Xaver - a gyűlölt és imádott

Bosszant, amióta először hallottam róla. No, nem nagyon! Csupán egy ideges kis rángás a száj szélén, biggyesztés, az arcizmok megfeszülnek, legyintés, mely elzárja az utat az esetlegesen tiltakozók előtt, de szabad utat enged a hasonló véleményeknek. Mesélnek róla, nekem meg gyanús a lelkesedés, valahogy túl sok, lihegő. Máskor fröcsögve szidják, ezen is megütközöm. A rajongók orgonát népszerűsítő szolgálatait, sokoldalúságát, eredetiségét, virtuóz játékát méltatják, az utálatukat parttalan árasztók otromba megjegyzéseit, kiábrándító viselkedését, botrányait idézik. Ráadásul még orgonálni sem tud – teszik hozzá. Nyugtalankodom.

Csak valami blöff lehet! Már a neve is! Ő találta ki, vagy valaki más? Micsoda hülyeség: Xaver és ráadásul Varnus? Miféle név ez? Rafinált sztárcsináló súgta a fülébe az izgága fenegyereknek: Klasszikussal is lehet, persze! Még orgonával is! De nem elég ám orgonálni! Valami blickfangos név! Az kell! Először az! De az sem elég ám! Nézz ki úgy, mint egy rocksztár, vagyis mindegy, csak légy feltűnő, ne hasonlíts, persze, maradj divatos, az a lényeg! De az nem is elég, botrányt kell kavarni, valaminek még durrannia kell – Bach-koncert a temetőben, ez az! - hogy beszéljenek rólad! Majdnem mindegy, dicsérnek-e vagy öklendeznek, csak te légy rajongásuk vagy utálatuk fókuszában. Érted?

Értette. Vagy dehogy is, ez a tanítás a vérében volt! Veleszületett. Neki aztán nem kellett súgni, tudott ő mindent magától. A fenegyerekből – nincs kétség, már annak is született – fröcsög az exhibicionizmus, nem fért a bőrébe, hogy végre megmutathassa magát, hogy magát is egyénivé fabrikálhassa, feltétlenül a húszadik-huszonegyedik csapnivaló közízlése szerint. Korunk gyermeke, a legújabb koré, benne teljesül a minden elmegy, minden OK („anything goes") – Xaver a posztmodern jelszó megtestesülése. Ő nem polihisztor, dehogy, posztmodern bulvárgyermek! Hát nem veszed észre? Tökéletes! A bozontos szőke ráérzett arra, hogy ő a posztmodern üzenet, sőt hisztérikusan rá is tett, megtoldotta egy-két felkiáltójellel, kérdőjellel, sőt kettősponttal, és megszületett a Xaveridol.

Blöff. Mi meg bevesszük. De nem én! Én aztán nem! Nem vagyok kíváncsi – közben hallottam valahol az egyik gúnynevét: a varánusz Xaverra.

Nem mindent és nem mindenkit lehet kikerülni. Egyszer az utcán szembetaláltam magam egy plakátjával. Szoláriumbarna bőr, a nagy kék szemek ábrándosan bámulnak a világba, bűvölten néznek, és bűvölni akarnak, telt, kicsit durcás ajkak, dús, melirozott hajzuhatag. Lentről felfelé néz, mindig, mindenkire egyformán, hódítani akar, engem is, téged is, mindenkit. Kiráz tőle a hideg! Milyen szép, gondoltam irigyen, ez a fajta még a férfiszíveket is megdobogtatja! Hogy útálom ezt a feminin, nővel vetélkedő fajtát, aki majdnem úgy néz ki mint, mint... én. Szörnyű. Még egy vetélytárs!

Évek teltek, és hol itt, hol ott hallottam Xaver üzelmeiről, hol bölcs, hol alpári, gyakran egymásnak ellentmondó kijelentéseiről, állítólagos zenei bravúrjairól, és bukásairól, az is hírlett, kitiltották innen és onnan. Ellenálltam, hogy ezeket a fülembe, a lelkembe engedjem, de sohasem hallgattam meg a játékát.

Ám egyszercsak mégiscsak előttem állt a Xaver, a zenei és az élet-szabadság, valamint az önmegvalósítás ünnepelt-gyűlölt bajnoka. Hogyan? Eltaláltad! Ingyenjegy! Egy banki rendezvény puccos produkciója. Nem lehetett ellenállni! Ugye a potya... – mondod kajánul, de hidd el, nemcsak az... Jaj, mit magyarázkodom! Nem a potya, pláne nem a Xaver... de a MüPa nagyterme, a Bartók Hangversenyterem, meg az orgona, az a csodálatos orgona, és a kíváncsiság, hát persze, az is ösztökélt, és kedves barátaink, akik a jegyeket szerezték, invitálása. Hát így történt.

Nézem a szőke bálványt. Még mindig fiatal. Ruganyos, erőteljes, elegáns sötétszürke öltönyben. Mennyi is lehet? Negyvenes? Legalább. A kivetítőn is megnézem, ott is fiatal. Aztán leül, félig háttal a színpad elején elhelyezett orgona klaviatúrája, a játszószekrény elé, és a szokásos apró mozdulások, helyezkedés után a billentyűkhöz ér, a lábpedálhoz.

Innentől elfelejtem őt, és minden mást, és mindenki mást, csak a mű érdekel, a zene. Az előadók eggyé váltak a művekkel, többé nem voltak elválaszthatók, de nemcsak az élők, a hangszeresek és a közönség, hanem, láss csodát, az egész terem. A 92 homlokzati ónsíp, a tartószerkezetek, a mennyezetről belógatott, szabályosan szabdalt fatestek a lámpákkal, az akusztikai kapukat borító színes gipszreliefek, a háromkarú lépcsők orsótéri csillárjai, az akusztikai hangvető, a nagy zengő terek, mind-mind részeivé, eszközeivé lettek az örömnek.

Carl Orff Carmina Buranájá nak részlete vezette be a játékot. Lüktetése tü, tü, tü, tütütü, tü, tü, tü, tütütü – mintha nagyon messziről érkezne. Mi lehet ez? Bacchanália a parton? Mi egy hajóról figyeljük a vízparti barbár játékot. Hallom a hajó monoton zaját is, küzdelmét a hullámokat, ahogy egyre közelebb kerülünk, közelebb, sóváran belemerülünk az eszeveszett tombolásba, de csak egy percre, a hajó tovább úszik, távolodunk. Tü, tü, tü, tütütü, tü, tü, tü, tütütü. A Talamba Ütőegyüttes adta csaknem mindazt, ami ritmus, a z élő hangot fúvósok helyettesítették, a Solti György Rézfúvós Együttes.

Bach D-moll toccata és fugá járól azt mondja Xaver, hogy orgona kipróbálásra készült. A mindenkikedvence remekmű mű most is szépen szól. Olyan erő van az orgonakipróbáló darabban, hogy az égig repít, s ha van kedved, ott is maradhatsz, rajtad áll. A melirozott varázsló megint elsüti – ezt már hallottam, tőle idézték valahol – Bach mintha egy USB-vel volna az Istenhez kötve. (Hát éppen ezt mondom én is.) Ráadásul mi is – az első hangtól a végsőig.

Jean-Michel Jarre, a szintetizátoros popzenei forradalmár, is jól érzi magát itt. Elhiszem az előadóknak, hogy francia kortársunk is betett valamit a közös zenei kincstárba. Ámulva felveszem, megcsodálom, értékelem, ahogyan Vangelis művét is, az 1492-t. Örülök.

Aztán a tölcsérfúgában ( E-moll fúga) megint meghajlok Bach leleménye, zsenialitása, eleganciája, és páratlan alkotó ereje előtt. Lám-lám, elég volt napi egy-két óra a hídépítéshez. Pedig a túlsó pillért az égbe kellett lerakni, olyan szilárdan az anyagnélküliségben, hogy ráléphessünk, felmehessünk. Így is tettünk, lásd, mint fent, mi mindannyian: a botrányos Xaver, meg az ütősök, és a fúvósok, a nézők egytől egyig, meg az egész terem minden kellékével.

Majdnem kifelejtettem az Albinoninak tulajdonított Adagió t, pedig szeretem, mert ami igazán feledhetetlen volt az César Franck Preludium, fuga és variációk c. műve. Karasszon Dezső, zenetörténész, orgonaművész írta, hogy 1866 áprilisában Liszt meglátogatta César Franck ot a párizsi Sainte-Clotilde templomban. (Igaz, ezt Varnus is mondta.) Vincent d'Indy az egyik legkitűnőbb és leghűségesebb Franck-tanítvány elbeszéléséből tudjuk, hogy a két zeneszerző késő éjszakáig együtt maradt a templom karzatán, majd Liszt „csodálattal eltelten távozott, és mintegy magától adódó párhuzamként J. S. Bach nevét emlegette.”

A fő téma angyalszárnyakon érkezett, ismét átélhettük, hogy az új orgona milyen finom, milyen intim, ha azt kívánja a mester, aztán a második részben kinyílik a lélek, kinyílik az ég is, nagy lelki robajok, és ismét szolgál a remek eszköz, végül, a harmadikban becsukódnak az égi és földi kapuk, visszatér a téma, de már magában tartja, dédelgeti fentről kapott ajándékát. Szép.

Az orgonista arról is mesélt, hogy a Franck-művet New-York-i koncertjén fényorgona kísérte, a templom üvegablakán beszűrődő, majd eltűnő fény játéka. Elhiszem. Elhangzott még a Csillagok háborúja, kicsit tán túl hangosra sikeredett, kapaszkodnom kellett, hogy kitartsak a magasban, de végig kiálltam a próbát, egészen a Boleró ig, a mű vége felé intésre megszólaló tapsig, melyre a szép szőke úrfi felkért. Alig vártam, hogy tapsolhassak. Kellett nagyon, hogy legalább a végső ritmusban ott legyek én, megköszönjem mindenkinek, akinek köszönnöm kellet, mert volt mit.

Még egyszer jól megnéztem a senkihez sem hasonló Varnus Xavert, a pimasz fenegyereket, a polgárpukkasztót, aki mindent mer, és mindent nyer, akit hódolók kísérnek, aki ott ül a világ legcsodásabb orgonaklaviatúráinál, és gyűlölői szerint szörnyű hangokat csal ki a szerencsétlen hangszerekből, melyeket megszáll.

Akkor láttam, hogy a templom eresztékei megreszketnek, megjelenik az Atyaisten, aki haragszik, hogy megcsúfolták Bachját és kedves templomát, de észreveszi, hogy Xaver ül ott: - Ej, ej, te imposztor! Mit csináltál már megint ezzel a fúgával? Na, mindegy! Puszillak! – mondja, és mosolyogva megsimogatja a kócos, örökszőke fejet, s egy kis időre, talán egy toccata erejéig bepréseli magát egy szűk padba. – Mivel én is ott ülök, odaszól nekem: - A neve valódi, csak egy „z” maradt el a végéről, nyilván a külföld kedvéért. No és lányom, ne feledd, hogy a legzöldebb szilvával is végez a nyár, vagy az ősz. Igaz?