Egyre lassabban
haladt. Minden lépésért meg kellett küzdenie. Az utolsó napok eseményei is
kimozdították megszokott ritmusából. Furcsa lázban égett, egész benseje
izzott. Tulajdonképpen egyvégtében a lányra gondolt. A szőke és selymes
fürtökre, meg az illatára. Mintha egy örökjátszó film pergett volna az agyában,
minden gondolat és történés mögött ott volt ő. Vágyott is rá, hogy újra
megéljen minden pillanatot, de ugyanakkor valami belül arra törekedett, hogy
elrejtse, kitörölje tudatából életének ezt az eseményét. Leginkább az
fájt, hogy elveszítette. Pedig csak annyi időre ment el, hogy megtudja, hol
lesz vásár, de a bolt megint zárva volt, a nagy vasajtó is behajtva, rajta a
keresztpánt a lakattal. Ököllel verte az ajtót, dörömbölt, végre egy asszonyság
kinézett a szemközti ház nyári konyhájának ajtaján és odakiabált:
– Nem látja, hogy be
van zárva! Na eriggy má’ onnan, ne csinyájj zajt, felébred a beteg uram! Mit
akarsz? Látod, hogy belakatúták! Mikor nyit a Kármánné, ki tudja! Amíg a
kislyány meg nem lesz... aligha! Ha meglesz egyáltajján...- Aztán visszaszólt a
résre nyitott ajtón: – A bolond-Janó az! Nem tudom, mit akar! Megyek, megnézem
má’!
Még mondott valamit,
amit nem értett, gondolta, talán jobb volna menni, el is indult, de az asszony
utána szólt! – Na, Janó! Állj csak meg, te! Hová sietsz?
Megállt kelletlenül,
dülöngélve, mint aki részeg, hogy lássa az asszony, siet, dolga van, épphogy
csak megállt, azért mert mondta. Most akkor hogy tudja meg merre lesz a vásár?
Ki mondja azt meg neki?
– Gyere Janó,
fűrészelsz egy kevés fát, nem sok, délig végzöl, s adok neked szalonnát,
kenyeret érte. Jó van? Ha rendesen dolgozol, még egy kis jó bort is kaphatsz! Vagy
mit akarná? Még egy tányér levest? Na, gyere má’! Na, jössz-e?
Mire visszaért, nagy
jövés-menés volt a ház körül, rendőrök jártak-keltek, még egy-két fekete autó
is állt ott, a ház valami szalaggal elkerítve, s azon kívül az összeverődött
sokaság, kíváncsiskodók. Túl messze volt még, hogy felismerje őket, kik azok,
pedig először megfordult a fejében, hogy ismerőst keres, valahogy megtudakolja,
mi is történt valójában, de, érezte, tudta, nem mehet oda, abból nagy baj
lenne.
Az orvul rátörő
fájdalomból megértette, hogy elveszítette. Elvették tőle, s talán már el is
vitték, ki tudja hová. Nem látja többé. Akkor futni kezdett, s amikor végre
elérte az erdőt, megragadta az útjában álló fákat, és a törzsükhöz csapkodta a
fejét.
Múltja
iszaptengeréből hirtelen felbukott a babafej, meg a fejétől elvált babatest.
Karácsony táján csomagot kaptak. Nem emlékezett rá, ki hozta, csak arra,
ahogyan a testvérei csaknem ízekre szedték, s míg a tartalmán osztoztak,
üvöltve és verekedve, a legtöbb dolog egyszerűen tönkrement. Széttépték,
széttaposták. Az anyja akkor talán nem volt részeg, mert megmentett egy babát,
s később a nagy közös ágyra tette. Nem volt szabad hozzányúlni, ezt hamar
mindenki megtanulta. Egyszer a húga levette, gyengéden megérintette a ruhácskát
és a szőke fürtöket, majd visszatette óvatosan, gondosan ügyelve, hogy a
szoknyácska ráncai éppúgy álljanak, s a baba éppúgy üljön, csaknem hanyatt
dőlve, a koszos csipkébe betekert kispárnán. Ám valami jel mégis arra mutatott,
hogy valaki hozzányúlt, s az anyjuk követelésére el is árulták a bűnöst.
Véresre verte a tettest. Még ha részegen tért is haza egyből a babát kereste a
szemével, s gyakran morogva mellé feküdt vagy rá, testével védte, melengette,
ahogyan sohasem tette egyetlen gyermekével sem.
