"Akik ma sírnak, holnap megvigasztaltatnak" - Gondolatok továbbgondolásra

A szeretet szabad! Senkire sem lehet ráerőltetni megélését. A valódi szeretet pedig elengedni is tud. Gyakorold az elengedést, és nyiss azok felé, akiknek éppen a Te szeretetedre van szükségük. Ott vannak körülötted, ebben bizonyos vagyok.

Akik ma sírnak, holnap megvigasztaltatnak – mondja Jézus Krisztus. Engem, a hívőt, ez valóban vigasztal, de vajon vigasztal-e titeket? Talán a tapasztalat, mely szintén ezt igazolja. Életünk nehezebb szakaszait, könnyebbek követik. A bánat és az öröm bölcs arányban váltakozik a legtöbb ember életében. 

A krisztusi üzenetre ma már másképpen gondolok. Az üzenet horizontja kitágult, és íve a végtelenre mutat. A végtelenben formálódó, a mainál sokkal szebb, gyönyörűséges jövőmre. Igen, az odaátra. A végső, mindent feloldó vigasztalás helyére, oda, ahol nincs többé fájdalom, sem gyász, sem jajkiáltás, mert az elsők elmúltak. Nem kell, hogy figyelmeztess! Jól tudom, a mennyei vigasszal sokan, sokszor visszaéltek azok közül, akik az örömöket mindenekfelett földi módon kívánták megélni, és osztozni nem akartak. Ezekhez nincs közöm. Én elfogadom a fájdalmat, de méltósággal fogadom el, ha az a fájdalom az enyém, ha formál engem. Az örömöt is így ismerem fel. Ha az az enyém, ha az az én ajándékom, akkor az az öröm nekem kell. Tudom, kitől származik. Az az öröm megszentel, akár a Tőle kapott fájdalom is.

Még önmagunkat sem volnánk képesek a másik nélkül megismerni, sokszor éppen a másik galádsága, árulása szembesít leginkább önmagunkkal, azzal, hogy éppen hol tartunk. Nemritkán éppen ez tart görbe tükröt elénk. El is gondolkodhatunk, hol vétettük el, mindjárt a választásnál, vagy csak később. Vagy éppen azt választottuk, akitől tanulhattunk - ha mást nem a fájdalom viselését, és a megbocsátást?

A hirtelen jött csapásoknak legalább a szelét észre kéne vennünk. Mert jelek vannak - csak nem akarjuk tudomásul venni ezeket. Én sem vettem észre, hogy egyik hajdanvolt szerelmemen, inkább meglépne, mint túl sokáig maradna. Azután a felismerés csaknem leterített. Igaz, csupán egyetlen éjszakára korlátozódott a keserv, mert azután engedtem magamban győzni a józan gondolatot: ostoba dolog azok után ácsingózni, akik nem utánunk kívánkoznak. Sőt, minél előbb rájön arra az ember, hogy olyanra pazarolja az idejét, aki ennek nem is örül, vagy nem eléggé, annál jobb. Hiszen ma az idő a legnagyobb ajándék. Ajándékozzuk annak, aki élvezi is.

Már békülnék, megbocsátnék,
Hogyha nékem megbocsátnak,
De tett eskük
Unszolnak és nem bocsátnak.

Ady Endre: Elfáraszt a várás

De mégis nehezen bocsátottam meg, noha igyekeztem. Tudtam, hogy a keserűség, a másik vádolása akár a lassan ölő méreg. Tudtam, de a tudás nem volt elegendő. Az érzések, azok a fránya érzések sehogy se akarták követni a józan elhatározást. Hátba támadtak a legváratlanabb időben, amikor már azt hittem, győztem. Hajj, de örültem pedig, hogy milyen bölcs vagyok. S egyszerre azon kaptam magam, hogy jövök-megyek, s dühödten, sőt megvetéssel gondolok arra a személyre, aki nem kért többet belőlem. Nem könnyű elengedni,  s bár elengedhetetlen, mégsem elégséges csak az elhatározás, időt kell hagyni a sebnek, hogy begyógyuljon.  A gyásznak is megvan az ideje, a megbocsátásnak és a felejtésnek is. Engedd át magad gyengéden a nagy törvénynek. Ma már a legtöbb személyre, aki valaha fájdalmat okozott nekem részvéttel gondolok. Szánom, lassan megszeretem. Azt hiszem ez a megbocsátás.  

"Gyermekeim, ne szóval szeressünk, ne is nyelvvel, hanem cselekedettel és valóságosan."
János első levele 3,18

Meggyőződésem volt, hogy "igazi" nincsen, irracionális, képzeletbeli lény, aki csupáncsak álmainkban él. Sőt, nem is volna jó, ha valahogy kilépne az álomvilágból, megtestesülne, s mégis rátalálnánk, s kezdődhetne a sosem volt idill. Mert a kapcsolatok akkor értékesek, ha (éppen) annyi feszültséget tartalmaznak, amennyi a feleket megoldásra, épülésre és  a viszony építésére sarkallja. Ettől lehet a társas lét a két ember fejlődéstörténete. Ennek a beteljesülésekor a felek ráébrednek, hogy a egyesült kettő az egy, és ebben az egyben több erő van, mint a sokban. 

Vállaljátok a kötődést, vállaljátok a szövetséget egész életre! 

A csókod festi kékre az eget,

szemed színétől zöldülnek a fák.

Nélküled üres minden képkeret

és világtalan az egész világ.

Weöres Sándor

©*