Nyolc éves korom óta, mióta végre úgy
döntöttek felőlem az égiek... Egy frászt az égiek, az anyám, meg az apám
döntött úgy, hogy attól kezdve én is Icura leszek bízva, a nagyanyám meg
elengedett, levetett magáról, mint egy nehezen viselt terhet. Biztosan
sóhajtott, ott lesz a legjobb helyen, vidéki nyugalomban, biztonságban. Annyi
bajom volt vele. Engedetlen, rossz lány. Szófogadatlan. Nehéz természet, Isten
tudja, kitől örökölte. De az Icu mindig is imádta, egész éjjel ringatta, ha
egész éjjel üvöltött, hiába mondtuk neki, tedd már le, csak rótta vele a szobát
le és fel. Ő már csak ilyen. Mintha az anyjuk volna. Neki ugye sohase volt
gyereke, akkor legalább itt vannak ezek, apjuk, anyjuk úgy se törődik velük.
Icu örülni fog. A fiútól se válna meg, semmi pénzért. Hát hadd menjen a lány
is. Legalább együtt lesznek a testvérek.
Az első boldog augusztusi éjjelen, amikor
megtudtam, hogy nem kell többé visszamennem Pestre, szinte egész éjszaka az óra
ütéseit hallgattam. Csak nehezen aludtam el Icu ölében, magzatpózban, feldúlt
boldogan. Azóta sohasem állt meg ez az ócskaság. Mindig, mindig hallottuk a
tik-takot, persze, nem vettünk róla tudomást, ahogyan a lélegzetvételünkről
sem. Egészen idáig.
Elviselhetetlen a csend. Rémisztő. Bele
kellett kiabálni, valahogyan megtörni. – Biztos elfelejtettem felhúzni –
rebegte Icu zavarodottan - , pedig úgy emlékszem... Félálomban én is hallottam,
amikor Dédi, tegnap éppúgy, ahogyan minden áldott este, megkérdezte: -
Felhúztad, Icukám? És Icu félálomban: - Persze, Anya... ébresztőre, fél
hatra... Mert ez öröktől fogva így volt. Bármi is történt, születtek, haltak,
megbetegedtek, gyógyultak, férjhez mentek, özvegyültek, az órát eleinte Dédi -
akkoriban még Anyának szólították -, később Icu húzta fel. Még az ostrom idején
is, az esti ima előtt közvetlenül, valaki mindig megragadta az órát, a jobb kezével
a hátán lévő kis kallantyút tekergette, a ballal meg addig forgatta a tenyérbe
simuló óratestet, míg a rugó érzékelhetően megfeszült, s akkor nem volt
tennivaló többé, csak gyengéden letenni, s még egy alvás előtti utolsó
pillantást vetni a múló idő őrére. Mégiscsak áldás az idő. Még a légiriadó
idején az eszeveszett rohanásban sem feledkeztek el a vekkerről, többnyire
Dédinek, azaz anyának, jutott eszébe. Állítólag az órát néhai férjétől, Burger
Ede műépítésztől kapta hajdani boldogságuk idején, Triesztben. Akkor Ede még
nem volt beteg... Néhány évvel azután végzett vele a szifilisz. Tüdőbaj, mondta Dédi megbotránkozva. A város
legelegánsabb óraüzletében választották ki a Vegliát, világmárka volt, de mit
volt, ma is az. Nem késett az egy percet sem, mióta is? Még a kitelepítésben is
helytállt. Amikor a Nagygyuriék olyan messzire, Besenyőtelektől harminc
kilométerre, Jászapátira bicikliztek kukoricát törni... hajnalban kellett
kelni, még sötétedéskor...
Mindannyian a vekkert bámultuk, elsárgult
számlapján a két ívelt, mozdulatlan mutató, a csaknem olvashatatlan Veglia felirat
körül a kalligrafikus számokat rozsdaszínű foltok torzítják, levakarhatatlan
légypiszok a repedt üvegen. Egyszer leesett, de azután is ment tovább. Egészen
mostanáig... Lélegzetfojtva füleltünk, még Gyuri is, s néhány másodperc múlva
meghallottunk, akárha szú percegett volna, valami alig hallható, harákoló apró
zajt, aztán újra, erősebben, egyre hangosabban, határozottabban: tik-tak,
tik-tak.
Dédi tapsolni kezdett, Icu megkönnyebbülten
sóhajtott: - Na, ugye, hogy felhúztam, mondtam én... Még sohasem felejtettem
el. Csak akadozik. Öreg. Talán ki kéne tisztítani.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése