Édes és könnyű terhem... Ganümédész árulása 3.

A legfontosabbról, a máig hatóról még nem beszéltem. Az én másik édes és könnyű terhemről. Annak is oda akartam adni a testem, a lelkem egészen. Egy író gyakran mesélt életének egyik, egész életét meghatározó eseményéről, gyermekkori élményéről, mely tulajdonképpen egycsapásra íróvá tette, anélkül, hogy egyetlen sort is leírt volna. Ám a váltóállító történésről sohasem írt. Hm. Én meg éppen arra készülök, hogy megragadjam a megragadhatatlant, és a szó fogságába vessem, sőt, az írott szó fogságába, mely minden fogságnál erősebb. Hát hogyne félnék. Lehet, hogy holtomig bánom majd, hogy a szikrát az érintéssel kioltottam. Azt is sejtem, hogy fájni fog. Azt is tudom, majd azt mondjátok: Ennyi, csak ennyi volt? Ez volt a nagy titok? És lebiggyesztett ajakkal továbbmentek, lebecsülitek, elfelejtitek az én legnagyobb csodámat. És én, én becsülöm-e? Nem éppen most árusítom ki nektek, ott állok a piacon az árusok és áradó tömeg közepette, mohón lesem az elhaladókat, hátha egy megáll, szerény standomnál, és megragadja, amit én kínálok? Nézd ott, az a magas barna férfi, hozzám közelít! Nem mégsem, valami mást keresett, s talált. A lány amott, az elcsigázott, tanácstalan, bolyongó lidérc tekintetű, talán ő, ő felém tart? Gyere, gyere, siess! Neked készítettem, bátran a kezedbe adom, már látom is hogy világít, hogy ragyog! Rám nézett! De mégsem. Elfordult, megy tovább. Senki, senki nem kíváncsi a szomjcsillapító csodaeseményre. Lám, máris halványul, fényét, erejét veszíti. Éppen én teszem, magam teszem kacattá?

Értem az írót. Nem írt, csupán mesélt. Közben a szemeket kereste, hogy rabul ejthessen minden pillantást. Kényszerítette őket, hogy hallgassák, hogy lássák, hogy higgyék a hihetetlen igazságát. De ha nem is hiszik, meg ne alázhassák, le ne köphessék, rá ne piszkíthassanak. Belemondta a csodatörténést a közönyös, kőkemény arcokba, szemtől-szembe. Hogy el ne fordulhassanak, félre ne nézhessen. Behívta őket az utcákról, terekről, és kényszerítette őket, a koldusokat, a leprásokat, a nyomorékokat, hogy vele, nála vacsorázzanak. Életet adott a szájából a szájukba. Aztán elbocsátotta őket.

Az én legnagyobb csodám, vajon velem történt-e avagy általam történt? Vagy nem is olyan lélegzetállító a különbség, ahogy e percben gondolom? Ez a történet is éhséggel kezdődik. Lásd hát be, hogy az éhség, a hiány, az ínség, a betöltetlenség, a kielégületlenség mind, mind alapélményünk, ha tudjunk róla, ha nem. Szomjazom – ahogy Jézus a kereszten, így szólok én is, és emlékszem első felsírásomra – ezt üvöltöttem – szomjazom. Ez lesz utolsó szavam is, talán csak magamban suttogom, talán csak gondolom majd: szomjazom. Még mindig szomjazom.

Mindenütt kerestem. Elszántan. A hiány tudomásul vételének első pillanatától. Valami életbevágóan fontos hiányzik. Lennie kell valahol. Különben nem keresném. A felismerés felfalta öntudatlanságom hamis nyugalmát. Mikor repedtem egészből hasadt-töröttre? Vagy így voltam mindig - hogy nem vettem észre? Így maradok örökre? Igen, igen, ha meg nem lelem, ami akkor belőlem valahol, valamikor kiporladt, utol nem érem a szelet, mely meglopott, s vissza nem szerzem az elkobzottat, a belőlem kiváltat... így maradok végleg, sóvár, ínséglakta, kóbor lélek.

Keresni kezdtem, a valami, a sikoltó hiányt betöltő magot kerestem, a szubsztrátumot, a végső meg- és feloldást. Meg akartam lelni a kutat, amelyből, ha iszom, lélekrepesztő szomjam csillapodik végre. Utána kutattam, álomtalanul, víztelen helyeken bolyongtam, nyugtalan lidérc. De mit, mit is keresek, mit is hiányolok tulajdonképpen? Bárcsak tudnám! Nagy tanácstalanságomban azt sem bántam volna, ha észreveszem, hogy az ujjperceimről leváltak a körmök, hogy a bőröm foltokban feslik, s a szemérmetlen hús felfedi magát, hogy a szemgolyómból eltűnt a pupilla, szájüregemből a nyelvem. Akkor tudtam volna, honnan táplálkozik az én nagy sóvárságom. Akkor tudtam volna, mit hiányolok.

Egyre növekedett bennem a savmarta kaverna. Ez volt egyetlen bizonyosságom.

Lestem a többit is. Észrevették-e rosszkedvem nedvező fekélyét? Takargattam, kötözgettem, mégis átütötte a bandázst, sárga-barna foltok terjengtek a sokrétegű vásznon, bűzlöttem. Talán ezért nem vettem észre nyomban, mindannyiunk kadaverin szagát. Az auránkban az éhség meg a félelem keltette szagmolekulák milliói rezegtek, s a szaglóhámom egy idő után tévedhetetlenül felfogta a kendőzött fájdalom poloskaszagát, a gyávaság bűztérképét, a hazugság záptojás, és dögszagát.

Akkoriban úgy hittem kiváltam, pedig beleolvadtam ebbe a bűztérképbe én is. A teljesség hiánya, minden fájdalom ősoka. Ha erre ráébred a lélek, üvölteni kezd, és a test bűzleni.

Mint a bárány nyírói előtt...

Fekete, puhakötésű, vastag könyv volt. Mindig a kezében, a kezeügyében, érinthető, megragadható közelségben. Nyitva, csukva, hajlítgatva, marokra fogva, akár egy dereket, csaknem úgy. Sűrű, puha, rugalmas, éreztem a test, a hús melegét is, pedig sohasem érintettem meg. Eleinte észre sem vettem, olyan természetesen együtt volt, együtt élt vele. Mintha valami új testrésze nőtt volna ki, különleges, a hozzátartozás nyugalmát, sőt beteljesülését hordozó, új alkotórész. Az idegen tárgy egyfajta vibráló aurát vont köré, valamiféle dicsfénnyel vonta körbe, de erre csak meglehetősen sokára ébredtem rá. Ma már tudom, korábban, mint azt magamnak bevallottam.

Soha nem kérdeztem tőle, mit olvas, soha nem érintettem meg a selyemfényű fekete gerincet, hogy megnézzem az írót, a címet. Az idegen tárgy közénk ékelődött, s én tiltakoztam az ellen, hogy ezt a közbevetést tudomásul vegyem, hiszen akkor tennem kellett volna ellene, én meg kerültem az összeütközést. Ki tudja, talán veszítek, talán máris veszítettem, mert észrevettem … Nem akartam nevén nevezni. Tabu volt. Érinthetetlen, megnevezhetetlen. Lám, ellenszenvemet mégis áthatotta egyfajta tisztelet. Tartottam tőle? Jaj, nekem! Tartottam bármitől, ami megronthatta volna az összetartozásunkat. Törékeny összetartozásunkat, ezt akartam írni, mert minden összetartozás törékeny, bármily szálból fonódott is.

Miért nem vettem fel a harcot, vajon miért? Már az elején honnan tudtam, hogy veszítettem? Mert tudtam az első pillanattól fogva, amint a puhafedelű a látókörömbe került. Tehetetlen harag indái kanyarogtak bennem, s amikor már a torkomat szorongatták, amikor már fuldokoltam, s azt gondoltam, na, most elég, nekirontok, kitépem a kezéből, s tajtékozva cafatokba szaggatom szenvedélybetegségének szégyenletes jelét, megrettentem, s elszégyelltem magam. Hogy jövök én ehhez? Milyen jogon? Azért reméltem, hogy az a dolog egyszercsak eltűnik majd, valahogyan elfelejtődik, mint életünk számos hirtelen támadt kívánsága, s amilyen hirtelen megjelent, úgy válik egyszercsak kámforrá, s akkor visszaáll a régi rend.

Nem így történt. A könyv jelenléte, érthetetlen, botrányos viszonyuk egyre mélyebb sebeket ejtett rajtam. Ingerült lettem, ha csak megláttam, s egyre nehezebb volt titkolnom a düh és kétségbeesés stigmáit. Már ahogyan feléje nyúlt! Mintha valami végtelenül intim dolog, mondjuk önkielégítése szemtanújává tett volna. Semmi közöm ehhez a viszonyhoz – ezt gondoltam –, mit mutogatod nekem, mit kérkedsz vele, inkább rejtenéd el. Ez a te ügyed, nem az enyém, s nem is lesz az enyém soha. Nem értem az érintésed alázatát, meg a birtoklással járó szemérmetlen örömöt.

Mi ez, mi ez? Ezt akartam kérdezni tőle, de hallgattam, mert csak hisztérikus üvöltésre telt volna, hallgattam, mert egy ideje már tudtam a választ. Láttam napról napra színeváltozását, halványulását, távolodását, egyre messzebb, messzebb, egyre kissebbé lett, zsugorodott, attól tartottam hamarosan végleg elenyészik, magába nyeli az ismeretlen mágia. Akkor vége, nem lesz többé testvérem, végképp egyedül maradok, a vér idegen-rideg rokonsága sem marad meg nekem.

Talán jobb volna, ha kerülném, ha elmaradnék egy időre, úgysem számít vagyok-e, hiszen a szégyenletes szenvedély mindent felfal, megemészt. Újra meg újra visszamentem mégis, játszottam, hogy minden úgy van, ahogyan azelőtt, hogy nem vettem észre, hogy meghalt az öcsém, s helyére ült egy robot, egy szerencsétlen, kisteljesítményű robot, melybe beletápláltak egy nagyjából 1500 oldalas, bizonytalan eredetű, avítt irományt, melyet úgy-ahogy visszamond, felettébb ostobán értelmezve a leírtakat. Mert akkoriban már rendszeresen felolvasott nekem a könyvből, ide-odalapozott, mohón kereste a tán nekem szólót, engem is rabul ejtőt, nem tudott betelni az üzenetekkel, rágta, és hömbölgette őket, aztán megcsócsálva elém hányta. Lehajtott fejjel, lesütött szemmel hallgattam. Tán a néma töredelem gesztusának tartotta mozdulatlanságomat, megadásnak, pedig csak olyan voltam, mint egy falkája veszített ámbráscet, mozdulatlan a rémülettől és a tanácstalanságtól.

Ő volt a ragadozó. Kinyúlt felém, megmarkolt, barlangjába vonszolt, nem törődött néma ellenállásommal, s odabent aztán rám szórta kincseit. Záporoztak a kövek, telis-teli voltam zúzódásokkal, de észre sem vette, mindig újabbat dobott rám, mellen talált, bezúzta a koponyámat, csontjaim törtek. Tobzódott, miközben vergődtem. Amikor már a vállamig befedtek, csaknem elborítottak a kövek, utolsó erőfeszítéssel a felszínre evickéltem, és reszkető inakkal elmenekültem.

Semmit sem vett észre az egészből. A mágia totális volt, a varázsinas magvakult. Szenvedtem, de néma maradtam, sem szóval, sem mozdulattal nem tiltakoztam. A tűrés, a kivárás lesz a taktikám. Így döntöttem. Elég, ha csendben maradok, elég, ha csendben várok. Úgy teszek, mintha engednék. Had olvassa, úgysem jut semmi az elmémbe. Vagyis, lesznek történetek, melyek értékesek, hogyne lennének! Ezeket meghallgatom. Ismerem is valamennyire, ismernem is kell. A műveltség, az általános műveltség is megkívánja. Most átismétlem legalább, s imitt-amott helyreigazítom ostobaságait. Gyalázatos, képtelen, gyűlöletes ostobaságait. Mint a bárány nyírói előtt... „Mint a juh, melyet leölni visznek, vagy mint a bárány elnémul nyírója előtt, ő sem nyitotta ki a száját!” (Ézsaiás 53,7).

Reggeli áhítat

Mint lázas gyermek, oly nyugtalan, ki anyja hűs kezére vár: követellek.

TE jól tudod, előtted nincs titok, hogy nehéz nélküled.

Mint lázas gyermek, nyöszörgök, hozzád felkiáltok,

kapargatom létezésem burkát, s faggatlak:

Felszáll-e égig a zsoltár, felnyúlik-e hozzád létem fája, ágának virága,

csenevész gondolataim bokra áttöri-e, a mennyek boltozatját?

Mily magas, mily mély, mily széles, mily hosszú, jaj, mi kívül van s belül!

Tényleg szeretsz-e engem, ki létcsíra, parány vagyok csupán a végtelenben?

Mégis biztos:

TE vagy és én vagyok,

a még nem vágya-kínja összecsomóz Veled.

Míg végre eljutok hozzád, nehéz az út a roppant éjen át,

míg feléd tartok, vallatlak, újra meg újra,

– pedig tudom, velem vagy –

Miért hagytál el?

Emlékezz!

Hányszor nyújtottam kezem feléd, s tenyerem a semmin csattant,

kínáltam neked lázcserepes szám, de kiszáradt, csókodra hiába várt!

De mégis!

Ha kezdődik egy vak nap, te fénnyel töltöd újra,

s én megfürdöm abban, gyönge liliomfehérré tisztulok, kinyújtott tenyeredbe simulok.

Íme, itt a reggel.

Gőzöl a kávé a konyhaasztalon.

Jössz Uram hozzám, leülsz, beszélgetünk, mint tegnap,

mint a cserfa alatt Abrám, ki drága falattal vendégelt, etetett, szólni alig mert,

kívánságodra, szavadra rezdült, - csak Sára nevetett -, lásd, így vagyok én is.

Elfoszlott sóhaj a tegnap reménye, végleg odalett,

elinalt sok régi vágy,hiába idézem – s a kívánt fiúgyermek, kit érdekel már!

Mit bánom én ezt, s a többit mind, ha itt vagy velem, ha bennem árad a lélekfolyó,

(Csókoljátok a Fiút, hogy meg ne haragudjék!)

én vallok neked: Haragszom én is, gyakran. Hogy bírod látni szomjam, éhem?

Aztán visszahullok, a szívem csupa alázat.

Csendben kuporgok, várakozom,s remélem, újra látlak.

 (Ezt az írást még nem fejeztem be. A titkomat vajon kitaláltátok-e? Megfejtettétek-e, hogy mitől édes örök terhem?)