Nézegette a
gyermeket. Milyen elmélyülten játszik, nyugodtan, valami földöntúli békével az
arcán. Fénylett. Belülről. Valójában már az első pillanattól felfedezte ezt a
fényt, az első szempillantásra, amikor végre erőt vett magán és ránézett. De
csak egy pillantásnyira. A fény bántotta a szemét, vagy a szívét, nem is tudta,
csak elfordult ismét. Vajon kire hasonlít? Gizire tán, vagy egy ismeretlen
férfi arcát formázza? Netán a Józsi szeme néz majd vissza a szív alakú arcból?
Vagy, netán ő? Ő maga? A maga vonásait is megleli a fényes gyermekarcon? Lehetséges
ez?
Napokig úgy látta
el, hogy nem nézett rá. Ott volt a látókörében, de csak, mint életének
valamelyik rákényszerített tárgya, amelytől, valami okból sehogyan sem
szabadulhat. Azokat se nézegeti az ember, inkább kerüli, ha lehet. Az anyjáról
maradt rá egy nagykendő, azzal volt így. Idedugta, odadugta, de kidobni... hát,
hogy is dobhatta volna. A nagyanyjáé volt előbb, aztán az anyja viselte, meg
kellett becsülnie. De ő sohase vette föl. Soha. Illetve egyszer, egyetlen
egyszer, de akkor sem a maga akaratából. Az anyja már akkor rákanyarította,
amikor a nagyanyja még csak haldoklott. Fázott, reszketett a haldokló, mert a
tisztaszobába költöztették, amikor már látszott, hogy nem várja ki a kisfarsang
végét, hanem hamarosan felül a Szent Mihály lovára. A hideg, nyirkos szobában a dunyha se volt
elég, se a pokróc, a kendőt is kérte, aztán már szavát nem lehetett venni. Csak
nyöszörgött, hörgött.
A doktorért kellett
volna mennie, hatutcányira, nem sok az, csak a temető mellett ne kellett volna
elmennie közben. A nyanya elhagyni készült ezt a rögös világot, s ott kapott
volna szállás ő is, a düledező keresztek erdejében, az örökre néma lakók
között. Novemberi délután volt, öt óra tájt már sötét, s korán jött a tél, mert
erősen fagyott. Na eridj – mondta az anyja, s lekapta a dunyha fölül a
nagykendőt. Jaj, ne! Kell az a nyanyának, nem látja, hogyan reszket! Nincs itt
hideg – hárított az anyja, s terítette a vállára, majd kemény kézzel fordította
kifelé. – Ne, a nagykendőt, ne! Az a nyanyáé! – Nem köll az annak már! Eridj!
Fordulj! Egyik lábad itt, a másik meg amott! – De a szemében az volt: minek ide
orvos! Félelem és bosszúság, szűkölő félelem, ugyanakkor harag. Csak, mert az
ura követelte. Ha rosszabbul van, orvost híjjatok, hallod asszony? Meg ne tudjam, hogy... – ezzel ment el
hajnalban, két kis süldőt vitt a vásárba.
Sötét volt, a
nagykendőbe meg belemarkolt a szél, alá- alákapott, mind kilopta belőle a
meleget, kihűlt a teste-lelke. Akár a nyanyáé. Vajon él-e még mire hazaér? Jó
lett volna letépni azt a kendőt, a fekete berlinert, visszarohanni, ráteríteni
a nyanyára, ráborulni, testével melengetni, hogy ki ne hűljön. Nem orvos kell
ide – gondolta – a kendő, a kendő, az csodát tenne! De nem mert visszafordulni.
Az anyja agyon is ütötte volna. Hát ment, a temető mellett meg futott
lélekszakadva, oda- és visszafelé is. Az orvos éppen úton volt, de a felesége
ígérte, ha hazatér még hozzájuk is elmegy, ha nem ma, hát holnap. De hajnalban
elköltözött a nyanya. Azután az anyja viselte a berlinert, később meg őrá
maradt, de csak becsapta a sublót aljába, s csak akkor nézett rá, ha vizitát
tartott az elrakott téli holmik között. Megvizsgálta a kendőt is, mit végeztek
rajta a molyok, aztán összehajtogatta ahogy tudta, és friss levendulacsokrot tett
mellé.
Egy-két napig
hasonlóan volt a gyerekkel is. Ellátta becsületesen, tisztességesen, ha már így
esett, akárcsak az anyját is, de vigyázott, hogy túl közel ne kerüljön hozzá. Minek!
Az nem köll! De az első perctől fogva érezte, hogy ez valami más. A lelke
szűkölt, mint a kutya, ha vesztit érzi. Na, csak nem fél egy gyermektől? Bolond
öregasszony! Jól nézünk ki!
Talán éppen attól
tartott, hogy megbabonázza, hogy elbűvöli. Hogy rajta felejti a tekintetét, megfogja
és eltűnik minden egyéb – micsoda szégyenletes bolondság! – éppen úgy, ahogy
most. A fene tudja, hogyan esett meg, de a rabja lett a lánynak mégis. Ez az
igazság. Bele is pirult. Ő, akit soha senki sem tudott levenni a lábáról! És
ezt talán már akkor sejtette, amikor Anna még a Gizi hasában volt. Hiába
küzdött ellene.
Leült a hokedlire, lassan
kifűzte a magas szárú vászoncipőt, jól begyakorolt mozdulatokkal, oda sem
nézett, közben a Annát figyelte. Most, hogy megengedte magának azt a néhány
percet, míg nézheti, mert jó volt nézni, jó volt nagyon, megnyugodott. Ha tudta
volna, mi a boldogság, megsejthette volna a jelenlétét. Mert a mézsűrű
csendben, mely édes volt és tápláló, az idő megállt, és a hangok is
felszívódtak, elnyelték a nap eseményeit, de még a tegnapét is, meg a holnap
aggodalmát. Lassabban lélegzett, akár álmában. A legboldogabb álomban, amikor a
kiválasztott bepillanthat az üdvösség koptathatatlan örömébe.
Életének erre a
néhány percére később sohasem volt bátorsága visszaemlékezni, ezért engedte be
testébe-lelkébe a szörnyű kórt, mely lassan megfosztotta tudatától, végül megemésztette
testestől-lelkestől. Mert a bűneit meg tudta bocsátani önmagának – s aki ezt
már megtette, egyetért velem abban, hogy ez nem csekélység –, de az elvesztett
boldogság fájdalmával nem bírt.
Tudta, ilyenkor kár hozzá
szólni, talán meg sem hallaná. Anna valahol másutt jár, a képzeletéből szőtt
világban. Gyakran rajtakapta, hogy beszél valakikhez, különös neveken szólítja fantáziájának
szülötteit. Ő meg sem tudta volna jegyezni ezeket a neveket, nemhogy kitalálni.
Ha kiparancsolta fantáziavilágából, engedelmeskedett, de az arcán átfutó árnyék
néha olyan fájdalomról tanúskodott, hogy Teri meghökkent, és szinte
bocsánatkérően mondta:
– Nem Anna, játssz csak
tovább! Majd később.
Az anyját hiányolja
– gondolta. A családot. Játékba menekül. Én nem vagyok elég neki. A tény nem
háborította, igazat adott a gyermeknek, mert ki is ő Annához képest! Észre sem
vette, mikor vette át a kislány az irányítást, pontosabban, ő mondott le róla,
átadta Annának, mint a különbnek, mint annak, aki alkalmasabb a vezetésre. Mindig
mindenről beszámolt neki, s a gyermek komolyan meg is hallgatta. Gyakran csak a
szeme tanácsolta, nem is kellett mondania semmit, és ő engedelmeskedett. Pedig addig
mindig, mindenhol ő vitte a prímet. Mindenki elismerte, hogy helyén van az
esze, meg hogy jól kösse fel a fehérneműt, aki vele ki akar kezdeni. Még Józsi
is belátta hamar, jobb, ha vele nem kötözködik, jobban jár. De a gyerektől
elgyengült, és nem bánta ezt a gyengeséget. Anna azonban sohasem élt vissza a
nagyanyja gyengeségével. Szelíd volt.
Teri addig sohasem találkozott
szelíd emberekkel. De ha találkozott is volna, megvetette volna őket. Mert az
erőseké a világ. A gyengét eltapossák. Ezt mindenki tudja. De Anna, más volt. Lassan
azt is észrevette, hogy ebben a gyengédségben erő lakozik, végül arra is
ráébredt, ez az erő semmisítette meg az ő hitvány erejét, ez szerelte le a
durvaságát, ez tette néha szinte gyermekké, s olykor Annához hasonlóvá. Majd csodálkozva
vette észre, hogy nemcsak ő érez így Anna iránt, s ez előbb büszkeséggel, majd
növekvő féltékenységgel töltötte el. Talán majd elveszik, elszeretik tőle.
Féltékenyen leste a gyermekhez közeledőket, és éberen figyelte a kislány
válaszait, minden mozdulatát, és rémülten tapasztalta, hogy az adakozó, egyértelmű
és elbűvölő. Anna szeretete nem válogat, kiárad, fű, fa virág, s mindenféle
élőlény iránt. A kóbor vagy beteg állatoknak különleges figyelmet szentelt már
egészen kis korától. Ha elgázolt kutyát, macskát látott mindenáron oda akart
menni, hogy megvizsgálja, és könyörgött, hogy vigyék haza és gyógyítsák meg.
Tetves koldusok és vándorcigányok sütkérezhettek szeretete melegénél, ha jó
szerencséjük Anna mellé sodorta őket, ezért elhatározta, mindent meg fog tenni,
hogy a kislányt ezektől megvédje. Ha csak tehette, elhárította a szeretet és
figyelem megnyilvánulásait. Ha az utcán járókelők megálltak, hogy megcsodálják
a gyermeket, hogy szóljanak hozzá egy–két szót, azonnal idegesen odébb húzta a
kislányt. – Sajnos, nem érünk rá. Nagyon sietünk – vetette oda, már mentében. Nem.
Nincs joguk hozzá. Ő neveli, ő viseli gondját. Megszenvedett érte, hogy az övé
legyen. Milyen bolond volt valamikor, amikor úgy ragaszkodott a fiúgyerekhez!
Hogy is jöhetne ehhez egy fiú! Nem fog osztozkodni senkivel, az már bizonyos.
Néha az is eszébe jutott, ha még élne a Józsi, talán ezt is elszeretné tőle, ahogy
a Gizit, de nyugodjon békében, ettől már nem kell tartania.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése