Jó lett volna
odamenni, megölelni, vagy legalább megsimogatni az aranyló koponyát, érezni a
haj sima selymét, és a fejből áradó meleget, de valami visszatartotta. Ők nem
szoktak ilyesmit tenni. Minek az. Az anyját se csókolta meg, még a halálos
ágyán se, de még a nyanyát se, pedig azt nagyon szerette. Gizust meg az apja ajnározta,
nem kellett annak más, megvolt az őnélküle. Eh, nem számít az! Nem nyalás-falás
a szeretet, de nem bizony! Mégis, mintha mulasztott volna, jóvátehetetlen,
átkos mulasztással, az aggodalom beette magát a mindennapjaiba, s alattomosan
rá- rátámadt, amikor nem is számított rá, a boltban, amikor éppen kiszolgált
valakit, a vevőkkel perelt, árut vett át, vagy odahaza a ház körül tett-vett,
nagy csendben, békében. A nyugalma megrepedt, először csak hajszálrepedések,
aztán meg egész vájatok, árkok és hasadások keletkeztek rajta. Érezte, hogy
nyomasztja, emészti valami, de mi lehet az, hol a féreg, s merre fut a
féregjárat?
Egyszerre megvolt a
megoldás. Az elmaradt ölelések, a félbemaradt mozdulatok, a fej fölött
visszakozó kezek, amikor a simítás csak kendőigazítássá bicsaklott, amikor még
ő fürdette, s utána a durva vászonnal dörgölte, hogy a gyermek feljajdult,
amikor a lázas arcát törölgette a nedves ruhával gyengédség nélkül. Miért nem
tudja megölelni? Miért? Irigykedve nézte azokat a nagymamákat, akik unokáikat oly
természetes módon dédelgetik. Ő ezt nem tanulta meg, nem szokott hozzá, és most
már képtelen megtanulni.
De nemcsak ez
mardosta. Ha arra gondolt, milyen nehezen fogadta be, felnyögött, és a gyomrába
szaggató fájdalom költözött. Vajon emlékszik-e erre a kislány? Nem, dehogy,
hiszen még három éves sem volt! Lehetséges, hogy rá se akart nézni, amikor a Gizi
idehozta? Igaz, csak azért, nehogy elgyengüljön és engedjen mindjárt, első
szóra, ezért történt, hogy nagy hangon, durván tiltakozott. „Magadnak szülted,
nem? Megmondtam annakidején. Emlékezz! Nekem te ne szülj gyereket! Igaz? Így
volt? Akkor nagy volt a szád! Hogy te majd eltartod, te majd gondoskodsz róla,
felneveled. Hiába mondtam, hogy vetesd el! Nem való a gyereknek gyerek! Akkor
még azt is mondtad, hogy gyilkos vagyok. Most meg egy gyilkosra bíznád a
gyerekedet? Igen? Mondjad! Idelököd és mész tovább? Vidd innen a porontyodat,
mert nekem nem köll!”
Sokáig csend volt azután,
a Gizi szokása ellenére hallgatott, pedig de nagy volt a szája mindig. Ő meg hátat
fordított nekik, hogy ne is lássa őket. Egyiket sem. Az ő nagy nehezen
megszerzett nyugalmát nem fogják ezek feldúlni. Ezt a szégyent már nem veszi
magára! Elég volt. Ő már eleget tűrt, eleget szenvedett. Nincs senki, aki ezt
el ne ismerné. Olyan nagy volt a csend, s oly hosszúra nyúlt, hogy megijedt,
hátha el is mentek közben, mert megragadta a balsejtelem, hogy az nagy baj
volna. Igen nagy baj. Ez az érzés olyan volt, mint egy erős, hűvös fuvallat, amelynek
nincsen forrása, mégis átjárja az egész testet, hogy beléreszket. Kísértésbe
esett, hogy megforduljon, mentse a menthetőt, mielőtt késő volna, de akkor oda
a harci állás, oda a nyert csörte, ezért inkább végigpásztázta a szemével a
konyha maga felé eső részét, hátha valami elárulja, talán egy árnyék, vagy a
tükör, itt vannak-e még, vagy kisurrantak, éppoly csendesen, ahogyan jöttek.
Hogy gyűlölte Gizus
macskalépteit! De sokszor megijesztette, amikor ott termett mögötte, szinte a
semmiből, hirtelen feltűnt a háta mögött. Néha még fel is sikoltott. Az meg
vihogott, és újra meg újra megpróbálta megrémíteni. Sohasem tudta megszeretni. Ez
az igazság. Nem tudta megszeretni. Talán, mert fiút szeretett volna, egy fiút,
mindig is az volt az álma. Nem úgy az ura. Az bolondult érte. Talán még
szerelmes is volt bele, a saját lányába. Még az is lehet. Ez meg kihasználta az
apja rajongását.
Szégyen és keserűség,
ezt kapta a lányától, ez jutott neki. Csak ez. És még titkolnia is kellett,
hogy nem állhatja. Játszani a szerető anyát, legalább is a világ előtt. Mert a
Józsi észrevette hamar, hogy hideg szívvel néz a lányára, s attól kezdve nem látta
többé a férje tekintetét. Mintha megutálta volna, kerülte a pillantását, nem
nézett rá többé. Ha szólt is hozzá, félrenézett. Nem is bánta. Egy fedél alatt
éltek, mégis különváltan. Így volt a legjobb. Teher volt csak a közeledése.
Amíg remélte a fiút, néha még kezdeményezett is. De amikor a lány megszületett,
nem volt értelme többé. Tudta, nem lesz már fia. Nem is gondolt azután a szülésre.
Isten ments! Hiszen nem is volt már fiatal. Öreg volt. Negyvenegy éves. És
negyven – Istenem, hová tette az eszét! – amikor engedett annak a bolond
ötletnek, és ő is elment a jósnőhöz. Mert annyit győzködte a Palcsó Sára,
akinek a boszorkány megmondta, hogy egy évre rá férjhez megy. Ezzel aztán
telekürtölte az egész falut, míg végre akadt is egy bolond, aki észrevette a
Sára nagy éhségét, és megkönyörült rajta. De módos is volt a Sára, ez segített
igazán. Csak csúnya és bőbeszédű. Kibeszélte az még a gyereket is az anyjából.
Valamiért vissza akart menni a jósnőhöz, de nem volt kivel, addig–addig
győzködte hát, hogy végül elkísérte. Amikor meg már ott voltak, akkor meg
tuszkolta befelé. Mert ha már eddig eljött, miért ne! Azt a néhány tojást ne
sajnálja már! Pedig a Józsi is ellenezte nagyon, azt mondta, bolondság az
egész, meg gazemberség. Becsapni az embereket, kicsalni tőlük a pénzt
furfanggal, hazugsággal. De talán éppen azért ment el, mert a Józsi ellene
szólt. Neki nem parancsol senki.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése