Hatvannégyben, furcsa, de pontosan tudom, hogy akkor, nem
hatvanháromban vagy hatvanötben, sehogyan sem akart kitavaszodni. A tél
tartotta magát kíméletlen elszántsággal, és azzal fenyegetett, hogy sohasem
lesz vége, megöl minden ellenszegülőt. Az orgonán ilyentájban már hízni kezdtek
a rügyek, alatta a nedves fűben a hóvirágok sárgás ernyedtségben dőltek a
barnult avarból kikandikáló fűszálak közé, és itt-ott ibolyák kékelltek, de
most minden késik, téltépte kardigánját összehúzza magán a természet. Pedig a
hónap végén Húsvét. Rebbenés nélkül bámulok kifelé, belekapaszkodok az ablak
oldalán ernyedten csüngő bordó lópokrócba. Ezt esténként felakasztjuk a falból
kiálló szögekre, a számtalan apró lyuk ellenére, melyeken át a beszűrődő fény
jelzi a pirkadatot, véd a hideg ellen. Állítólag a nagyapámé volt, amikor
Kecskeméten szolgált a lovasszázad élén. Vagyis a lovaké volt. Ereklye. - Ne
tépd! - szól rám a nevelőanyám, aztán Dédi: - Nem hallod, mit mondott az Icu?
Nem válaszolok, csak kapaszkodom tovább, beszívom a
pokróc pállott múltőrző szagát, keresem a lószagot, de az már elszállt, talán
nem is volt sohasem. Máskor ilyentájt délelőttönként tolatás zaja veri a
dermedtséget, füttyögetés, káromkodások, most didergő csend. Az állomáson semmi
mozgás, a töltésen éppen ott áll a két bordó vagon, ahol tegnap. Vagyis mégsem.
Mintha lebegnének az alattuk gomolygó, sűrűsödő ködben. Mindjárt elszabadulnak,
felszállnak az égbe... mi meg itt maradunk.
Eleinte örültünk a szénszünetnek, mert ilyen se volt
még, hogy márciusban szénszünet, de a napok óta tartó hideg ködben még az
öcsémnek sem volt kedve kimenni, pedig máskor térdig érő hóból átázott-fagyott
lábbal sem lehet becitálni sötétedésig.
Túl sötét van, nem tudok olvasni, de Icu nem engedi felkapcsolni a villanyt. Kegyetlenség. Próbálkozom még, így és úgy tartom a könyvet, de összegabalyodnak, -folynak előttem a sorok. Tedd, már le, tönkre teszed a szemed egészen. Leteszem, mert, ha nem, még jobban fogok kancsalítani, s ez amúgy is szörnyű. De megoperáltatom, ha addig élek is. A Házi Erzsi is kancsal mégis milyen... A Házi! De hülyeség! Kit érdekel egy vén díva! Éppen ott akkor, az ablak előtt eszeltem ki a fokozatos szemromlást - mivel ez már tanulásomban gátol, és ki tudhatja a kimenetelét, ilyen fiatalon csak nem hagynak megvakulni! - ami miatt sürgősen el kell végezni azt a műtétet. Azt nem tagadhatják meg tőlem. Máskor küzdenék a villanykapcsolásért, most emiatt engedek: – Nagyon rosszul látok, tényleg, egyre rosszabbul. Le is teszem a könyvet. Még megvakulok egészen. Pedig nincs más örömöm, éjjel és nappal csak olvasnék, belebújnék azokba a kitalált világokba, azokról hiszem, tudom, hogy valódiak, nem úgy, mint amiben élünk. Minden egyébre szánt perc gyűlöletes, mert meglop, az életet veszi el tőlem, az igazi életet. Egyszer én is író leszek, én is kitalálok mindenféléket, s azokban én leszek a főszereplő. Vagy mégsem. Színésznő leszek, a legnagyobb színpadokon játszom, játszom, csak játszom, tapsolnak, ünnepelnek, hogy volt! bravó! - fentről nézem őket, meghajlok, kecsesen, mélyen, de sohase szállok le közéjük, soha, soha.
- Sokat fogyaszt. Értsd meg. Majd estefelé
bekapcsoljuk. Addig foglald el magad mással. Kicsi a nyugdíj. Ti is tudjátok.
Az imafolyam megakad: - Szegény Icukám, te valóságos csodát teszel minden
hónapban, nem is értem.... Ima folytatódik. - Szegény nagyanyátok most nem tud
küldeni. Mióta nagyapátokat kiengedték, még nehezebb neki. Édes Istenem! Ketten
szoronganak abban a csepp albérletben. Dédi felneszel: - Hol dolgozik most a
Lajos? A Honvédelmi Minisztériumban? - Ugyan, Anya, dehogy! Tudod, hogy
most kommunizmus van. Nagyon nehéz szegény Anicának. Persze, jó, hogy végre
kiengedték a Lajost - teszi hozzá restelkedve. – Irattári segédmunkás. Képesek
voltak benyomni abba a poros pincébe.
Csend.
- Kapcsoljátok be a rádiót - akarom mondani, de
aztán mégsem. Még Gyuri is alig neszez, pedig még mindig szerel a nagy
asztalnál, mert ő mindig fabrikál, Icu a konyhaasztalnál, a Dédi meg csak
motyog maga elé, hangtalanul, csak a szája formálja az ima szavait, talán nem
is fontos, hogy mit mond, talán maga se érti, de mondja, pergeti, görgeti,
vékony, megszokott szálába kapaszkodik. Ezer meg ezer Üdvöz légy Mária... Amíg el nem fogy, ő meg nem hal.
Imádkozz csak - gondolom, mert nem akarom, hogy meghalj. Egyikőtök se. S Icu
főként ne, mert abba én is belehalnék, és akkor nekem, ugyebár végem lenne. A
kibírhatatlan öcsém, hát ő sem. Még fiatal.
A nálunk oly ritka csendet, nem akarom levetni.
Valahogy jó ez így, illik az odakinti szürkeséghez, a reménytelenséghez. Ahhoz
a keserű fájdalomhoz, ami bennem erjed, nem is tudom mitől, nagy-nagy kedvetlenség,
és fájdalom. Reménytelen, valami kibírhatatlan. Tehetetlen vagyok. Hirtelen, mint akit rugó lökött ki,
hátrafordultam, s közben megrántottam a lópokrócot, hogy reccsent, talán az
akasztó szög is elgörbült. De majd a Gyuri felmászik, beüt egy újat... -
Megállt az óra! Nem halljátok? – ordítottam. - A fenébe! Süketek vagytok?
De miért is vagyok dühös? Mert
megrémültem, azért, és mert önkéntelenül el is árultam a riadalmamat.
Hogy a szívem majd kiugrik a helyéből. De miért, de miért? Úgy szégyellem
magam, mintha hirtelen feltárult volna a pucérságom. Gyakran álmodom effélét.
Meztelen vagyok, a körülöttem lévők meg felöltözötten, csak én vagyok fedetlen
egyedül, és semmit sem tehetek azért, hogy magamat befedjem. Nem sejtem, milyen
odúból támadt rám az irracionális, félelem, hiszen nem történt semmi, csak
megállt egy régi vekker.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése