A kert végén, a korhadó deszkakerítés védelmében még hátrapillantott, odabentről megláthatja-e valaki, de nem, biztosan nem, de azért igyekeznie kell. A hevenyészett rőzsehalom alá még begyűrt néhány szárazabb ágacskát, zörgő fűcsomót. A tetejére rakta sebtében összenyalábolt képeit, rajzokat, festményeket, meg a spirálos mappát, szétnyitva, mint egy háztetőt. Nem volt könnyű azonosítania az érzést, ami leginkább lázra hasonlított, forró és jéghideg egyszerre. A szégyen. Mióta is tart? A kezdetekre nem emlékezett, pedig történnie kellett valaminek, ami ugyan a feledés ködébe burkolózott, de ott volt a szégyen gyökerénél. Talán jobb, hogy nem emlékszik rá. Jobb így.
Összehúzott szemmel nézte a felcsapó lángnyelvek
erőlködését, ahogy kikandikálnak a spiráltető alól, aztán visszabújnak, elhamvadnak.
Mindegyik képnek volt története. A legtöbb banális, egy királyfi meg egy királylány
szerelméről szóló, a királylány mindig magányos volt, a királyfi mindig bátor
és szerelmes, a kép a boldog beteljesülést ábrázolta, a királyfi térdelt, a
királylány mosolygott, kezében virág. De születtek mesefolyamok is,
tündérekről, manókról, legyőzött ármányról, boszorkányról, döglött sárkányról. A
fehér papír, a színes papír, a csomagolópapír, az újság széle, a sorok között
üresen hagyott rések, az ablak párája, a könyvek margója, később az iskolai füzetei
és könyvei funkciójuktól egészen idegen módon teremték a formákat és színeket. Senki
sem értette, hogy ezek a képek fontosabbak annál, amit letakartak. Azt meg
végképp nem, hogy éppen a rajzoktól kelt életre az addig halott papír. Nem
értették. Néha a vasárnapi abrosz, a frissen húzott lepedő, a párnahuzat kínálta
magát, meg amit a postás aznap hozott. Az a furcsa papír a válásról. Hivatalos –
azt mondta a nagyanyja, és hogy Jézusmária, mit csináljak én ezzel a lánnyal! Alig
látszott valami a bírósági határozatból, valójában képtelen volt
kisillabizálni, hiába vette fel a varrószemüvegét, hogy elolvassa, mert a kék
és piros postairón elfedte azokat a faramuci mondatokat, ami a szerencsétlen
fiáról, meg a boldogtalan feleségéről szólt. Az oldal vége felé szó esett a két
gyermekről, hogy hol helyezzék el őket, de ezt a részt a lány teljesen
kisatírozta.
A füst sűrűsödött, gomolygott, csípte a szemét, pedig a tűz
alig pislákolt. Fel kellett dúlni a halmot, újra kézbe venni, megérinteni a
halálra ítélteket. Száraz gaz, avar után kutatott, botokat tördelt, majd a
felcsapó lánghoz tartotta a képek szélét ― olyan közel, hogy a bőre perzselődött
― ott, ahol a legsebezhetőbbek. A bizonytalan formák, színek, az ügyetlen
vonalak addigi élete homályos érzései, kusza lélekrezdülései, alig titkolható
állandó fájdalma tanúi. Gyűlöletes, szégyenletes. A papír széleinek fájdalmas
kunkorodására a karjában meg-megrezdült egy-egy izom. Ökölbe szorította a
kezét, s mire végzett, a tenyerébe rajzolták a körmök a fájdalom holdsarlóit. Maréknyi
pernye és hamu. Majd gödröt kapar a mogyoró mögötti kerítés tövébe, oda szokták
temetni az elhullt madarak maradványait, macskavadászatok tetemmaradványait is.
Olyan erőtlen voltam, mire végeztem. Lefeküdtem a puszta
földre. Oda a kis halom pernye mellé. Elnyúltam, tűrtem, hogy a föld nyirka a
bőrömig hatoljon. Apró bogarak, rovarok támadtak rám, csúszómászók csípős nyála
kenődött arcomra, hangyák barangoltak szájszélemen, szemem sarkából nedvet
loptak, engedtem. A szél a pernyét rám terítette, nem bántam. Bámultam az eget,
de nem nyílt meg, alumíniumhéjnak tűnt, hatalmas, varrat nélküli buroknak,
súlyos volt és kíméletlen, akárcsak én magam. Becsuktam a szemem, hogy ne
lássam, s keresztbe tettem a mellemen a két kezem. Sokáig feküdtem
mozdulatlanul, s a kívánság, bárcsak megtalálna a lélek, felemelne, mozdítana,
útnak indítana, vigasztalna, csak egyetlen szót, vagy elég egy hangocska,
suttogna a fülembe, hogy mégis, mégis, mégsem, mégsem...
Negyvenkét év telt
el azóta ― ne kérdezd, miért éppen ennyi, honnan is tudnám, és miért nem a
misztikus negyven, mert azt talán érteném ― évszakok jöttek és mentek,
születtek és haltak, és én csak feküdtem, a kezem a mellemen, az ujjaimat egy
gondos kéz kulcsolta egymásba...
Akkoriban várni tanultam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése