoknyámat is! Nem
mondtam, hogy vigyázz, te barom!
De nem ment, furcsán elgyengült, üres fejjel üldögélt még néhány percig a koszos pokrócon, hiába sürgette a nő. Úgy gondolta, a lábai kiszaladnának alóla, ha felállna. Soha még nem érzett olyan tökéletes kielégülést. Attól kezdve nem volt nyugovása. Egyre csak a nőre gondolt, meg más nőkre, akik talán éppen ilyenek. De az asszony jött, ki tudja honnan, és el is ment, rögtön azután eltűnt a környékről végleg. Sokáig kereste pedig. Szimatolt utána, sőt még a Pukli Palyát is megkérdezte, aki az állomáson húzta meg magát rossz időben, hogy nem látta-e. De az csak bámult értetlenül, aztán hetet-havat összehordott a feleségéről, aki régen meghalt. Olyan dühöt érzett, hogy ott is hagyta, nem akarta megütni, mert hátha mégis később hasznára lesz.
Aznap pedig nagy szerencséje volt, a kocsmában pálinkát kapott egy részegtől, aki nem talált más ivócimborát. Ez valahogy elmosta aznapra a kegyetlen sóvárgást. Aztán rászokott, hogy a strand körül lógjon, s belessen, ahol csak tud. Nézegette a csaknem meztelen nőket, csodálta őket, gyakran a nyála is csordult, s próbálta felidézni azt a pillanatot, amikor olyan jó volt, mint előtte még soha. Néha észrevették a strandolók, hogy ott bámészkodik és elzavarták. Lassan rájött, jobb, ha elbújik. Ha nem fedezik fel, akár alkonyatig nézheti a testek sokaságát. Újfajta éhség támadt rá. Már nem csupán a falat vonzotta, nemcsak korgó hasának gyötrelme hajtotta. De ha elmúlt a jó idő, nem maradt más, mint az iskola melletti pálya, ahol a meztelen combú lányok tornáztak.
Halálos fáradtságot
érzett már, de most új erő költözött belé. Hirtelen az egész mocsár megtelt az
asszony szagával, és egyre beljebb akart jutni, hogy elérje a teljes gyönyört.
Talán ott lesz a fűzfán túl. Talán ő is mocsárlakó, az ő szagát érzi, talán nem
is ment el, hanem ide bújt őelőle, mert megharagudott rá. De ha újra
találkoznak, elfelejti a haragját, és újra magára rántja, mint akkor,
először. Akkor aztán hiába küldi el. Nem engedi megszökni többé.
Hangokat hallott.
Valaki, talán egészen közelről azt kiáltotta: – Erre, erre, találtam valamit…
Hallotta a kutyákat is, de tőlük nem félt, pedig úgy tudta, most azok is rá
vadásznak. Azokat jobban értette, mint az embereket. A kóbor kutyák mindig
éhesek voltak, és ezekkel különös rokonságot érzett. Még ha ellenfelekké is
váltak néhanap. Egyszer meg kellett küzdenie egy egész falkával.
Azon a nyáron ő volt a gulyás. Nem szerette a rábízott állatokat, és nem bánt velük jól. Sokszor keserű irigységet és gyűlöletet érzett a tehenek iránt, amikor azok jóllakottan, rengő tőggyel befordultak a szélesre tárt kapukon. Jó dolguk volt. A rábízott állatok gyakran a legelő melletti kukoricásban kötöttek ki, s olyankor iszonyú dühhel ütlegelte őket. Ezt észrevette valaki, és hamar elterjedt, hogy veri az állatokat. Elcsapták. A gunyhót is el kellett hagynia, és nem volt többé pénze pálinkára, szalonnára. Azelőtt jól bírta az éhezést, de akkoriban már elszokott tőle. Néha napokig máson sem járt az esze, mint a falaton. Szalonna, kenyérrel, meg bor vagy pálinka. Eszébe se jutott, hogy kenyeret kolduljon. Nem tudott kérni. Míg a testvérei degeszre koldulták magukat nemegyszer, ő sosem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése