„...amikor erőtlen vagyok, akkor vagyok erős.” - Gondolatok továbbgondolásra

Eszelősen siettetjük, pergetjük a napokat, teendőt, teendőre, eseményt eseményre halmozunk, közben a forgás súrlódóerői elégetik a napjainkat, és csak a valódi történéseket elfedő hamu marad mögöttünk. Ez aztán befullasztja a csíraörömöket, így sose kelnek ki, de elfedi a fájdalmakat is, hogy fel ne fedezzük, meg ne éljük azokat. Mindkettő veszteség. 

Az idő engedelmeskedik siettetésünknek, azért gyorsul. Azt hiszem, azért e nagy iparkodás, mert félünk. Nem akarunk gondolkodni, szembesülni, látni. Tulajdonképpen félünk élni, és félünk az elmúlástól is. 

Az idő lassan szövetségesemmé válik. Látom, ahogyan megérleli a dolgokat, értésre jutok, vagy ahhoz legalább közel, ebben és abban. Már régen nem haragszom rá. Talán, azért mert legnagyobb fájdalmaimat is feldarálta, és a kegyelem mostanság nagy leckét nem adott fel nekem. Majd ezután. Tudom, hogy eljönnek az újabb próbák, ezért néha összeszorul a szívem. Azok mindig lassan múlnak! De múlnak. Meggyőződésem, hogy nem hiába múlatjuk az időt. Hogy mindennek van értelme, célja.

Ha elhinnétek időfutamosok, lassítanátok!

Magam választotta, közel nyolc évig tartó remeteségemben hogy mégis megmaradtam, hogy nem váltam morózus, önző emberkerülővé, azt elsősorban a zenének köszönhetem. Gitároztam, énekeltem, táncoltam. Nem ritkán félnapokon át. Gyakran sírtam is ilyenkor, de nem boldogtalanságomban, hanem mert feloldódtam a zenében, és érzéseim zabolátlanul túlcsordultak. Ma már nem vagyok egyedül. Egy másik lény rezdüléseit figyelem éjjel és nappal, mert fontosabb nekem, mint a magaméi. Boldog vagyok - amennyire földi lény boldog lehet.

Írásod eszembe juttatta, hogy már évek óta nem énekelek. Ez veszteség. Valami ostoba szemérem tart vissza, nem is értem, miből táplálkozik! Azt mondom, alkalmazkodom, hátha zavarnám őt – de ez nem igaz. Mindketten szeretjük a zenét. Ő is örülne, ha énekelnék, s nem bánná a gitárt sem, sem a táncot. A lelkem kívánja a dalt, és kívánja, hogy hangszerré váljon a testem.

Cividale, észak-olasz gyöngyszem

Két ünnepi zenénket (a második személy szerelmes párom, a férjem): Bach János passióját és egy Callas-válogatást Karácsonykor és Húsvétkor hallgatjuk meg. Bartolit és a többieket bármikor – gyönyörködtetnek, táplálnak – ők mindennapjaink étkei.

Callas mindig esendő és fedetlen. Pőrére vetkezett – akárcsak Bartoli, akárcsak minden istenáldotta művész. Kiszolgáltatott. Callas felfedi a bűnös, szenvedő nőt. Retteg a leleplezéstől, mégis megmutatja magát. Leleplez engem is. Lásd, a szereteted nélkül gyenge vagyok, erőtlen vagyok, bűnös vagyok. De„...amikor erőtlen vagyok, akkor vagyok erős.” (II. Khorinthusi levél) Callas szűnni nem akaró esengésében – Ugye te is szeretsz engem? – felismerem a magam könyörgését. Apokalipszis. Félelmetes és gyönyörűséges. Callasban önmagamra ismerek. Ezért sírok.

Mindig megbocsátok a „bűnös” Callasnak, ahogy megbocsátottam szegény esendő, vétkes, szeretetéhes anyámnak, és mindazoknak, akik valaha elárultak és még fognak, ahogy megbocsátottam végre-valahára magamnak is. Bartoliban a barbár életörömöt az őszinteség avatja szentté. Callas földi szomjúsága szent sóvárgás, mert forrása valójában nem földi.

Meghat, ha valaki csak úgy, semmit sem várva, igazul dicsér, jót ad, engedi, hogy kiáradjon az öröme, aranyderűje, ha ismeri az érintés nélküli simogatás hasznát. 

Talán, mert annyit nélkülöztem, velem él halálomig a gyermek – tudom, sokatokban éppen így –, akinek kell a biztatás, mert mindig elvéti, leveri a lécet, és a labda is elszáll, nem talál kosárba, hogy próbálja még egyszer, sikerülni fog. Csak bátran! Nem is rossz ez, látod!

Vigasztalhatatlan vagyok. Sohasem tudtam belenyugodni a halál értelmetlenségébe. Mert ostoba és értelmetlen. És pazarló. Még az Istennel is perbe-haragba szálltam emiatt. De már megbékéltünk. Megidéztem, akár Jób, és addig faggattam, míg sejteni kezdtem, hogy ha a halál végérvényes volna az Isten is vigasztalhatatlan volna. Én egy olyan Istent hiszek, aki maga a szeretet. A szeretet nem teremtett volna semmit örök halálra, szörnyű végre, végtelen elmúlásra. Tudom, azt a következtetést is le lehet vonni ebből, hogy Isten nem a teljes szeretet, sőt, semmi köze a szeretethez. Ezt azonban én meg nem engedem. Elszántan ragaszkodom a szerető Istenhez. Lassan megvigasztalódom, újra reménykedem, és ahogy veled voltam fájdalmadban, míg olvastalak, vigaszodban is veled leszek. El kell engednünk őket, rá kell bíznunk egy szerető Istenre, ahogy majd rá kell bíznunk magunkat is a végső órán. Az élők felé kell fordulnunk.

 A fák szeretetében mindig fellelem a ragaszkodást az élethez, minden élőhöz, a tiszteletet az élet iránt. Az élet  lent van és fent van. Mindkét tartomány végtelen. Egyik sincs a másik nélkül, egyiknek sincs értelme a másik nélkül, még akkor sem, ha mindkettő - szellem és anyag - önmagában is létezik. Ha megállok egy fa oltalmában, nekidőlök, és a lombon át nézem az eget, lassan felszívódik a lent, és már fent vagyok végtelen, örök otthonomban.

Ha magam elé nézek, látom, ahogy a gyökerek az engedelmes föld testébe vájnak, beléhatolnak, hogy beszőjék, hogy átéljék és feléljék, mert a föld az otthon, a megmaradás, és a továbbélés lehetősége. A fák ragaszkodnak a földhöz, mely magába fogadja őket, elevenen és holtan is, de tekintetüket mindig az ég felé fordítják. A fák az élet bonyolultságát és egyszerűségét szemléltetik.

Kertünk egy júniusi délutánon