"Ki szépen kimondja a rettenetet, azzal föl is oldja" - Gondolatok továbbgondolásra

A szó erejéről

Ki szépen kimondja a rettenetet, azzal föl is oldja – mondja Illyés Gyula. Nekem rettenet volt, – ami másnak talán természetes vagy éppen öröm – gyermeklényem biológiai nővé érése, mert nem voltam rá felkészülve, mert nem értettem, mi történik velem.  Úgy gondolom, ami emberi, arról bátran beszélhetünk. Gyógyít a szó, de igaz, van ártó szó is. Nem mindegy tehát, hogyan szólunk, hogyan írunk. Én úgy szeretnék szólni, írni, hogy azzal oldjak, ha kell, kössek, ha úgy kell, de mindenképpen gyógyítsak. Másokat és önmagamat is.  

Én nem tudok, nem is akarok „nem törődni”. A véleménymentességet nem tartom a magam számára megfelelő útnak. Tetteink, szavaink rólunk szólnak, leírnak minket, de nemcsak ennyi történik: építik vagy rombolják az életet, jó vagy rossz példát mutatnak. Mások, ha tetszik, ha nem, mérlegre teszik ezeket, döntenek ezek felől, lehet, hogy követni fognak bennünket, lehet, hogy nem. Egy közéleti személyiségre, egy művészre, hírességre még jobban odafigyelünk. Az ő magatartása méginkább hat, erősebben belénk karcol, erősebb érzelmeket vált ki. Ez az ő felelőssége, és nem is kicsiny. És a miénk? Egy olyan magatartás elsajátítása, mely sohasem skatulyáz be, nem ír le, nem veszi el senkitől a változás jogát és lehetőségét, nem veti el a vétkest, mindig kész arra, hogy megajándékozza a másikat az újrakezdés lehetőségével, nemcsak a rosszat pécézi ki, a jót is meglátja, és rámutat. Nem ítélkezik. Szeretnék ilyenné válni. Nem könnyű.  
Nekem úgy tűnik, jobban szeretünk fanyalogni, mint lelkesedni, Keményen bírálni, mint kedvesen dicsérni, a vegyesből - hiszen vegytiszta nincs is - mindjárt csak a rosszat kicsipegetni, felnagyítani, és feledni az összes jót. Vérremenő éles, elfajuló vitákat folytatunk, túl sok negatív érzelmet belepumpálva, ahelyett, hogy beszélgetnénk jelenségekről, s közben egymást is meghallgatnánk.  

Júniusban a Bakonyban

Az írásról, az alkotás örömeiről és nehézségeiről 

Éveken át küzdöttem a bátortalanságommal, vagy dehogy: a gyávaságommal, próbáltam nem írni. Sikerült! Volt okom, ürügyem is jócskán, miért ne tegyem, amit tennem kellene - így elhallgattattam a lekiismeret-furdalásomat. Időm alig volt, s akkor azt mondtam, jobbra használom, hasznosabbra fordítom az úgyis keveset. Meg a kétségek - bevallottam már - nem is először...

Most megpróbálok kitartani, nem abbahagyni, mondani, amit - vélem - mondanom kell. A bíztatásotok, és hogy olvastok, néha megszólítotok - az üzemanyagom. Hálás vagyok érte. Felébredtem, s egyre éberebben, mondhatnám önmagamra ébredtebben utaztam tovább. Még sokáig kísértek, sőt kísérnek azok a lélekkavaró álmok, melyek a legmélyebb rétegekből emelnek ki hordalékot, de egyre kevesebb az ehhez hasonló. A tenger egyre nyugodtabb. 

Legtöbbször úgy írok, mintha valaki diktálna nekem. Ilyenkor könnyű és fényes az írás, talán a végeredményen is felfedezhetők a fényfoltok. (Talán: mert mindig kételkedem, hitetlenkedem - hogy jó-e ez vagy rossz, nem is tudom. Talán mégsem jó, mert erőelszívó.) Máskor meg kell küzdenem a témával, magammal, mindennel, minden ellenemre van, aztán egyszerre mégiscsak születik valami. Az is jó érzés.
A betlehemi történetet nagyon könnyedén írtam, végig örömmel. Pedig mindig aggódva fogok hozzá az íráshoz... Kell-e az én szavam, aztán jól szól-e, tisztán, hitelesen? Sikerül-e fület, szívet nyitnia? Nemcsak a tiéteket, mert az érzékenyebb, fogékonyabb másokénál, hanem a rosszul hallókét, a homályosan látókét. De először itt vagytok ti próbának, akár a királyvíz...arany-e az arany, vagy csak hitvány bádog... Mert én tudni szeretném... 

A műveim a gyermekeim. Megfogannak, hordom őket, beszélgetek velük, dúdolgatok nekik. Ábrándozom róluk: Még én sem tudom, mi lesz még ebből, de remélem, amit hordok, végre megszületik, s ép lesz, szép lesz, sírása megkarcolja a lélek betonfalát, nevetése meg felmorzsolja, szava széjjelhordja. Nagy remények! De hát nem remél-e, nem álmodik-e minden várandós?

Bayreuth

Jézus apjáról

Szeretem ezt a Józsefet, az egyszerű zsidó ácsot, a kisembert, aki helytáll ott, ahonnan más menekülne. Sőt, maga állt oda – hiszen, ha elfut, ember nem vádolhatja –, és testével, lelkével óvja a bajba jutottat, aki - látszólag - nagy vétkezéssel vétett ellene. József megjelenik a páratlan ívű történet kezdeténél, akár főszereplő is lehetne, de mégsem, ahogy feltűnt, eltűnik ismét. Az, hogy árnyékba került semmit sem von le emberi nagyságából. József férfivolta gazdag: hűség, erő, gyengédség, gondoskodás, féltés, kiállás, vállalás, tisztaság... és még sorolhatnám. Íme a "férfi"! Ismerem Józsefet, és kívánom, hogy a férfiak egyre többen ismerjék fel önmagukban is őt.

A szeretetről

Könnyű lemérni, hol tart az emberi lény! Nem a technika és a tudomány (állítólagos)vívmányait kell számbavenni, nem is a gazdasági mutatókat kell elemezni, csupán meg kell vizsgálni, hogyan bánik az ember a rábízott élettel. (Értsd: önmagával is.)
Mindannyian felelősek vagyunk mindenért és mindenkiért, még ha felelősségünk mértéke eltérő is. 

Egyre inkább értem azokat a vegetáriusokat, akik az állatok védelmében nem esznek húst.

Valami rendkívüli túlérzékenység késztetett a belső emigrációra, a bezárkózásra, s nem volt könnyű újra kijönnöm a külvilágra, s viselni a légvétel kockázatát, amikor a légszennyezés közismert... Újra meg újra elfog a kísértés is - bevallom. Amikor ezekről írok, magamnak is írok - gondolom, Te is így vagy, tán hasonlóan - emlékeztetem, bátorítom, erősítem magam... valahogy így. Kell a beszéd, és kell a párbeszéd is. Próbálok kinn maradni... ez is szeretet.

Fáradtak vagyunk. Férfi vagy nő - így vagy úgy romokban. Kihasznál, eléget minket a fogyasztói társadalom mókuskereke. A fáradt embernek minden funkciója gyatrább, az együttérzés is csak pislákol benne - hiszen a fenntartás, az erő a következő lépéshez felemészti minden energiáját.

A robotból, még ha áldozattal is jár valamennyit le kéne hasítani az együttlétek javára. Ha kicsit több a mosatlan, nem baj! Ha még nyikorog az ajtó, had nyikorogjon! Ha még mindig nincs meg az új TV, ott egye meg a fene! Egyetlen percig legalább nézzetek egymás szemébe!

Amennyire erőd engedi, légy velük. A jelenlét - ez a legfontosabb. De ha nincs már erőd, s odébb kell húzódnod, hogy megpihenj egy kissé - hiszen a fájdalom tehetetlen szemlélése, óriási energiát von el az embertől - , engedd ezt meg magadnak, és cselekedd békével, lelkiismeret-furdalás nélkül. Köszönd meg őket Istennek, a sorsnak, vagy csak engedd, hogy átjárjon az öröm: veled lehettek. Mert ez ajándék volt nekik és neked.
Én is veled szeretnék lenni ezekben a napokban, órákban, sokat fogok rád gondolni és rájuk, ahogy sokak, akiket megtiszteltél azzal, hogy fájdalmatokhoz közel engedtél.

Őszi kertünk

A pokolról

A fájdalom kötelei csak úgy oldhatók, ha megragadjuk a szörnyű csomót és oldani kezdjük, még akkor is, ha úgy tűnik, kibogozhatatlan, még akkor is, ha érintése rettenetes. 

Akik még nem járták meg, vagy arra sem tévedtek, sőt akadnak, akik még a bűzét sem szippantották meg a távolból - ezek mondják, hogy nincs is pokol. Arról meg végképp nem tudnak, hogy vannak ám ártatlanok is a pokolban, akiket valahogyan ki kéne menteni - vagy ha nem ártatlanok, hát emberek, s ki kell menteni mindenféle legalább emberszabásút, azokat, akik kijönnének, ha tudnának.

Csak így lehet a pokoltól teret nyerni.

A betegségről

Mindent értékünket elveszíthetjük, s élhetünk tovább, de ha elveszítjük azt, ami emberségünk lényegét adja, halálra ítéltettünk. Mert ez az igazi betegség, ez az igazi halál. Ezt akartam Alzheimer című novellám elejére írni, aztán mégis inkább a Jelenések könyvéből vettem egy idézetet:  "Tudok cselekedeteidről, hogy az a neved, hogy élsz, pedig halott vagy."  Jelenések könyve 3:2 Az egyre fiatalabb embereket sújtó betegség, mely egyformán gyilkolja a beteget és szerető hozzátartozóját csupán ürügy volt, hogy a szellemi-morális alzheimertől való félelmemről beszéljek.

Ám a konkrét betegséggel én is találkoztam a családunkban. Nevelőanyámat tépte ki közülünk, és vitte el hetvenkilenc évesen. Így halt meg, de nem így élt! Az élete virágzás volt, mely másoknak gazdagon, féregmentesen termett. Szüleink válása után ő nevelt bennünket. Másodszor adott életet nekünk.

A pénzről és a boldogságról

Egyre többször hallunk lottón vagy más szerencsejátékon nyert milliárdokról. Megrémít az óriási vagyon terhe. Ilyen pénzösszeg birtokában, hipp-hopp pénzügyi szakemberré is kell válnia a nyertesnek - majdnem azt írtam, az áldozatnak. Mert nem mindenki viseli ám a pénz terhét oly könnyedén! Mindazt, ami a vagyon uszályán szintúgy beúszik a boldog nyerteshez. Ugye?

Engem nyomna, nyomasztana az az alig felfogható summa. Eszembe jutna például egy-egy kórház szűkös éves költségvetése, s máris támadna a lelkiismeret-furdalás: Nekem ennyi, nekik meg annyi? (Nekik is lehetne adni - mondják ilyenkor a tüzes arcú álmodozók.) Most apró-cseprő dolgokra vágyom szüntelen: utazásról ábrándozom, egy könyvem kiadásáról, egy függönyről, egy könyvespolcról. Akkor álmaim, a vágyakozás szép időszaka izibe odalennének, egyszerűen megvenném mindezeket. Pedig vágyakozni jó, készülni a beteljesülő jóra, reménykedni... erőfeszítéseket tenni, kitermelni erőt, akaratot, fenntartani a hitet, hogy meglesz. Végül, de nem utolsósorban: Igen kevés boldog gazdagot ismerek. Ezért nem játszom soha szerencsejátékokat.

Fűvészkert

A reinkarnációról és a karmáról

A buddhista karmatannal abban a tekintetben egyet értek - ha jól értelmezem a tan üzenetét - hogy minden tettünknek következménye van, de még a tettnél is fontosabb a tettek mögötti szándék. A reinkarnációt „újraszületés” értelemben elvetem, mert értelmetlen, az újjászületést azonban értelmesnek, hihetőnek tartom. Ennek során a személyiség folyamatosan fejlődik, egyre közelebb kerül a teljességhez, de nem tud az előzményekről. Meg is hal, meg tovább is él. Az ember, mivel a szellemlét és a matéria határán áll, végtelen és véges lényeggel (attributum) egyidejűleg rendelkezik. Valahogy így.

„Az újraszületés értelmetlen, az újjászületés értelmes. Az újjászületésben – ha van ilyen -  a lélek kiteljesedik, gazdagodik – tanul – közelebb kerül ... a teljességhez. Ha egy újjászületettel találkozol, valószínűleg nem ismered meg., ahogyan Jézust sem ismerték fel az emmausi tanítványok.  Ám azt hiszem, újjászületettekkel csak kivételes történeti pillanatokban lehet találkozni.” Nem tudom, kitől idézem ezeket a sorokat, de éppen így gondolom magam is.