A csomag érkezése
után csak néhány hét telt el, s a testvérei, a két lány és a három fiú,
eltűntek. Valakik jöttek, és elvitték őket valahová. Örült. Most végre csend
lesz. Hallotta, hogy róla is beszéltek valamit, hogy megfelelő helyet kellene
találni a számára, de nem jöttek vissza. Talán elfeledkeztek róla. A többi
családi emlék nagyrészt ködbe veszett, csak az volt eleven, amikor maga sem
tudta hogyan, a szőke fürtös angyalarc ott feküdt a sárban, a babatest meg
kificamodott lábakkal a fatuskón. Elfelejtette, hogyan került a kezébe a
kisbalta. Egyáltalán nem emlékezett rá, hogyan történt a baleset. Később
felrémlett, hogy amikor egyedül maradt a szobában, hogy hívta őt a baba,
szólongatta: Gyere, gyere! Most nincs itthon! Siess! Gyere gyorsan! Vegyél fel!
Vágyakozva néztek rá a kék babaszemek, mint a nyári ég rányíltak, hívogatták,
valami nagyon jót ígértek, ami sohasem múlik el. Arra a mámoros érzésre is
visszaemlékezett, hogy milyen volt megérinteni. Felvette, s akkor az égszínkék
szemek egy pillanatra becsukódtak. Csaknem felsikoltott az ijedtségtől és a
gyönyörtől. Aztán újra meg újra megmozdította, és kinyílt az ég, majd
becsukódott. A szoba átható bűze, átjárta a rongyaikat, és még a kenyérbe
is befészkelte magát, de nem tüntette el azt a különös illatot, a baba testének
illatát. De ami a leggyönyörűbb volt rajta, a szőke fürtök. Ezeket sokáig simogatta,
azután kivitte..., és megtörtént a baleset.
Az egész akkor
kezdődött, amikor az egyik tornaórán feltűnt. Sokáig nem tudta, mi az, ami
annyira vonzza, hogy ha őt látja, megfeledkezik mindenről. Csak amikor először
megérintette, akkor jutott eszébe a baba. Mert azt senki és semmi sem volt
képes kiverni az ő kemény fejéből. Mindig arra a babára vágyott. Kellett neki.
Nagyon. Gyakran álmodott is vele, a baba mindig hívta, és ő követte.
Amikor csaknem elérte végre, hirtelen eltűnt. De az illatát még másnap is
érezte, bárhol, bármikor képes volt felidézni.
Remek
megfigyelőhelyet talált a sportpálya közelében. Az egyik szeméttárolóban talált
búvóhelyet. Ott aztán senki sem vehette észre. Pontosan tudta, mikor jönnek a
kukások. Mindig reggel hét körül. Akkor már csak arra kellett vigyáznia, észre
ne vegyék, amikor bebújik a konténerbe. Hatalmas papundekli darabokkal,
műanyagzsákokkal takarózott, így azok sem vehették észre, akik szemetesvödrüket
ürítették, vagy szemetet dobáltak a tartályba. Egyszer–másszor hallotta, amint
valaki dohog, hogy sohasem üres a szeméttároló, de ennyi. Aki túl sok szemetet
hozott, ment a másikhoz. A tartály oldalán több lyukat is fúrt, a rozsda
segítette a nehéz műveletben, hogy belássa az egész pályát, sőt, a kijáratot,
ahol végül eltűnnek. Ez volt a legszörnyűbb, mert ettől kezdve, míg újra fel
nem tűnt, olyan ürességet érzett, amit sem a falat, sem az ital nem tudott
betölteni, de még az az eset az asszonnyal, az sem. Még az sem.
Mint egy édes álom,
miután mindig csatakosan ébredt, a lány illata újra körüllengte. Amikor először
érezte, még vissza is hőkölt a haj és az egész test édes aromájától. Olyan
idegen volt..., és olyan ismerős volt. Aztán megrészegedett. Szerette volna az
egészet magába szívni, fulladásig. Olyannyira rabul ejtette a kívánság, hogy
még a gyönyörű testről is megfeledkezett egy ideig. Először azt hitte, álmodik.
Csak néhány órája történt, hogy kábultan a levegőtlenségtől, és a bánattól,
mert a leánycsapat a tanár utasítására hosszú sorba rendeződött, majd eltűnt az
iskola épületének sarkán, kimászott a konténerből. Azaz, várnia kellett, míg
két termetes asszonyság be nem fejezte érthetetlen és hosszú trécselését a kuka
mellett. Attól is tartott, hogy felfedezik, mert az egyik beletúrt a szemétbe,
ki tudja, mit keresett. Csak akkor hagyta abba a kutakodást, amikor a másik
odaért, s annak magyarázott valamit arról, hogy egy levelet keres, amit talán
kidobott a szeméttel együtt. A beszélgetés csak folyt, ő meg érezte, hogy
emelkedik benne a gyűlölet, s félt, ha nem állnak odébb, uralmát veszítve rájuk
támad. És akkor soha többé nem bújhat ide, soha többé nem fogja látni a
lányokat, ahogy fényes fehér combokkal kiperdülnek a pálya közepére. Soha többé
nem nézheti az ugráló fiatal melleket, és talán soha többé nem látja őt. Jaj!
Ezért uralkodott magán, s megfeszített akarattal várt, amíg elmentek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése