A temetés utáni napon, amikor éhes gyomorral ismét lecövekelt megszokott helyén, a bolttal szemközt, s először találta magát szemben az idegen asszonysággal, derengeni kezdett, hogy az öreg boltost hiába várja. Lehetséges, hogy ennek valami köze lehet a kígyózó fekete menethez, meg a menet előtt billegő koporsóhoz. Mert a jót könnyű megszokni, a gyomra már rákapott a Toncsi bácsi-féle áldásra, mely ritkán maradt el, többnyire csak vasárnap – így lettek a vasárnapok böjti nappá –, s készült a kis kenyérkére, meg a kolbászvégekre, számolgatta, miből mennyi lesz majd. Néha még nápolyi zúzalék is jutott a barna papírzacskóba, meg krumplicukor morzsalék. Az öreg halála utáni néhány napot még csak átvészelte valahogy, mert voltak tartalékai, de aznapra végképp kiürültek a búvóhelyén felaggatott zacskók.
Sokáig várt, mert máskor is várnia kellett, nézegette a ki-betérőket, s azok oda is vetettek neki egy-két szót, választ sohasem várva, mentek tovább, csak ő maradt, alig mozdult, le sem vette szemét az ajtóról, bámulta az oly sokszor látott ajtóüvegre ragasztott hirdetések foltjait, nem tágított, a fejét sem fordította el. Egyszercsak megjelenik a kéz, a Toncsi bácsi eres, ráncos keze, abban meg a barna zacskó, átfoltosodott a zsírtól, felül gondosan behajtogatva, a két sarka akkurátusan ráhajtva a csomagra. Felidézte a már ismert ízeket, összefutott a szájában a nyál.
Az ígéretes
papírzacskó helyett az új boltosné villámló szemeivel, és fülsiketítő
pörölésével kellett szembesülnie. Nem érette, miért kiabál az asszonyság, de
azt felfogta, hogy rendőrökkel fenyegeti, s azoktól tartott. Egyszer-kétszer az
apját a rendőrök húzták ki a vackáról, s emlékezett az arcára, a riadt tekintetére,
ahogy a fejét a válla közé húzta, mint aki attól tart, hogy megütik. Csak
annyit értett meg az egészből, hogy van a szüleinél is nagyobb hatalom, melyet
azok rettegnek, de nem értette miért, miben áll ez a hatalom, csak megtanulta
tőlük, hogy ettől is félni kell.
Az asszony csak
mondta a magáét, és jött egyre közelebb, s mert nem állhatta a hangos beszédet,
az első megdöbbenés után, hogy nincs zacskó, nincs falat, odább is állt. Befordult
az első ház mögötti dűlőn, hogy mielőbb eltűnjék a termetes asszonyság jéghideg
tekintete elől, de sokáig hallotta, hogy a boltosné még kiabál. Nem baj, holnap
majd megint megpróbálja, hátha visszajön az öreg mégis, s nyújtja a barna
zacskót. A harmadik próbálkozás után hagyott fel azzal, hogy a bolthoz menjen.
Azután már csak
alkalmi jótevői maradtak, mint a bolond öregasszony a falu végén. Az
öregasszonyt mindenki kerülte, de ő egyszer-egyszer dolgozott neki, és akkor
kapott valami harapnivalót is. Híg tésztás levest, tetején piros
zsírkarikákkal, amiben egy-két krumpli- meg hagymadarab úszott. A kopott
zománcú vájling alján megülő homokos lémaradványt is kiszürcsölte mindig,
és sokáig nyalogatta a pléhkanalat. Mondogatta is öregasszony: – Jó volt
ugye? Látom már, mosogatni se kell.
Megszaporodott az éhes napok száma. Néha lopott ezt, azt, éretlen gyümölcsöt, s kikapart valamennyi újkrumplit is, de attól csak még éhesebb lett, és hasmenés gyengítette. Egyszer, amikor már végleg elcsigázottan, imbolyogva járt a soknapos éhezéstől, leballagott a kertek alján, a falu másik végére, vigyázva, hogy fel ne tűnjék senkinek. Pezsgett benne a remény. Remélte, az öregasszony megint ad valami munkát, favágást vagy kaszálást, s ha elvégzi, akkor enni is kap valamit megint. Ha szemétdombra lelt, megállt mégis, sokáig turkált benne, de semmi ehetőt nem talált, csak kiszáradt konzervdobozokat. Azoknak mindig megnézte az alját, sokáig kaparta egy botvéggel.
Amikor végre leért a házhoz, órákon át leste, feltűnik-e végre a gazdaasszony. Közben nézegette az udvart, lát-e valamit, ami arra mutat, hogy szükség volna a munkájára. Ha nincs, az öregasszony elküldi, és akkor… ki tudja mi lesz. Mert meg fogja szerezni a falatot. Meg. Kell neki. Másnap hajnalban elhatározta, hogy bemegy a házba. Az ajtó egy résnyire nyitva volt, s amikor óvatosan belökte, akkor találkozott a falkával. Először úgy hitte, elbánik velük, mint máskor. De nem. Egészen meg voltak vadulva. Látta az öregasszony testének maradékát a feldúlt, bűzlő szobában. Közönnyel nézte.
A dögök azonnal
rátámadtak a betolakodóra. Feledték egymást és a maradékot, az idegen
veszélyesebbnek tűnt, összefogtak hát ellene. Felborzolt szőrrel, ugrásra
készen álltak, morogtak és vicsorítottak. Az egyik kutya meg is ragadta a
könyökén a kabátja ujját, azt gyűlölködve lerázta magáról. Majd visszajön, ha
ezek eltakarodnak – gondolta. Biztosan marad valami a konyhaszekrény aljában
vagy a kamrában. Igen, a kamra. Lesz ott avas szalonna, meg mindenféle más, tán
pálinka is. Majd visszajön, ha a dögök eltakarodtak. Visszament hát a
leshelyére. Várt. Az idő ólomlábakon haladt, s a falka nem mozdult. Talán
elaludtak a lakoma után.
A kamra polcaira gondolt, vajon mi lehet ott. Hirtelen maga előtt látta a jókora sonkadarabot. Szinte fekete volt a füstöléstől, s zöldes penész fedte. Felnyögött. Ez már biztosan az övé. Összeszaladt a nyál a szájában, és utána nyúlt, hogy mohón szájába tömje, amennyi csak belefér. De nem volt sonkaíze. Csupán egy korhadt fadarabot ragadott meg reszkető kézzel. Fulladozni kezdett, köhögött és zihált, megpróbálta kiköpni a bomló forgácsot, a szúette port. Ádáz dühöt érzett. A tuskó mellett jókora göcsörtös dorong feküdt, azt felkapta Amikor közéjük vágott, a kutyák egymás hegyén, hátán, szűkölve menekültek. A kamra azonban csaknem üres volt. Beszáradt lekvármaradékon élt egy-két napig, egyebet nem talált. Némi erőre kapott mégis, aludt is egy keveset az öregasszony hűlt, koszos takarókkal teli ágyán. Jó volt nagyon.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése