Gyilkosok

„Senki sem ismeri önmagát, mielőtt próbára nem tétetett.” Franz Werfel

Ölni, ugyebár azt jelenti, kioltani az életet, vagyis tett általi halálát okozni egy élőlénynek, valakinek, netán valaminek. A meghatározás tömör ugyan, ám felettébb hiányos. Gondoljunk csak utána, hogy az ölésnek hány válfaja létezik! Lehet rejtett, alig rejtett, és nyilvános, van igazolt, megtűrt, sőt dicsőített gyilkosság is, melyet évente ünnepelünk, s elkövetőit hősöknek nevezzük, s tudunk jogos önvédelemből elkövetett gyilkosságról is. Na és, amikor mi magunk tépjük ki magunkból az utolsó szálat, ami még az élethez köt? De gondolkozzatok csak, tudom, kiegészítitek hevenyészett felsorolásomat. Arra is rá fogtok jönni, hogy e számtalanszor elkövetett tett számtalanszor tettenérhetetlen, vagy bár tettenérhető, nem büntethető. Már, ami a földi igazságszolgáltatást illeti.

Az emberiség e téren is szinte a tökéletességig fejlesztette eredendő képességeit. Számos esetet sorolhatnék, melyek előbbi megállapításomat igazolnák, de eltekintek ettől. Megelégszem azzal, hogy eláruljam nektek a legzseniálisabb módszert, valójában ezt kéne tökéletes gyilkosságnak neveznünk. Ez a következő! Bárkit megölhet a szeretetlenség, mégpedig lassú halállal. Nos? Talán nem tudjátok, hogyan! Megmondom. A szeretetlenség közegében az élni akarás kap sebet, melyen keresztül elszivárog az életerő. Ilyenkor az elhagyott test és lélek összefog, utat keres és módot, hogy az élni nem akarót átsegítse egy másik létszférába – a materialisták szerint vissza, a megbízható és örök anyagi körforgásba, a többiek különféle egyéb változatokban reménykednek. Ugye, mesteri? Vegyünk azért egy példát: Egy csecsemőt meg lehet ölni azzal, ha nem törődünk vele. Ezt mindenki tudja. De nem csupán azzal, ha nem tápláljuk. Az inkubátorba tett újszülöttek közül megnő az életesélye azoknak, akikkel naponta szeretettel foglalkoznak, beszélnek hozzájuk, megsimogatják őket, netán énekelnek nekik, s hatványozottan romlik az esélyük, ha a gondozás gépies, csupán a létfenntartásra szorítkozik. Amit a szeretet nem tart meg, az bomló matériává lesz csupán.

Nézzünk egy másik hatásos módszert! Ez a szóval öldöklés. Olyan dolgot, dolgokat mondunk a másiknak, mely kétélű kardként hatol a szív legérzékenyebb rétegeibe. Lehet, csupán egy parányi szúrást ejtünk, azon keresztül mégis elfolyik az élet, gyakran sugárban spriccel, mintha artériát találtunk volna. Példa kell? Íme! Második házasságommal többek között a szógyilok végzett lassan, de biztosan. Férjemben egyre nagyobb teret nyert a lappangó paranoia, s eszelős féltékenységi rohamok alakját öltötte. Ilyenkor mindenféle szidalmakat zúdított rám, nem válogatott a szavakban. Mivel sohasem csaltam meg, sem tettel, sem szóval, sem másra irányuló vággyal, úgy hallgattam vádjait, mint, kit ártatlanul rögtönítélőszék elé állítanak, s hamarosan kivégeznek. Megalázottságom, fájdalmam alig viselhető méreteket öltött. Ráadásul egy-egy ilyen vádözön után gyakran napokig némaságával büntetett, én meg alig tudtam eldönteni, mi a fájdalmasabb, a némaság-e vagy a vádlás. Utóbbi mégiscsak kommunikáció volt, még ha egyoldalú is. Lám, mindjárt kettővel szolgáltam, szógyilok, vagy némaság-méreg.

Egy alkalommal azonban, amikor elém állt, és ismét rám árasztotta a már jól ismert trágárságokat, a fájdalom, mely ezeket rendre kísérni szokta, elmaradt. Hallottam, értettem minden szavát, de semmit sem éreztem. Annyiszor megütötte már a szívemet, hogy az önvédelemből páncélt vont maga köré. Érzéketlen szívvé változott.

Azidőtájt történt, hogy én is gyilkosságra vetemedtem. Pedig a tanyai élet első hónapjai széttörték anyám rákhalála után támadt depressziómat. A halál napján, üvegbúra ereszkedett rám, melyen át attól fogva szűrten érkeztek hozzám a külvilág eseményei, a forgalom időnként teljesen leállt. Én belül voltam, minden más kívül. Azt megelőzően is használtam ezt a módszert, hogy elválasszam magamat a nem kívánt külvilágtól, de akkor én voltam a színpadmester, én parancsoltam a vasfüggönynek: fel! vagy le!. A halál napján azonban a függöny csörömpölve lezuhant, és valami végzetes hiba folytán nem emelkedett fel többé, így ez a felvonás mintegy hét éven át tartott.

A tanyán mégis elindult valami. Ahogy szaporodtak kis gazdaságunk szerzeményei - malacok, egy zsemleszín tehénke, csirkék -, lassan, csikorogva elkezdett felemelkedni a rozsdás szerkezet. Majd egy napon - azt hiszem, éppen, amikor befejeztem vályogházunk tapasztását -, az arcom elé kaptam a kezem, mert kápráztatott a fényesség - a függöny felemelkedett. Gazdálkodásunk első évének végén már négy tehén, egy ló, két kecske, egy anyadisznó, meg számos nagyobb és kisebb jószág volt a birtokunkban. Ártatlanságukat, elesettségüket nyomban felfedeztem, s gondoskodó szeretetem köpenye alá vontam őket. Magamról megfeledkeztem. Z. magánya meg közben sűrűsödött, de nem vettem róla tudomást, gyermektelen asszonyiságom minden gyengédségét az állataimnak adtam, meg a bennünket körülölelő természetnek. Füveket, fákat, madarakat, kóbor állatokat és vadakat szerettem, őket lestem, magamfeledve bámészkodtam, napestig gyönyörködtem nagy gazdagságomban. Édenkertem zavartalan békéjét csak elvétve hasította fel egy-egy állat hirtelen betegsége, néha pusztulása. Napokig küzdöttem Dorka kutyám életéért, vagy küzdöttünk, mert Dorka is derekasan kivette ebből a részét, és amikor veszítettünk, oly nehezemre esett elengedni, hogy Z. csupán egy óra múlva tudta elvenni tőlem a kihűlt testet. De ne gondoljunk most erre!

Az a nap is, amelyen gyilkossá lettem, éppen úgy kezdődött, mint a többi. Gazda voltam, aki felelős az övéiért, így végigjártam a rám bízott élőket, etettem, itattam őket, s amikor a tehenek elégedetten lehulltak az arany szalmára, és békésen kérődzni kezdtek, engem is elégedettség járt át. Azon a napon földi kínzóm is távol járt, és én elfeledtem, mert el akartam feledni megaláztatásaimat, egyszerűen kizártam őt a paradicsomból.

Ebbe az idillbe hasított bele a macskajaj, mely az elveszettség végső sikolya volt. Nem volt erős, de velőkig ható, meg kellett hallanom. A hang tulajdonosát azonban sokáig nem leltem. Mikor úgy tűnt, a közelébe kerültem, elhallgatott, de felsírt, ha távolodtam. Végül mégis engedte, hogy megtaláljam. Az egyik, akkor éppen üres sertésól mélyén lapult a szalma között, s amint bekémleltem a homályba, megmozdult. Megmentője felé tartott, lerázva addigi félelemét. Nem volt más választása. Élni akart.

Döbbenten néztem. Valóságos kis szörnyeteg volt. Talán két-három hónapos lehetett, de jártányi ereje alig volt. Az egyik szeme helyén nyílt seb éktelenkedett. Félvakon, csonttá aszott testtel botorkált elő a homályból. Ótvar kimarta, sebes bőre alól kitűntek bordái. Reménykedve közeledett, én meg hátráltam. Aztán becsuktam az ólajtót, és bereteszeltem. Fogoly volt. A jövevényt elrekesztettem az élőktől. Annak a tudata, hogy ő is élő, borzadállyal, aggodalommal töltött el. Léte a létezés megcsúfolása volt. Az ő anyja a betegség és halál volt, és most mindkettő macska képében betört idillembe. Az én paradicsomomba. 

Azt hiszem, már az első pillanatban megfogant bennem a gondolat, hogy el fogom pusztítani. Attól kezdve csupán a gyilkosság lehetséges módjait latolgattam. Bementem a házba, füleltem. Odabentről semmit sem hallhattam, de hallani véltem a kétségbeesett nyávogást, ezért befogtam a fülem, és megpróbáltam csak a tervre összpontosítani. Nem szabadulhat ki börtönéből! Ha kijutna, megfertőzhetné az állataimat, ezt nem engedhetem. A ványadt kis testre gondoltam, mely bizonyára kimúlna egy szeneslapát egyetlen csapása alatt, de felrémlett bennem sok-sok történet a macskák kilenc életéről, szívósságukról. Láttam, amikor a csapást túlélve felém tart, roncsolt testét vonszolja. Aztán a vasvillára gondoltam, amint átszúrja a testet, és borzadtam.

A gyilkosság minden egyes mozzanatát átéltem, újrapergettem színes rémfilmemet, a rémtett hangjait, a borzalom neszeit, sőt szagait. A rettegés és a gyűlölet együtt nőtt bennem – egy óra múltán már hideg lelt az izgalomtól. Végeznem kell vele! Ez az én feladatom! Akkor a sötétség erői meghallották kérésem, és mellém szegődtek. Megjelent a halál angyala, mégpedig Nikli Tóni, az elcsapott gulyás képében. Tóni ott állt a kertkapunál, némán bámult befelé, ki tudja mióta, a vállán egy vasvilla. Ha Dzsinn nem ugatja hörögve, ki sem nézek, akkor talán egy idő után odébbállt volna. Nyilván alkalmi munkán volt valahol, szénát gyűjtöttek Egreskátán, vagy trágyát hányt Porkolábéknál, azért kellett a szerszám. Tóni kevéssel beérte. Szolgálataiért aligha kért egyebet egy üveg bornál, valamennyi pálinkánál. Mindent elvégzett.

Készen állott a terv, s eszköze, a bérgyilkos is előállt. Megvolt a vérdíj is. Z. egyik sikeres kémiai kísérletének eredményeképpen néhány üveg – állítólag színtiszta – szilvapálinkával rendelkeztünk. Az egyik palack – kevesebb is elég lett volna – Nikli Tónira várt. Csak azt kötöttem ki, ha lehet egyetlen csapással végezzen áldozatával, és természetesen a temetés is az ő dolga. Nikli Tóni véreres szemekkel bámult rám, próbálta megérteni a feladatot, no nem mintha az oly idegen vagy különleges lett volna számára, csupán az alkohol ködén kellett átdiffundálnia - aztán bólintott.

Sok-sok év telt el első kitervelt gyilkosságom óta, de még ma is kísért. Nem múlik a fájdalom. Első és utolsó áldozatomat gyászolom. Azt mondjátok, miért ez a nevetséges érzékenység, szánalmas keserv? Minek bánkódni egy beteg, kóbor macska miatt, amikor a világon annyian halnak méltatlan, fájdalmas halállal naponta? Én azt mondom: közöm van mindegyikhez. Ügyem mindegyik. Haláluk a halálom, szenvedésük a szenvedésem. Az én fájdalmamtól a mások fájdalmáig ér a szenvedés húrja, és vissza, mindannyian rajta rezgünk, ha érezzük, ha nem. Ez a rend, ha el is akarjuk feledni.

Azon a tavaszon korán jött el a Húsvét, március vége felé. Még több volt a fakadásra vágyakozó kopasz ág, mint a leveles. A nyáj a tavalyi füvek torzsáját tépegette, s a szél többször hozta még a hó illatát, mint a nedves, vetésre váró földét. Húsvét előtt néhány nappal a közeli nyárfaerődbe csalt egy bárány átható bégetése. Talán lemaradt a nyájtól, megsérült, eltévedt, ki tudja. Futottam, kerestem, gázoltam a nyirkos avarban, de száraz gallyak béklyózták igyekvésemet. Követtem a hangot, meg akartam találni az elveszettet. Meg akartam menteni. Végül kiértem az erdőből, ki egészen a keresztútra. Akkor csend hullott az erdőre, olyan mély, melyben a szívverés is hallatszik, és én megláttam, éppen a keresztút közepén, amit kerestem. Egy bárányfej volt. Nyitott, halálba dermedt szemmel nézett rám. A test nélküli fej mellett térdre hullottam. Azóta várom a feltámadást.