Az első kép - Rejtező formák mesevilága 1.

Az apró kezek belékapaszkodtak, tépték, cibálták, mindenképpen meg akarták ragadni a kis fényes körömollót, de ő nem hagyta. A kicsi erőlködött, majd sírásra görbült szájjal feladta, s már hüppögött, amikor megkegyelmezett neki és odaadta mégis. Várta, hogy a kis ügyetlen mit kezd a veszélyes szerszámmal, ami az ő kezében a művészet eszköze volt. Vagyis, ezt a szót akkor még, négyévesen, nem ismerte, de míg a karcok nyomán megelevenedtek a házak, kerítések, fák és felhők, valami mámorítót érzett. A kisebb semmit sem tudott erről, csak elfehéredett ujjakkal markolta az ollót, görbe vonalakat kapart a fényes fekete lakkba, aztán csalódottan nyújtotta a meggörbült eszközt: ­- Te, te… tütü!

Még nem végzett az autóval, amikor a kulcs elfordult a zárban. Az anyjuk érkezett haza, és ő felé fordult, hogy lássa, amint gondterhelt arca felderül, mert belép a füstölgő kéményű házak közé, nyomban felismeri a nagyobb alakot, és a két kisebbet, aztán a virágos kerítések előtt haladnak kéz a kézben, és a fák lombjai között szemükbe tűz a nap. De az anyja nem nézett a fekete lakkos komód oldalán pompázó képre, mely végighúzódott a két szemben záródó ajtón, csaknem elérte a fiókos részt, olyan volt, mint egy ébenfába vésett relief, mely a végtelenbe kúszott, s csak idő kérdése volt, hogy el is éri a végtelent. Ő folytatta volna rendületlen örömmel, de kellett volna hozzá az anyja biztatása, elismerő pillantása legalább. De ő nem nézett rájuk, csak azt kérdezte, jók voltak-e, amíg a tömött szatyor helyét kereste, s közben a sálat tépte le a nyakáról, mintha haragudna rá, a félig levetett lóden a földet seperte. A kicsi szopni kezdte az ujját, közben az anyjukat bámulta várakozón, de mozdulatlanul, ő meg még mindig a pillanatra várt, amikor végre észreveszi az alkotását. Boldog lesz. Sőt, mindannyian boldogok lesznek. Apa is jön majd valamikor, és akkor mindannyian örülnek.

Annyi mindent elfelejtett, ami akkor történt, pontosabban alig maradt emléke abból az időből, s ami maradt az is elmosódó, álomszerű. Nem lehetett tudni az emlékezet színezte-e ki ezeket a történéseket, úgy voltak-e egyáltalán. Ez az este azonban pontosan rögzült, szinte percről percre, az események szoros egymásutánjában, kitörölhetetlenül. Az anyja végre feléjük fordult, mintegy szemrevételezte őket, de a tekintete mégsem rajtuk pihent, hanem valahogyan mögéjük nézett a távolba, hiába keresték a tekintetét vágyakozó reménnyel. Nem fogja észrevenni – ezt gondolta, s kereste a módokat, hogyan is hívhatná fel a figyelmét a képre, az ő alkotására. Nem volt ideje bármit is kieszelni, mert a mélybarna tekintet egyre mélyült és lassan ébenfeketévé vált, épp oly fekete és mély volt, mint a komód ébenfeketéje, ami olyan erővel vonzotta, hogy megtörje, hogy kibontsa belőle a benne rejtező formák rejtett mesevilágát.

Mindent lejegyzett az emlékezete, pedig alig értett valamit abból, ami azután történt. Nem értette az anyja gyilkos indulatát, ahogy rájuk rontott, ahogy lecsapott rájuk, mint egy természeti katasztrófa – később a hirtelen kitört nyári viharok is ezt az estét idézték, rettegett, míg el nem vonultak - sem azokat a szörnyű szavakat, az átkokat, melyeket először önmagára szórt, csak azután a két magzatára és a távollevő férfira. Átok – ez a szó csak jóval később született, hogy leírja az akkor történteket, és természeti katasztrófa is, és még sok másik akkoriban ismeretlen, csupán érzett szó és fogalom, melyek arra kellettek, hogy az érthetetlent, az értelmetlent valahogyan megmagyarázzák.

Mindketten megnémultak és megbénultak az első ütések súlya alatt, amit azzal a ruhafogassal mért rájuk, amire a lódent akarta felakasztani. Először a fiú kapott, mert ő állt közelebb, aztán mindjárt felé fordult, majd vissza az öccse hátára, fenekére vert, s folytatta volna tovább, ha a fogas el nem törik, s a reccsenésre el nem kezd üvölteni a kicsi. A hasadó fa hangja széttörte a némaságát, s az anyjuk sem átkozódott tovább, hanem ő is üvöltve felsírt, majd az arcára csapta mindkét kezét, hogy ne lásson, s mi se lássuk őt. Vakon matatott a félig kiborult szatyor körül, megragadta a fülét, kiment a konyhába, hogy valami vacsorát készítsen, közben rátaposott egy sáros sárgarépára. Némaság borult az estére. A konyhai hangok ismerős csörömpölése tudósított egy másik fájdalomról, de annak a gyökereit még nagyon sokáig nem értették. A kicsi később lassan álomba sírta magát. Jó lett volna odabújni hozzá, megvigasztalni, de nem volt hozzá bátorsága. Az apjuk azon az estén nem jött haza.