Amikor Jónáshoz, a galambtermészetű prófétához az Úr imígyen szólt: – Kelj fel, menj Ninivébe, a nagy városba, és kiálts ellene, mert gonoszságuk felhatolt elémbe! -, a hűséges Amittai fia futásnak eredt. Alighanem a fülét is bedugta gubancos próféta szakállával, s meztelen talpai a forró homokot csapták, égett a föld a lába alatt. Míg inalt, egyvégtében morgolódott, s ha meg-megállt, hogy foszlott köntöse ujjával letörölje a port csapzott homlokáról, s tar fejéről, bár lihegett, és az oldala is szúrt, méginkább perelt az Úrral. Hogy miért éppen most, miért éppen őt! Nem szolgálta-e meg régen a nyugalmat hűségével, kitartásával, mert ki tudja, ha nem Jahve, a mindentudó, hogy a próféta kígyók között lépdel, és vackort rág, meg hogy a hamisan szólónak még csak terem valami, de az igaz képén gyakran pofon csattan. Ha nem vigyáz, kecskebőrbe varrják, szikláról görgetik, kettévágják, ráadásul gúnyolják úton-útfélen.
Efféleképp forrt és pöfögött. Úgy hírlik, Jáfó kikötőjéig meg sem állt, s ott ízibe hajóra szállt, de nem ám Ninive felé! Dehogy! Tarsis felé, mely éppen ellenirányban, a Földközi-tenger legnyugatibb szélén feküdt, oly messze, hogy annak bűneit Jónás véreres tekintete előtt elhalványította a távolság, s a tenger felett úszó ködök rózsaszínbe vonták.
Ha Tarsist nem is, Ninivét, a gazdag és gőgös várost jól ismerte hősünk. Beszámoltak róla a prófétatársak, mind igaz hirdetői a zsidók Istenének, hamis közöttük egy sem akadt. Zofóniás ekképpen tudósított: vigadozó, gőgös, magabiztos város, mely nem fogadja el az intést. Na tessék! Náhum meg így dörgött: hamis, erőszakos, vérszopó város, s hozzátette, pusztulnia kell! Sirató éneket is szerzett, mert igaz az Isten, ígéretét ő meg nem tagadja, így jó előre felkészült az ítélőnapra, kapkodni ne kelljen akkor. Jónás megbízható forrásból tudta hát, hogy a pogány Ninivében úgy áradnak a szörnyű bűnök, mint tavasszal a Tigris-folyó, mely nagy étvágyában rendre elnyeli az elébe kerülő ártatlanokat. Hisz maga az Isten jelentette ki választott szolgáinak, hogy eretnekségekkel rontják ott fényes tervét, rémtetteikkel, bujaságukkal szennyezik a Teremtőt és jómagukat. Hitványak, mind megérettek arra, hogy a Seregek Urának tüzes haragja megeméssze őket. Sújtson le rájuk végre az igazságos Isten!
Mikor gondolatban idáig jutott, öntudatlan marka megragadott egy vaskos, göcsörtös botot, s azzal egy útszéli kőre jókorát csapott, akárcsak Mózes, amikor sziklát vert, de víz nem fakadott most, csak porzott, s kavicsokat pergetett fel, meg száraz füvet, s inas karja, és szíve szintúgy, beleremegett. Akkor neki most mi a dolga még a gazokkal?
Hogy mi? Derék Jónásunknak, tiszte szerint, mert próféta volt, nem más, s munkaköri leírásában is ez állt, a bűnösöket megtérésre kellett ösztökélnie, s egyben, nyomatékul, istenítélettel fenyegetnie imígyen: ha meg nem térnek, elvesznek, írmagjuk sem marad. Egyszerű ez a feladat. De „Jónás rühellé a prófétaságot” – írja Babits, s a hiteles történést immáron ismerve, egyetérthetünk vele. De azért gondold csak el, barátom, s meglátod, mindjárt Jónás oldalára állsz te is, hogy az efféle út igen veszedelmes, s az istentelen városban bármi szörnyűséggel találkozhat az igaz, tán még saját rejtett vétkeivel is. Jónás gőgös prófétaszíve igencsak ágállt ezellen, már hogyne ágállt volna. Mi is értjük ezt, már hogyne értenénk. Jobb lett volna elvonulni, zajtól, bűntől távol, csenddel takarózni, szerényen élni, imádságos alázattal, kevéssel beérve, ha kell száraz kenyéren, ám nyugodtan múlatni a fényes napokat. Mert mit is tehet gazságok ellen az ember? Nem Isten ő, hogy bármit is tehessen.
Ám – mint tudjuk –, támadt a tenger örvénylő mélye, s egy cet bűzös benseje Jónást három teljes napra elnyelte. A cudar helyzet végre meggyőzte a gaz munkakerülőt, belátta: ha menni kell, hát menni kell. Akkor a mélységes mélyből a szabadító Istenhez kiáltott a tegnap még hűtlen, s az Úr – hála végtelen irgalmának, mely a cetben is kiáradt rémült prófétánkra – nem fordította el tőle szent fülét, s a nagy hal Jónást partra köpte menten.
Elment azért Jónás a gaz városba,
gőgös Ninivébe az Úr szava szerint, hogy hirdesse az Egek Urának szörnyű
ítéletét. Már messziről érezte a kicsapongások gyomorfordító bűzét. Tobzódó
bitangok szilaj kurjongatása, zeneszó, dob meg citera verte fel a fáradt
éjszakát, itt is és ott is. Valami össznépi mulatság tartott még amikor odaért,
pedig foszladozott már az éji sötét, közel volt a hajnal. Részegen feküdt az
őrség a kapuknál, ki tudja mióta, a város, mint tudatlan ostoba szűz, kire nem
vigyáznak, nyitott volt és védtelen. Ittas-fáradtan hevert utcahosszat férfi és
nő a nyári melegben, egymás hegyén-hátán hortyogtak, aludtak, magukat meg
egymást szemérmetlen kitakarták, és Jónás észrevette, hogy amott, hol a
sikátorok a kis térre összefutnak, dülöngélve táncol még egymásba kapaszkodva,
markolva két testtől-bortól megittasodott pár.
Éhes volt Jónás, szörnyű éhes, gyomrát, beleit majd szétmarta a sok fű és bogyó, mit idefelé kínjában magába tömött, s mert ivóvízre sem lelt, patanyomokból csillapította szomját. Most minden itt volt karnyújtásnyira, főtt és sült húsok, halak maradéka, mézes, gyömbéres tészták, ananász és szőlő meg bor, félig ivott kupák, s az asztal alatt a dugója vesztett kövér butykosban, is lehet még valami lé. De reszkető kézzel csak egy kenyérdarabot markolt fel sietve, elnyelte egyfalásra, meg valami csepp bort szürcsölt ki egy csetresz aljából. De valljuk be, volt ott egy csont is, valami bordaféle, amin még maradt valamennyi hús, porcogó és inak, azt is megragadta, s szopogatta, míg nem maradt rajta más, mint a füst és valami ismeretlen fűszer bódító illata. Aztán öklendezni kezdett. Tisztátalan hús volt, hogyan is kóstolhatta meg! Összegörnyedve hányt, aztán még egy utolsó pillantást vetett a lakoma maradékára, s rájuk, kiket holnap betakar a végső ítélet. Igen haragudott, sőt, gyűlölte őket.
Aztán halálos fáradtság törte el haragja nyilát, jó lett volna lepihenni végre, de nem akart ott maradni a bűzös, borgőzös leheletek és horkolások közelében, nem akarta hallani a szeretkezők pusmogását, nyögdécselését, ezért, bár ereje fogytán, továbbvánszorgott. Az Istár-templom közelében aztán lerogyott, hogy egy kissé megpihenjen, még mielőtt másnap a város fő terére kiáll, s elharsogja az Egek Urának üzenetét. Nyomban elnyomta az álom. És hogy álmodott-e vagy csak félig ébren ábrándozott, ki tudja azt mostmár!
Éhes volt Jónás, szörnyű éhes, gyomrát, beleit majd szétmarta a sok fű és bogyó, mit idefelé kínjában magába tömött, s mert ivóvízre sem lelt, patanyomokból csillapította szomját. Most minden itt volt karnyújtásnyira, főtt és sült húsok, halak maradéka, mézes, gyömbéres tészták, ananász és szőlő meg bor, félig ivott kupák, s az asztal alatt a dugója vesztett kövér butykosban, is lehet még valami lé. De reszkető kézzel csak egy kenyérdarabot markolt fel sietve, elnyelte egyfalásra, meg valami csepp bort szürcsölt ki egy csetresz aljából. De valljuk be, volt ott egy csont is, valami bordaféle, amin még maradt valamennyi hús, porcogó és inak, azt is megragadta, s szopogatta, míg nem maradt rajta más, mint a füst és valami ismeretlen fűszer bódító illata. Aztán öklendezni kezdett. Tisztátalan hús volt, hogyan is kóstolhatta meg! Összegörnyedve hányt, aztán még egy utolsó pillantást vetett a lakoma maradékára, s rájuk, kiket holnap betakar a végső ítélet. Igen haragudott, sőt, gyűlölte őket.
Aztán halálos fáradtság törte el haragja nyilát, jó lett volna lepihenni végre, de nem akart ott maradni a bűzös, borgőzös leheletek és horkolások közelében, nem akarta hallani a szeretkezők pusmogását, nyögdécselését, ezért, bár ereje fogytán, továbbvánszorgott. Az Istár-templom közelében aztán lerogyott, hogy egy kissé megpihenjen, még mielőtt másnap a város fő terére kiáll, s elharsogja az Egek Urának üzenetét. Nyomban elnyomta az álom. És hogy álmodott-e vagy csak félig ébren ábrándozott, ki tudja azt mostmár!
De nem bűn az álom, s az
ábrándokból is meg lehet térni, ha mély a megbánás.
Álmában Jónás fent járt Szanhérib palotájában. A palotakertben haladt a szökőkutak övezte zománcozott téglákkal kirakott sétányon, lassan, méltóságteljesen vonult, szolgák kísérték, félték, pazar köntösének szélét emelgették, s közben hajlongtak buzgón. Az út szélén kőből készített állatszobrok vigyáztak az ott haladókra, meg a pompás virágokra és gyümölcsöktől roskadozó fákra. Jó volt ott menni, jó volt ott lenni. Boldog volt, mert a király őt várta nyugtalan, egy hatalmasabb, gazdagabb ország követét, s ő nem sietett, mert nem férnek össze a méltóság és a sietség. Aztán egy villanás, eltűnt a szép kép, véget ért a tekintélyes vonulás, mert ilyenek az álmok, számukra nincsenek szabályok, adnak, lopnak, elragadnak, felkapnak imitt, ledobnak amott.
Jónás is így járt, s egyszerre, csodálkozott, hogy a titkos, tiltott helyre hogyan is juthatott, mert az uralkodó ágyasházában találta magát, duzzadó párnák között, melyek bíborszínűek voltak, meg égkékek, sújtásoktól és gyöngyökkel rakottak. Forrók voltak és hűvösek, bársonyosak és puhák, mintha életre keltek volna mind, mikor Jónás beléjük dőlt, beléjük hullott, de amint elhelyezkedett a befogadó lágyságban, már éppen megpihent volna, mint a fáradt gyermek, hogy aludni térjen, a párnák fedetlen keblű ifjú nőkké lettek. Táncoltak és énekeltek, a fátylak mögött felsejlett éhes, adakozó testük, s egymással is játszottak szemérmetlen, simogatták és csókolgatták egymást, de közben némán Jónást hívogatták. Mi lesz, ha itt őt az őrök megtalálják – rémlett fel, meg az is, a király őt várja régen, és múlnak az órák. Rémület rázta meg, jegesre hűtötte ágáló kívánságát, de akkor a legszebb asszony odahajolt hozzá, s festett mellbimbóját a szájához érintette, s ez végleg elsodorta minden aggodalmát.
Sokáig aludt másnap, pedig hajnalban akart kelni, hogy a rétre fusson sáskát gyűjteni, azt megpirította volna, hogy mégse éhgyomorra kezdje a nagy napot. De elaludt, s a bűnös város már régen ébren volt, ott sürgött és forgott a közelében, félrelökték vagy átléptek rajta, mintha minden léhűtő idegyűlt volna az Istár-templom tövébe, hogy innen keljen a reggel friss árama. De senki, egy lélek sem kérdezte, honnan jött, s hova, mi járatban. Sok volt Ninivében mindig is az idegen, kereskedők és utcalányok, mindenféle bolond vallások őrült hirdetői, varázslók és próféták, tolvajok, világvándorai, megannyi naplopó. De nem bánta Ninive, belőlük élt, belőlük nőtt virága, parajlibatop, csattanó maszlag, bálványfa.
Nem bánták a nyomorult, idegen koldust sem, elnyelte a tömeg, mint porszemet, bár nézték, őt sem látták, ahogyan nem látták egymást sem, így senki sem vette észre, hogy az öreg sírva ébredt, sós könny permetezett aszott képére, koszlott köntösére. Igaz, jómaga sem ismerte a könnyet, se forrását, csak megtörölte a szemét és csöpögő orrát, s amint így megtisztálkodott, zaklatott szívét megpróbálta az Úr felé fordítani, s ez nem történt hiába. Erő jött fentről, bizton érezte: Elindult tehát Jónás befelé a városba egynapi járásra, és ezt hirdette: Még negyven nap és elpusztul Ninive!
Egy kései prófétatanítvány üzenete: Te tudod-e kedvesem, hogy önmagunkhoz, Ninivénkbe, mily mélyre kell leszállnunk? Befelé lefelé vezet az út. Hogy önmagunkig eltaláljunk, süllyednünk kell, nem emelkednünk, pokolra kell akkor mennünk, s sokszor nem is elég egyszer levettetnünk. Mert bár megjárjuk Ninivét, először tán meg sem értjük a feneketlen bűnök, honnan is erednek, s hogy mindegyikhez van közünk. (Ez utóbbi tényleg képtelen és botrányos gondolat. Hogy lenne ezekhez közünk, nekünk, a szenteknek? Vesszen Ninive!)
Mások megismerése önmagunk ismeretével kezdődik. Az öntudatlanul élők, kik elkerülik Ninivéjüket, egész életükben vakok maradnak, és önismeret híján mások megismerése is igencsak korlátozott számukra. Még önismeret birtokában sem könnyű, hiszen vetítünk, s kellő idő és határozott szándék nélkül könnyen félreismerjük a másikat – gyakran azokat is, akikkel sok-sok éven át együtt élünk. A következmény kapcsolati kudarcok, fájdalmak, soha be nem gyógyuló sebek. Légy hát óvatos, s ne csak a felszínt pásztázd tétova szemmel, nézz tovább, kutass, vizsgálj, keress! Majd ha végre, megérkeztél mégis bátran Ninivédbe, de megrémültél, és megszomorodtál mindattól, amit ott találtál, annyira, hogy újra menekülnél, mert úgy hiszed reménytelen, kérlek, légy könyörületes! Mert tudd meg, hogy az Egek Ura Jónás ítélete és gyűlölete, undora és fájdalma ellenére a bűnös városnak megkegyelmezett. Még egyszer kérlek, tanulj ebből és lény könyörületes, magadhoz és másokhoz: "Szeresd felebarátodat, mint önmagadat!" Ha önmagad nem ismered, nem szeretheted őt sem, a másikat. Megismerni, szeretni, elfogadni, akit tenmagadban úgy szerettél volna titkolni, tagadni, de, aki mégis te magad vagy. Bűnös, aki csak könyörületre vár.
Ninivében mindenki megtért és bocsánatra várt, csak Jónás rázta tovább öklét. Te ne tedd ezt! Kegyelmezz! A kegyelem a "jól" szeretéssel kezdődik, a „jól szeretés” pedig esendőségünk mély belátásával, megértésével, az önelfogadással.
Álmában Jónás fent járt Szanhérib palotájában. A palotakertben haladt a szökőkutak övezte zománcozott téglákkal kirakott sétányon, lassan, méltóságteljesen vonult, szolgák kísérték, félték, pazar köntösének szélét emelgették, s közben hajlongtak buzgón. Az út szélén kőből készített állatszobrok vigyáztak az ott haladókra, meg a pompás virágokra és gyümölcsöktől roskadozó fákra. Jó volt ott menni, jó volt ott lenni. Boldog volt, mert a király őt várta nyugtalan, egy hatalmasabb, gazdagabb ország követét, s ő nem sietett, mert nem férnek össze a méltóság és a sietség. Aztán egy villanás, eltűnt a szép kép, véget ért a tekintélyes vonulás, mert ilyenek az álmok, számukra nincsenek szabályok, adnak, lopnak, elragadnak, felkapnak imitt, ledobnak amott.
Jónás is így járt, s egyszerre, csodálkozott, hogy a titkos, tiltott helyre hogyan is juthatott, mert az uralkodó ágyasházában találta magát, duzzadó párnák között, melyek bíborszínűek voltak, meg égkékek, sújtásoktól és gyöngyökkel rakottak. Forrók voltak és hűvösek, bársonyosak és puhák, mintha életre keltek volna mind, mikor Jónás beléjük dőlt, beléjük hullott, de amint elhelyezkedett a befogadó lágyságban, már éppen megpihent volna, mint a fáradt gyermek, hogy aludni térjen, a párnák fedetlen keblű ifjú nőkké lettek. Táncoltak és énekeltek, a fátylak mögött felsejlett éhes, adakozó testük, s egymással is játszottak szemérmetlen, simogatták és csókolgatták egymást, de közben némán Jónást hívogatták. Mi lesz, ha itt őt az őrök megtalálják – rémlett fel, meg az is, a király őt várja régen, és múlnak az órák. Rémület rázta meg, jegesre hűtötte ágáló kívánságát, de akkor a legszebb asszony odahajolt hozzá, s festett mellbimbóját a szájához érintette, s ez végleg elsodorta minden aggodalmát.
Sokáig aludt másnap, pedig hajnalban akart kelni, hogy a rétre fusson sáskát gyűjteni, azt megpirította volna, hogy mégse éhgyomorra kezdje a nagy napot. De elaludt, s a bűnös város már régen ébren volt, ott sürgött és forgott a közelében, félrelökték vagy átléptek rajta, mintha minden léhűtő idegyűlt volna az Istár-templom tövébe, hogy innen keljen a reggel friss árama. De senki, egy lélek sem kérdezte, honnan jött, s hova, mi járatban. Sok volt Ninivében mindig is az idegen, kereskedők és utcalányok, mindenféle bolond vallások őrült hirdetői, varázslók és próféták, tolvajok, világvándorai, megannyi naplopó. De nem bánta Ninive, belőlük élt, belőlük nőtt virága, parajlibatop, csattanó maszlag, bálványfa.
Nem bánták a nyomorult, idegen koldust sem, elnyelte a tömeg, mint porszemet, bár nézték, őt sem látták, ahogyan nem látták egymást sem, így senki sem vette észre, hogy az öreg sírva ébredt, sós könny permetezett aszott képére, koszlott köntösére. Igaz, jómaga sem ismerte a könnyet, se forrását, csak megtörölte a szemét és csöpögő orrát, s amint így megtisztálkodott, zaklatott szívét megpróbálta az Úr felé fordítani, s ez nem történt hiába. Erő jött fentről, bizton érezte: Elindult tehát Jónás befelé a városba egynapi járásra, és ezt hirdette: Még negyven nap és elpusztul Ninive!
Egy kései prófétatanítvány üzenete: Te tudod-e kedvesem, hogy önmagunkhoz, Ninivénkbe, mily mélyre kell leszállnunk? Befelé lefelé vezet az út. Hogy önmagunkig eltaláljunk, süllyednünk kell, nem emelkednünk, pokolra kell akkor mennünk, s sokszor nem is elég egyszer levettetnünk. Mert bár megjárjuk Ninivét, először tán meg sem értjük a feneketlen bűnök, honnan is erednek, s hogy mindegyikhez van közünk. (Ez utóbbi tényleg képtelen és botrányos gondolat. Hogy lenne ezekhez közünk, nekünk, a szenteknek? Vesszen Ninive!)
Mások megismerése önmagunk ismeretével kezdődik. Az öntudatlanul élők, kik elkerülik Ninivéjüket, egész életükben vakok maradnak, és önismeret híján mások megismerése is igencsak korlátozott számukra. Még önismeret birtokában sem könnyű, hiszen vetítünk, s kellő idő és határozott szándék nélkül könnyen félreismerjük a másikat – gyakran azokat is, akikkel sok-sok éven át együtt élünk. A következmény kapcsolati kudarcok, fájdalmak, soha be nem gyógyuló sebek. Légy hát óvatos, s ne csak a felszínt pásztázd tétova szemmel, nézz tovább, kutass, vizsgálj, keress! Majd ha végre, megérkeztél mégis bátran Ninivédbe, de megrémültél, és megszomorodtál mindattól, amit ott találtál, annyira, hogy újra menekülnél, mert úgy hiszed reménytelen, kérlek, légy könyörületes! Mert tudd meg, hogy az Egek Ura Jónás ítélete és gyűlölete, undora és fájdalma ellenére a bűnös városnak megkegyelmezett. Még egyszer kérlek, tanulj ebből és lény könyörületes, magadhoz és másokhoz: "Szeresd felebarátodat, mint önmagadat!" Ha önmagad nem ismered, nem szeretheted őt sem, a másikat. Megismerni, szeretni, elfogadni, akit tenmagadban úgy szerettél volna titkolni, tagadni, de, aki mégis te magad vagy. Bűnös, aki csak könyörületre vár.
Ninivében mindenki megtért és bocsánatra várt, csak Jónás rázta tovább öklét. Te ne tedd ezt! Kegyelmezz! A kegyelem a "jól" szeretéssel kezdődik, a „jól szeretés” pedig esendőségünk mély belátásával, megértésével, az önelfogadással.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése