A
félelem és a fájdalom, amit anyjuk érthetetlen dühe és ütlegei váltottak ki,
lassan csillapodott. Mielőtt belecsusszant volna a gyógyító álom ölelésébe
majdnem feledte az egészet, készen a megbocsátásra, az újra és feltétel nélküli
szeretésre és bizalomra. Valamit a felnőtt titokból, egy másik, máshonnan
fakadó fájdalomból, amit nem ők váltottak ki, s főként nem ő, is megsejtett, de
a sejtés annyira homályos volt, jó volt inkább nem gondolkodni felőle. Rosszak
voltak már megint, ez okozta a bajt. Bár nem értette ennek a mikéntjét, hiszen
a bútor oldalába karcolt házak kéménye füstkarikákat eregetett, s odabent vidám
gyerekek éltek, megelégedett a ténnyel, mint máskor is. Nem is olyan régen
történt, hogy a köhögő öccsét napokra rábízták, s ő mindent elkövetett, hogy
naponta kiérdemelje a dicséretet. Jó akart lenni akkor is, amikor a beteg újra
meg újra követelte az Ipekakoána nevű köhögéscsillapítót, mert édes volt és utána
bágyadt elégedettséget érzett, egyszóval jó volt. Bár emlékezett, hogy az anyja
azt mondta, csak egyetlen evőkanállal ebéd után, csakis egyet, de a folyadék
tényleg finom volt, ezért itták meg elégedett egyetértésben míg hányni nem
kezdtek. Sírtak és öklendeztek, aztán csak feküdtek a bűzlő padlón sokáig.
Akkor elmaradt a büntetés, pedig megérdemelték volna. Pontosabban ő, ő volt a
rossz. Mindig ő. Pedig jó akart lenni nagyon is jó, de mégis mindig rossz lett.
Talán ezért nem szeretik.
Az
ébrenlét és alvás határán újra az aznap alkotott kis faluban járt. Bármikor
beléphet oda, soha senki nem akadályozhatja meg ebben. Ez az ő faluja, senki
másé. A forró homokban tapodott, égette a talpát, de nem számított, aztán a
füves parton fogócskázott, és hallotta amint egy régen hallott kedves hang a
nevén szólítja, és ő hátrafordult, hogy meglássa, tényleg ő-e az, akire mindig
várt. Tündérkirálynőnek vagy Tündér Ilonkának hívta, mert egyszer, amikor valahogyan
kikönyörgött apjától egy esti mesét a Tündérkirálynőről, abban a Tündér Ilonka
szerepelt, s bár nem úgy viselkedett, mint egy tündér, s végképp nem, mint egy királynő,
hanem különféle álruhákat öltött, egyszer még bakter is volt, meg tisztiszolga,
azért az a mese is jó volt. Biztos volt abban, hogy már találkozott Tündér
Ilonkával, és hogy még fog is. Ha anyja nem vetett volna véget az alkotásnak a
következő a tündér otthona lett volna, egy égig érő torony, mely a felhők fölé
nyúlt, a nap mindig bekandikált az ablakán. Abban lakott volna ő, esténként
kihajolt volna az ablakból, az aranyhaja a földig ért, s egyre őt szólongatta:
Gyere, gyere, kicsi kincsem! Várlak!
Azon
az estén nem is remélte, hogy a találkozásra oly hamar, alig négy év múltán sor
is kerül. Igaz, addigra a tündérkirálynő rémesen megöregedett, foghíjas lett,
és aranyszőke fürtjei megszürkültek, de azért ő azonnal felismerte az álruha
mögött, a hangja, az ölelése a régi volt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése