Tollak - Gedei Viktória fotómontázsa
Megvan bennem az a tulajdonság, hogy a legváratlanabb időpontokban és helyszíneken időpontot és helyszínt váltok. Eltűnik ami és aki körülvesz, én máshol járok, s csak az engem szeretők nézik el bolondságomat szó nélkül. Néha visszalátogatok a múltba, máskor előre futok. A jövőt én szerkesztem, és én rendezem be, ki más, és nem mindig derűs a szín. Ezt a hirtelen ugrást téren és időn át a legváratlanabb dolgok váltják ki belőlem. Ma reggel Demis Roussos hangja szívott magába, és a 17. századi Peruba repített. Miért éppen oda, és miért nem a Ligur-tenger partjára, mondjuk San Remóba, vagy Korfura, Androsra vagy a mediterraneum bármely más vidékére, nem tudom. Roussos csak egy szerelmes dalt énekelt, feledhető slágert, de nekem nemcsak a szerelem jutott róla eszembe, hanem az elmúlás is – az időé és az életé. Talán azért, mert Roussos hangjában úgy remeg a szerelemvágy és az elmúlás fájdalma, hogy azt a slágerben kötelező szirupadag sem képes elfedni.
Így történhetett, hogy gyömrői otthonom konyhájának kávéillatában a kétmázsás görög eszembe juttatta azt a néhány mondatot a Szent Lajos király hídja című regényből, melyben a bölcs Pio bácsi arra figyelmezteti nevelt lányát és szerelmét, Pericholét – a lelke legmélyére temetett érzésről a színésznő természetesen semmit sem tud –, hogy hamarosan megöregszenek és meg fognak halni. Perichole a húszas éveiben jár, még öntudatlanul él, Pio bácsi már nem. Az utóbbi előtt a létezés egyre mélyebb és rejtettebb titkai tárulnak fel, s ezeket meg akarja osztani azzal a személlyel, akit a legjobban szeret. Égből kapott, földön-megpróbált bölcsességéből táplálni akarja a még éhezőt, szeme kíván lenni a még vaknak, s füle a még süketnek. De hiába. Perichole tombol, szétszórja tehetségét, pazarol, tobzódik és unatkozik – mert egyfolytában ünneplik, mert még nem szeretett eleget, mert még nem szenvedett eleget.
Bár a színésznő nem kér mindebből, nevelőapja, tanára és titkos imádója nem adja fel. Ebként lohol utána, ott akar lenni, ha majd baj lesz, ha nem lesz baj. Résen akar lenni, hogy mozdulhasson, hogy testével óvja, ha dől a fal, hogy hulltában aláálljon. Árnyékként követi, elárasztja tanácsaival, át akarja adni minden tudását, hogy amit már átélt, megszenvedett a másiknak, a szeretettnek, ne kelljen. Mindent megpróbál.
Gyakran így érzek én is. Keresem a szavakat a kimondhatatlanhoz, amelyből már sejtek valamit. Erőt veszek félelmemen és tunyaságomon: írok. Gyakran elbizonytalanodom – mert a szónak hatalma van, s a kimondása nagy felelősség. Ha nem oszthatom meg sejtéseimet – magamat – akkor szorongok, a titkos tudás súlya nyom – és magányosnak érzem magam. Ugye ismeretlen olvasóm, hallasz engem, ugye együtt gondolkodsz velem?
Életem hosszabbik felét én is öntudatlanságban töltöttem, akárcsak Perichole, a perui színésznő. Az ember öntudatra/éntudatra ébredése, hasonló a hajnalhoz. Először csak dereng, alig lehet megkülönböztetni az alkonytól, mégis egyre több kontúr válik láthatóvá, lassan fénnyel telik meg a sötét, majd kénytelen végleg visszavonulni. Az én hajnalom is csupán nemrég, tegnap, tegnapelőtt kezdődött. Mindenképpen negyvenes éveim dereka táján, s most a hajnali derengés állapotában szemlélem a világot és benne lélekkertemet. Azt már biztosan tudom, hogy eljött a reggel, az ébredés. Ma már azt is tudom, hogy ha csupán egyetlen embert tudunk úgy szeretni, hogy attól az ő élete teljesebbé lesz, már nem éltünk hiába.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése