2013. december 17., kedd

A harmadik kép - Rejtező formák világa 3


A kert végén, a korhadó deszkakerítés védelmében még hátrapillantott, odabentről megláthatja-e valaki, de nem, biztosan nem, de azért igyekeznie kell. A hevenyészett rőzsehalom alá még begyűrt néhány szárazabb ágacskát, zörgő fűcsomót. A tetejére rakta sebtében összenyalábolt képeit, rajzokat, festményeket, meg a spirálos mappát, szétnyitva, mint egy háztetőt. Nem volt könnyű azonosítania az érzést, ami leginkább lázra hasonlított, forró és jéghideg egyszerre. A szégyen. Mióta is tart? A kezdetekre nem emlékezett, pedig történnie kellett valaminek, ami ugyan a feledés ködébe burkolózott, de ott volt a szégyen gyökerénél. Talán jobb, hogy nem emlékszik rá. Jobb így.

Összehúzott szemmel nézte a felcsapó lángnyelvek erőlködését, ahogy kikandikálnak a spiráltető alól, aztán visszabújnak, elhamvadnak. Mindegyik képnek volt története. A legtöbb banális, egy királyfi meg egy királylány szerelméről szóló, a királylány mindig magányos volt, a királyfi mindig bátor és szerelmes, a kép a boldog beteljesülést ábrázolta, a királyfi térdelt, a királylány mosolygott, kezében virág. De születtek mesefolyamok is, tündérekről, manókról, legyőzött ármányról, boszorkányról, döglött sárkányról. A fehér papír, a színes papír, a csomagolópapír, az újság széle, a sorok között üresen hagyott rések, az ablak párája, a könyvek margója, később az iskolai füzetei és könyvei funkciójuktól egészen idegen módon teremték a formákat és színeket. Senki sem értette, hogy ezek a képek fontosabbak annál, amit letakartak. Azt meg végképp nem, hogy éppen a rajzoktól kelt életre az addig halott papír. Nem értették. Néha a vasárnapi abrosz, a frissen húzott lepedő, a párnahuzat kínálta magát, meg amit a postás aznap hozott. Az a furcsa papír a válásról. Hivatalos – azt mondta a nagyanyja, és hogy Jézusmária, mit csináljak én ezzel a lánnyal! Alig látszott valami a bírósági határozatból, valójában képtelen volt kisillabizálni, hiába vette fel a varrószemüvegét, hogy elolvassa, mert a kék és piros postairón elfedte azokat a faramuci mondatokat, ami a szerencsétlen fiáról, meg a boldogtalan feleségéről szólt. Az oldal vége felé szó esett a két gyermekről, hogy hol helyezzék el őket, de ezt a részt a lány teljesen kisatírozta.  

A füst sűrűsödött, gomolygott, csípte a szemét, pedig a tűz alig pislákolt. Fel kellett dúlni a halmot, újra kézbe venni, megérinteni a halálra ítélteket. Száraz gaz, avar után kutatott, botokat tördelt, majd a felcsapó lánghoz tartotta a képek szélét ― olyan közel, hogy a bőre perzselődött ― ott, ahol a legsebezhetőbbek. A bizonytalan formák, színek, az ügyetlen vonalak addigi élete homályos érzései, kusza lélekrezdülései, alig titkolható állandó fájdalma tanúi. Gyűlöletes, szégyenletes. A papír széleinek fájdalmas kunkorodására a karjában meg-megrezdült egy-egy izom. Ökölbe szorította a kezét, s mire végzett, a tenyerébe rajzolták a körmök a fájdalom holdsarlóit. Maréknyi pernye és hamu. Majd gödröt kapar a mogyoró mögötti kerítés tövébe, oda szokták temetni az elhullt madarak maradványait, macskavadászatok tetemmaradványait is.

Olyan erőtlen voltam, mire végeztem. Lefeküdtem a puszta földre. Oda a kis halom pernye mellé. Elnyúltam, tűrtem, hogy a föld nyirka a bőrömig hatoljon. Apró bogarak, rovarok támadtak rám, csúszómászók csípős nyála kenődött arcomra, hangyák barangoltak szájszélemen, szemem sarkából nedvet loptak, engedtem. A szél a pernyét rám terítette, nem bántam. Bámultam az eget, de nem nyílt meg, alumíniumhéjnak tűnt, hatalmas, varrat nélküli buroknak, súlyos volt és kíméletlen, akárcsak én magam. Becsuktam a szemem, hogy ne lássam, s keresztbe tettem a mellemen a két kezem. Sokáig feküdtem mozdulatlanul, s a kívánság, bárcsak megtalálna a lélek, felemelne, mozdítana, útnak indítana, vigasztalna, csak egyetlen szót, vagy elég egy hangocska, suttogna a fülembe, hogy mégis, mégis, mégsem, mégsem...

Negyvenkét  év telt el azóta ― ne kérdezd, miért éppen ennyi, honnan is tudnám, és miért nem a misztikus negyven, mert azt talán érteném ― évszakok jöttek és mentek, születtek és haltak, és én csak feküdtem, a kezem a mellemen, az ujjaimat egy gondos kéz kulcsolta egymásba...

Akkoriban várni tanultam. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése