Megkönnyebbültünk kissé, mégis mint piszkos
köd terjengett közöttünk valami kimondatlan, kimondhatatlanul baljós, nyúlós
szomorúság. Dédi mondta ki először, hogy valahogy szabaduljon tőle: - Mi lesz
veled, ha én is meghalok, Icukám? Icunak megvoltak a válaszai a mindennapos
kérdésre, kész, remekbeszabott, jól átgondolt válaszai voltak, melyek
mindegyike azt sugallta, mindannyian előbb halunk meg, mint te anya, mert ha
valaki megérte a kilencvenet, annak többé a halál miatt nem kell aggódnia. Icu
válaszai nemcsak Dédi szorongására hatottak gyógyírként, de a magunkéra is,
arra az elnyomhatatlan szűkölő félelemre, hogy egy reggel hiába ébresztgetjük
őt. Ezért megajánlottuk neki az örök életet. Egyszer megígértem Istennek, hogy
hinni fogok benne, ha előbb halok meg, mint Icu és Dédi.
Másnap nehezen keltünk fel. Tíz óra is
elmúlt, mire kikászálódtunk, mert Icu közben megjárta az öt kilométert a boltig
meg vissza, és a friss kifli illata kiráncigált az ágymelegből. Félrelöktem a
lábammal a kihűlt forró vizes palackot, nyúltam a ruháim után, kapkodva
öltöztem, közben dermedt lábujjaimmal az ágy alá keveredett ócska papucs után
kotorásztam. Semmi sem változott tegnap óta. A rosszkedvem leválaszt,
átjárhatatlan fal. Én mögötte, ők a túloldalom. Mégis mindent tisztán látok,
tisztábban, mint máskor, pedig nem vagyok kiváncsi erre a tisztánlátásra, Isten
látja a lelkem, aki persze nincs, csak a Dédi imáiban, hogy nem vagyok
kiváncsi. Ha lehet ma még sötétebb van mint tegnap. Megint nem tudok olvasni
egész nap. A rohadt életbe! Dédi ágyban maradt, a teáját kortyolgatta, a forró
bögrén melengette kidudorodó erekkel párnázott törékeny kezét. A csontok finom
szerkezete átütött az erek hálóján és az átlátszó pergamen bőrön. A vékony
barna szövetből varrt főkötő félrecsúszott a fején, az álla alatt fityegett a
két barna pántlika, ahogy a forró italt szürcsölte, és mondogatta: - De
jó ez Icukám, jó forró! – Elég édes, Anya? – Éppen jó, kitűnő. – Vigyázz, ki ne
lögyböld! – Mert Dédi kavargatta a teát, a bögre meg félre-félrebillent.
Milyen öreg, gondoltam iszonyodva. Pedig
mindenki szépnek mondta. Kilencven éves és alig ráncos, nézd a bőrét, nézd! Más
örülhetne, ha hatvan évesen ilyen arcbőre lenne! Mondja Anya, mit csinált vele?
Krémezte sokat? A szeme meg olyan kék, akár a júniusi ég. A hófehér hajjal, mint
a mesében a... Öreg. Bármelyik pillanatban meghalhat. Amikor napközben
elbóbiskolt, félrebukott fejjel, nyitott szájjal aludt, viszolyogva-félve, egy
jelre várva bámultam, egy apró életjelre. Volt egy kép róla, barna szépia
fotográfia, még a fiatalkorából. Pontosabban róluk, mert ott állt mellette a
Burger István Ede is. A műépítész. Furcsa kép volt. Egyáltalán nem olyan, mint
a környékbeli parasztházak tisztaszobáiban a párokról készült, többnyire
esküvői színezett fotográfiák. Az összeszorított szájat rózsaszínnel, a szőke
tincseket sárgával kiszínezve... mind egyforma. A párok álltak vagy ültek, hol
így, hol úgy, teljesen mindegy, két idegen, az összetartozás valódi jele
nélkül, távolságtartó mereven, ahogyan illik. Még a fényképész biztatására egymáshoz
billentett fejek sem vallottak másról, csak a megváltoztathatatlanról. De az
ifjú Margit asszony a fiatal férjével... Nekiugrok a sublótnak, az alsó fiókot
ráncigálom, ott lesz valahol a legalján a sárgult, foltozott ágynemű alatt, a
régi levelek, képek, eldobhatatlan iratok feslett kartondobozában, összegumizva
a többi poros kacattal, gyűrött-törötten, szamárfülekkel, a bubi meg a
királynő.
A hátam mögött összenéznek: Nézd a lányt,
mit csinál már megint! Icu legyint: Ugyan hagyd, úgyis hiába! Dédi grimaszol:
bolond komédiásné! Mit keres? Icu hangtalanul: Tudom is én!
István Ede valahogy sokkal fiatalabbnak
tűnik a húszas éveiben járó Margitnál, a hirtelenszőke tüskés frizurájával,
mintha inkább az öccse volna kor szerint, de a valódi viszony kiolvasható a
bensőséges pózból. Akkoriban az is szokatlan lehetett, hogy a fényképész
félprofilból fotózott, s talán észre sem vette, hogy a képet a fiatalasszony
csipkével borított dús keblei uralják. A keblek mögött az ifjú férj valódi
dandy, a legelső bécsi divat szerinti kravátliban, hátulról öleli asszonykáját,
ez persze nem látszik a mellképen, csak egymáshoz simuló közelség árulkodik a
pózról. A műépítész diszkréten a távolba néz, de ettől a pompás mell méginkább
a középpontba tolakszik. Hiába a szépia lágy barnája, jól látom, hogy az ő
szeme is nagyon kék, éppen úgy, mint a birtokolt telt barna asszonykának.
Arckifejezése a birtokos büszkeségéről árulkodik, de a pillantásában mégis van
valami pimasz nemtörődömség is, valami sekélyes, mint a mindig a jelenben élő
percembereknek. A barna fiatalasszony, az ondolált majdnem konttyal,
engedékeny, olvadó, mosolytalanul is boldog. Legszívesebben figyelmeztetném: a
kefehajú még nagy bánatot okoz neked. Jobb volna, ha nem volnál olyan
biztos a dolgodban. Fordulj csak meg, nézz a szeme közé. Akkor meglátod, hogy
aki az előbb a kezét gyengéden a melled alá tolta, már odébbállt. Már nem is gondol rád.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése