A félnótás 6. Hideg verítékben fürdik a szerelem

Amikor végre elhagyhatta leshelyét, a temető melletti búfelejtőbe igyekezett, mint máskor, ahol kábult részegek néha őt is megitatták, s ha hagytak valamit a pohár alján, az is az övé lehetett. Akkor is talált valakit, aki másra nem akadt, ezért az ő vállán sírta ki részeg bánatát, s itatta is derekasan, sőt, amikor a szaga miatt ki akarták tessékelni, meg is védte. Nem hagyom a barátomat – dünnyögte, merev tekintettel bámult rá, majd teljes súlyával rádőlt a vállára. A többiek röhögtek, s mondták: – Disznóólban a helyetek, a haveroddal együtt, úgy bűzlötök. De aztán nem törődtek velük, s ők beleolvadtak a kocsmabűzbe, meg a növekvő hangzavarba.

Lehetett úgy ötóratájban, amikor a részeg lecsúszott a székről, s akkor kisomfordált, maga is bizonytalanul, elmosódott látással, mégis csaknem józanul. Hazafelé tartott. Gallyakból épített magának hevenyészett lakhelyet, akkoriban az erdőben, a mocsár szélén. Még nem volt nagyon hideg, s ha megázott is néha, nem igen bánta. Sokszor feldúlva találta az odúját, a hevenyészett ácsolat szétzúzva, taposva, rongyai szanaszét. Akkor újra kezdte az építkezést, mindig odébb költözött, egyre beljebb. Kábultan arra gondolt, jó lenne, ha épen találná a kunyhót, ledőlne mindjárt, s aludna. Akkor történt a csoda.

Először a kerékpárt látta meg. Csak a kifordult első kerék látszott ki az árokból, s mellette egy barna csatos bőrtáska, olyanféle, amit fiatalok szoktak cipelni a hátukon vagy vállukra vetve. Arra gondolt visszafordul. Nem akart találkozni senkivel. De hátha van valami abban a táskában. A tulajdonos meg sehol. Talán van benne valami ehető – ki tudja!  De nem! Nem megy oda! Bizonyára hamarosan visszajön a bicikli gazdája, s észreveszi, amint ő a táskában turkál. Nem, haza megy, s lefekszik aludni. Nézte, hol ritkább a bozót, hogy ott, az erdőn áthatolva biztosan megkerülje a nyugtalanító, titokzatos esemény helyszínét. Akkor jutott eszébe, talán csak gombát keresni ment be a sűrűbe a tulajdonos, vagy dolgát végezni, s éppen akkor találkozik vele, ha letér az útról. Fülelni kezdett. Hallania kell, ha a közelben jár valaki. Zizegne az avar, reccsennének a benne megbúvó ágak. A hallása éles, mint a vadállatoké. De csak az erdő szokott zajait hallotta. Ember sehol, ez bizonyos. Oda kell mennie akkor. Óvatosan, zajtalanul közelített, menekülésre készen mégis. Először a kecses bokát látta meg, a finom bőrt a halványkék zokni és a sötétkék szövetnadrág között. Azután a hátracsukló fejet, és a fehér mohersapka alól kiömlő hajzuhatagot. Az arc vértelen, a fej profilból látszott csupán. Mintha aludna, a tarkóját a korhadt törzsre támasztva.

Csak állt és bámulta. Ő volt. Sohasem hitte volna, hogy valaha ilyen közelről láthatja. Lassan lehajolt hozzá. Minden mozdulatára vigyázott. Most nem fogja elvéteni. Nem. Visszafojtotta a lélegzetét, lassan térdre ereszkedett. Egyre közelebb. Egy másodperc töredékére, mintha megreccsent volna valami. Megmerevedett, várt. Nem, csend van. Mély, halott csend. Sohasem sejtette, hogy ennyi ideje lesz nézni zavartalanul. Bárcsak sokáig így lehetne. Nyugalom! Csak lassan, hangtalanul, ahogyan a mocsár. Minden, ami kívül volt belehullott a pillanatba, az meg elnyelte, megemésztette. Közben csaknem széttépte az izgalom, a szíve dübörögve ütötte a mellkasát, a torka kiszáradt, verítékezett, de kordában tartotta a fenevadat, fel ne marja, meg ne sértse a külső időt. Semmi, semmi sem zavarhatja meg.

Az idő megállt, de a lány egyszercsak megmozdult, így újraindult. Hiába vigyázott. Valami csörömpölve összetört. Nem, nem lehet még vége! A szeme rányílt, s attól megint zuhanni kezdett, beszívta az örvény. A kék szem! Mindig ezt a tekintetet kívánta. De mégsem! Olyan idegen ez a tekintet, szinte fekete, üveges! Kié ez a tekintet? Nem értette, mit mond, csak a száj mozgásából sejtette, hogy beszél. Csak lassan jutott el a dobhártyájáig a hang, aztán a tudatáig. Először csak suttogott, elfúló hangon könyörgött. Egyre azt hajtogatta, hogy ne bántsa, eressze el, meg hogy sietnie kell. Várja a nagyanyja. Keresni fogják. Már keresik is. Nem. Nem mehet el! Akkor rátérdelt, aztán ráfeküdt. Ahogy az anyja a babára. Éppen úgy. Úgy kell, meg kell védeni. Be kell takarni. A többi ne nyúljon hozzá! Érezte, hogy vergődik alatta, és egyre erősebb lesz, próbálja kiszabadítani magát, küzd. Sehogyan sem érti, hogy nem akarja bántani. Dehogy. Igaz, jó lett volna a szájába tömni a finom kis ujjakat, beletemetkezni a ragyogó hajba, és szagolni egészen közelről. Nem értette, miféle éhséget érez, de azt pontosan tudta, hogy éhes, és az alatta vergődő leánytest megindította a nyálelválasztását is. Az egész teste éhezett rá, és csak egyre tudott gondolni, a növekvő éhség mielőbbi kielégítésére. A falatra. De a lány egyre hangosabb lett, sírni kezdett, sikoltozva, kétségbeesetten, és akkor nagyon megrémült. El kell hallgattatnia. Ha az anyja észreveszi, hogy hozzányúlt, biztosan véresre veri. Nem, az nem történhet meg. És elveszíteni sem akarta. Azt akarta, hogy örökre az övé legyen. Elhatározta, hogy eldugja valahová, ahol majd senki sem találja meg. Akkor nem fog eltűnni többé. Nem megy el a többi lánnyal. Bármikor előveheti és simogathatja a szőke haját, meg a szép combját. Nem, az anyja nem fogja az ágyra ültetni, s eltakarni a testével, amikor ő akar játszani vele. El fogja dugni. Aztán összeszorult szívvel a szörnyű és érthetetlen végre gondolt, amikor a szőke fürtös fej és a test elváltak egymástól, és soha többé nem lehetett helyrehozni a dolgot.

A szájára tette a kezét, de érezte, hogy a lány néhány ernyedt pillanat után újra erőre kapott, megpróbálta a kezét lefejteni a szájáról. A szeme fekete, nem is kék, hogy lehet ez, az előbb kék volt, rángatja a fejét, vergődik, jaj, mindjárt kiszabadul, és akkor kiabálni fog, és aztán újra elromlanak a dolgok, és verés jön, és nagyon fáj, nagyon fáj, az arcán is folyik a vér, és nem érintheti meg többé, soha többé. A harag nőni kezdett, észrevétlenül emelkedett benne, mint az árvíz, aztán a düh átszakította a szedett-vedett gátakat, és vele áradt egész élete oszló hordaléka, mert a lány csak nem hagyta abba, csak vergődött a kezei között, le akarta rázni terhét, szabadulni akart, és kiáltani újra meg újra, hiába kérte, hogy hallgasson, hiába bizonygatta, hogy nem akarja bántani.

Akkor felmarkolt egy avarcsomót és dühödten a szájába tömte, aztán még egyet és még egyet, és szorította, fogta a nyakát is, már nem érezte az illatát sem, a fejében zakatolt valami, és egy hang azt kiáltotta: Te állat! Te állat! Tudta, hogy neki szól, és haragudott a hangra. Nem akarta hallani. Feltámadt a szél is, zúgott az erdő, recsegett-ropogott minden, de az sem volt képes elnyomni a hangot: Mit csinálsz, te állat? Nem érted, hogy nem nyúlhatsz hozzá? Te állat! Nem érted? Nagyon fájt a feje, hasogatóan, a bal szeme lüktetett, mintha szöget ütötte volna a koponyájába, fények villóztak a szeme előtt, aztán szürke foltok, majd sötét lett, eltűnt a lány arca is, az egész feje, csak a teste maradt. Hol az arca, hová tűnt? Istenem, most mi lesz? Nincs meg a feje! Hogyan történhetett ez?

Amikor felocsúdott, érezte, hogy a lány nem mozdul. Megkönnyebbült. Talán elaludt. Most itt alszanak mind a ketten. A testével betakarta, hogy ne fázzon. Most már az övé lesz örökre. Senki sem veheti el tőle. Ó! Ezt ma reggel, amikor ott kuksolt a konténerben, a két asszonyság meg úgy feldühítette, még nem gondolta volna. Kuncogni kezdett. Milyen okos volt, hogy nem rontott rájuk, kivárta, míg eltakarodnak! Lám, milyen okos volt!

A mámoros öröm hirtelen félelemmé hűlt, hideg verítékben fürdött ismét. Hová vigye? Mert a szétdúlt kunyhó nem lesz elég jó neki. És mi lesz, ha mégis rátalálnak? Akkor nem fogják többé engedni, hogy vele maradjon. Hiszen olyan gyönyörű! A karjába vette az erőtlen testet, és rohanni kezdett vele minden erejét megfeszítve. Nem törődött a zajjal sem, amit csapott. Úgy gondolta, ha eléri a lápot, megmenekült. Ott elrejtheti. Biztosan talál megfelelő helyet. Aztán naponta visz majd élelmet, és szerez ruhát is. Házat épít neki. Tornácosat. Bármit, amit ő akar. Meg fogja szerezni. Nincs semmi, amit meg ne szerezne, ha ő kívánja.