Hajnalonként,
mint akit láncfegyverrel vertek fel. Tépőfogai felszakították az oltalmazó
felszínt, kiserkent alóla a valóság. Kipattantak a szemeim, és csak meredtem a
sötétbe. Ilyenkor újraírtam, -költöttem a látogatásait, az elsőtől az utolsóig,
újrapergettem azokat az eseményeket, melyek hemzsegtek az irracionális,
képtelen elemektől, mégis valóságosak voltak. Megtörtént, mint maga a halál.
Azokban a későéji, korahajnali órákban – túl későn, túl korán bármi máshoz –
letéptem a szemfedőt, kitakartam a holtat, és viseltem inkább a bomlás átható
szagát, meg hogy prédájává váltam az árnyaknak, de újraboncoltam.
Tar
fejét észre sem vettem odáig, csak amikor hirtelen nyugat felé fordult, éppen
amint kifordult a kapumon, s elindult a vaskerítés csíkozta járdán. Mintha az
vitte volna, az út, amelyre rálépett, nem is a lába. Sokáig néztem, ahogy
távolodott – tudtam, nem fordul vissza, nem néz vissza, vissza nem int –, mert
hátha nem látom többé, soha többé. Ujjongtam és jajongva üvöltöttem. Távol kéne
tartanom, elűznöm...vagy visszahívnom, tán vele kéne mennem... Várj, jövök én
is! Belekapaszkodni a kabátja ujjába, tépni, ráncigálni, leszakajtani inkább,
mint elengedni, futni utána, mellette, mögötte, ha lehagy, inamszakadtáig.
Sírni, üvölteni és átkozódni, ha nem megy másképp, de behatolni a csendjébe, a
kíméletlen elhatározásába. Gáncsot vetni, földre tiporni, mellézuhanni,
csókolni, az árokban szeretkezni....
De csak
álltam, és bámultam utána kitárt kapum mögött, a lábaim inai, erei lekúsztak a
földbe, felvésték a kőkeménnyé taposott felszínt, belegyökereztek, s
kapaszkodtak, hogy lépni se tudjak többé, hogy mindenképpen ott marasszanak. Igaz,
én se kívántam mozdulni, se be, se ki, csak néztem a távolodó
kíméletlent. Akkor tűnt fel a tonzúra, a szürke hajkoszorú keretezte
koponyacsúcs, meg hogy mintha ketten kísérnék. Kik ezek, s hogyan,
mikor csapódtak hozzá? Ugyan, dehogy, egyedül megy, csak a szemem
káprázik, az ő sziluettjét kettőzi, hármazza, a hártya a szememen, a hályog
mikor is képződhetett, hisz az elébb még tisztán láttam, most meg homályosan.
Hófehér párnát is látok, dagadozva gördül, meg egy leplet, hosszan úszik utána.
Nem
tudom, meddig álltam ott csökött-tehetetlen a kiugrott időben. A dermedt lugas
kusza indáiba kapaszkodtam visszafelé, úgy haladtam araszolva. – Halott ez,
halott lélek! Halott, halott! – ezt susogták a fonnyadt levelek, s egy aszott,
penészes fürt megerősítettre: – Bizony, nincs dolga élőnek a halottal. Halott
ez, halott lélek, hogy is nem vettem észre, amikor a konyhámban ült, és a két
kezével a kezeimet szorította, puha fészket formált a markából, úgy
melengetett, magához húzott, közel hajolt, de csak annyira, hogy az arcbőre,
szája ne érintsen, de perzseljen, hívogasson, s mikor hajolok, mint a fűszál,
eltaszítson. – Gyönyörködöm benned – ezt mondta, a szeme meg ragyogott, én meg
beleestem abba a nagy fényességbe. Észre sem vettem, mikor kezdtem bódultan
keringeni a lángja felett, a szárnyaim perzselődtek, de azt sem bántam volna,
ha magam is lánggá leszek...
– Szent
vagyok, Isten szentje. Asszonyt nem érinthetek. Tudod te is. Imádkozzunk.
Hát
ezért nem jutott eszembe a neve, amikor lassan felállt, majd elindult az ajtó
felé. Sziluettje a konyhaablak csipkéjére szövődött, átlátszóvá vált, majdnem
légneművé, párává, dérré jegecesedett, az ajtó meg felsírt, míg megnyílt
előtte, pergette, vedlette a fehér olajfestéket, mint vágott körömholdak, úgy
záporoztak körülötte, beterítették a távozó útját. Elhagyott
az erőm, felállni nem tudtam, csak a kezeimet nyújtogattam feléje, a karjaim
megnyúltak, akár a golgotavirág indái, mégsem értem el. Szólni akartam,
szólítani, szívemből a szép, igaz nevén, könyörögni, könny
nélkül, dalolt szókkal hívni, hívogatni, szelíden a léleknevéből kötelet
formálni, odavonni, hozzám, hogy üljünk még a fehér asztal mellett,
a pironkodó alkonyi fényben, a belőlünk áradó, egymáshoz hajtó
forróságban, s birkózzunk a tűzzel, míg bele nem hullunk, s mindketten el nem
égünk. Az lett volna a szép Isten édes örömére. Csak is az, tévelyeg, ki másként
gondolja. Szólítottam volna, soroltam is magamban a neveket, de egyik sem
bukott ki a számból, megrekkent mind a nyelvem hegyén, ő meg csak ment,
ment kifelé. Akkor összeszedtem végső erőmet, és így kiáltottam: Nemvaló,
Csakmavagy, Nemvagy, Haláldi!
Észrevettem,
hogy megrezzent, de nem fordult meg, titkolta, hogy a szívébe szúrt valamelyik
szólítás, hogy talált a lélekkeresés. Hangtalan zárult a konyhaajtó, pedig a
fájdalom majdnem elvette az eszét. – Vége, vége! Kinyitódtam, becsukódtam,
éltem, haltam. Vége, vége. Nyomunkban a megmásíthatatlan, lám, utolért. Árnyékként
követtem árnyékát a tornácon, s láttam, ahogyan a begónia veresnarancs szirma a
vállára hull és perzselten elég. A felkopaszodott szőlővesszők liánfüggönye
végre az útját állta. Lugasom indái buján tekergőzni kezdtek, a göcsörtös,
aszott szárakat zöld rügyek kiverték, levelekké feslettek, új meg új zöld
kacsok csavarodtak egymásba, az indavégeken virágok serkentek, mohó zöld kezek
és lábak ölelkeztek, duzzadt fürtök szorongtak lécsorgatva, egymáshoz
tapadtak a sóvár dzsungelben, mézet csókoltak és bort nedveztek, míg
áthaladtunk a mészfehér tornác oszlopai között. Száraz volt a szám, a szemem is
égett, az ölem meg katlanná változott. Átöltem az egyik oszlopot, belékapaszkodtam,
vályoghűsénél hűtöttem a homlokomat, a hasamat, de mindjárt el is szakadtam
védelmezőmtől, hogy valahogy szem elől ne tévesszem a bűvös-bájost.
A
koponyacsúcs milyen pőre, még pihék sem borítják, és kagylórózsaszín, és krém,
vaj, mészkő és elefántcsontfehér, alabástrom, tojáshéj, jég, osztrigahéj színű.
Látni szeretném, mi van belül. Legbelül. Látni akarom, hogy a koponyavarratok
recsegve engednek, szilánkok szakadnak a szélekről, végül a csontkagyló
leválik, elhagyja a szürke koszorút, a kocsonyás agytömeget csak a kéreg fedi.
Milyen védtelen, remeg, akár egy koraszülött. Ha megérintenéd, ujjaiddal
behatolhatnál tekervényei közé, érezhetnéd a lüktetését, kitapogathatnád a
gondolatok, érzések eredetét.
A
koponyacsont a tenyerembe simul, langymeleg. Dédelgetem. Inni lehetne üres
kagylójából. A perzselő napon kiszárítanám, bogarakkal, férgekkel
tisztíttatnám, böjti széllel kifúvatnám. A két kezembe fognám, aszút töltenék
az agykocsonya helyére, szürcsölve innám.
Hirtelen
jókora madár telepedett a kapufélfámra, szemmagasságban billegett egy ideig,
aztán megült, mintha odacövekelt volna, alig méternyire tőlem. Barna madár,
őzbarna, s kopasz, akár a csipasz. A bőre ráncos, szinte lóg felpüffedt testén,
hosszú, horgas csőrével felfelé bök, a tekintete karvalytekintet, engem
fürkész, a lába sárgás, elszarusodott pikkellyel fedett. Hess, hess onnan!
Eltakarod előlem elmenetelét, vissza soha jövetelét, átkozott madár! Koori
madár, így hívják ezt. Beleborzongtam. Ki súgta a fülembe a nagy madár nevét?
Ó, te dög! Botot keresek, azzal kergetem el. Eltűnt! S nem látom már őt sem, se
a két idegent! Jaj nekem! Ólom a lábamon, a mellemen, olvasztott ólom a
lelkemen.
Azt
hittem, nem jön vissza többé, soha, soha többé, de a várakozást még nem tudtam
kitépni magamból. Egy hét telt el vagy
kettő, vagy több, sokkal több, már nem tudom, csak arra emlékszem, hogy a
rózsalonc zizzenésére figyeltem fel, a szélcsendben támadó fuvallatra, meg az
ütésre, a fájdalmas, lélekakasztó ütésre a bal mellem felett. Oda is
kaptam. (Mióta várakozom? Szüntelen várakozom. Mindig is várakoztam.)
Felpillantottam, s attól kezdve ruganyos járását bámultam, félig
felkeltemben, hajlott derékkal, reszkető térddel, gyengülten. Eltévedt
garabonciás, úgy lépdelt a kerítésem mellett. Minden lépésében repülésre
készen. Éjszakánként épp ilyennek láttam.
Asszonyok
sora között felém tart. Azok mind kinyújtják a kezüket felé, simogatják,
hozzádörgölődnek, ő meg csak mosolyog, rám és rájuk. Mintha táncolna, izmos
combján akár a húrok feszülnek az inak. Megáll, egyet magához húz, aztán
elereszti, feszes, táncos léptekkel, nem, inkább ragadozójárással közeledik. A
nők mosolyogva érintgetik, ölelgetik, aztán váratlanul feldühödnek, belé
kapaszkodnak, akaszkodnak, ágakkal verik, ütlegelik, az ágak kígyókként
tekergőznek. A garabonciás mintha észre sem venné, felém tart, mindjárt hozzám
ér, még néhány lépés, ruganyos tigrisléptek. Indulnék felé, hogy megvédjem,
testemmel elrekesszem az ütéseket, s lecsókoljam a szemét, hogy ne is lássa
amazokat, de nem mehetek, nem mozdulhatok, a nők körülöttem rajzanak,
bomlottan, megveszekedetten, nem engednek, obszcén mozdulatokkal csúfolnak.
Szarvat mutatnak, nagy botokkal döfködnek, szoknyájukat emelgetik, mellüket,
csípőjüket rázzák. Csaknem odaér hozzám, amikor elemelkedik a földtől,
felemelkedik, egyre feljebb, hiába próbálom elérni, megragadni.
Kapaszkodásomban felnyúlok, nyurgulok, mindjárt elszakadok, lábujjhegyen
pipiskedek, engedj föld, hadd repüljek én is, az asszonyok visítanak, rám vetik
magukat, perlekednek, vijjognak, átkozódnak, nem engednek, ő meg csak
mosolyogva a távolba bámul, engem nem is lát, felszáll egészen a nyárfák
csúcság, onnan bámul le, de nem engem néz, amazoknak integet. A nyárfa
csúcsán kénszínű felhőfoszlány oszladozik. Átkozott barboncás.
Az
imént az ágyásban gazokat húzkodtam a lángvirág lila árnyékában, föld és
levélillattal táplálkoztam, akárcsak régen, amikor nem kínzott a várakozás,
vagy csak nem tudtam róla. Régen ennyi is elég volt, hogy megelégüljek. Elég
volt. Most őt bámulom, a méz és olaj kiárad a testemből, ámbrát és fahéjat
lélegzem megint. Nem néz befelé a kertembe, csak előre rezzenéstelen, de
nem is maga elé, hanem a távol messzeségbe. Talán nem is engem keres, talán nem
is hozzám tart, örök útját járja, nincsen nyugovása. Barboncás, verboncás. Ha
mégis betér, csak azért, nem másért, hogy megverje kertemet, viharral,
jégveréssel. Bámulom a fekete könyvet markoló hosszú ujjait, az elfehéredő
ujjvégeket a fekete borítón, a körme halvány holdjait. A könyvbe kapaszkodott
az álmomban is, most már emlékszem, az vitte, emelte, s azzal visszaütött rám,
amikor majdnem elértem.
Ha csak
elmenne a kapum előtt, s nem térne be... véresre harapnám a szám szegletét, úgy
futnék utána. Nyújtanám az ajkam, vedd el, ami kívül van, vedd el, ami bévül
van, ha az kell!
Az
ölébe vett a boldogasszony szilvafája alatt. Kint ültünk a kertben, takaratlan,
fedetlen, zöld-lila árnyékokba burkolózva, úgy eltűntünk mégis a világ szeme
elől, de még az árnyékvilág mindig éber tekintete elől is. Csak az élő Isten
szeme elől nem akartam elrejtőzni. Igaz, akkor az ölelésében rá nem is
gondoltam - gondol ő rám magától is, engem el nem felejt, ha én felejtem is.
Úgy öleltem a garabonciást mindenről felejtkezetten: vedd el ami kívül van,
vedd el ami bévül van - nem, tartok meg semmit, senkit, még magamat se. Jeges
szél támadt hirtelen. Keze, szája meghűlt forróságomon. - Menjünk be a házba,
házam oltalmába a hideg elől. Föléd borulok, leheletemmel takarlak, forró
nyálammal vonom be bőrödet, érintésekbe burkollak, belém költözhetsz, nedveim
keveredjenek hűlő nedveiddel, melegítsék fel... Vegyüljünk,
elegyüljünk! Vérem a véredé, nedvem a nedvedé, testem a testedé, lelkem a
lelkedé...
Sárkány
húsa a nyelve alatt, azért nem érzi a hőségemet. Azért néz rám idegenként. A
csuklóm szorítja bilincsmarkával. - János bácsinál jártam. - Kinél? - A János
bácsinál. Ő is mondta, hogy bűn ez. - Miféle bűn? - dadogom. - Ez. - De ez nem
lehet bűn... - Boszorkány vagy. Azt sziszegte végül, amikor elengedett, amikor
ellökött magától: - Boszorkány vagy.
Lefoszlom
róla, félek, riadok, csontomig lefoszlom. Pőre maradok akkor, semmi sem véd meg
többé, még az eltakaró föld sem. Jaj, mit tegyek most? A harangszó, egyedül az
kongathatja el a garabonciást. Az űzi el, semmi más. Haranggá kell válnom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése