„Mindig legyen ez a mű a betegeké
és a foglyoké. Mert én magam is beteg voltam és meggyógyultam. Fogoly voltam,
és megszabadított engem.” G. F. Händel ajánlása a Messiáshoz
Először a szerelem hangjait hallom, a teljes öröm ujjong, liheg, meg csetteg, mint egy bódult szerelemittas rigó, aki elfeledte a jól bevált dalt a másik közelében, így valami másba kezdett, őrjítő, fényes dalba. A teljes eggyéválás tremolói zengnek, majd a megcsendesült boldogság neszei emlékeztetnek a mi örömünkre. Legtöbbször a gyönyör hangjait, nyögéseit, finomabb és közvetlenebb neszeit tolmácsolja recitativóiban, de fülem felismeri a gyermek gőgicsélését, meg kacagását is. A napos oldalról közvetít, de nem tagadja az árnyékot sem, a fájdalmat és az elmúlást sem. Csakhogy ezek legyőzöttek – kiáltja Bartoli – és elhiszem neki. Az élet hangjait hallgatom, ő a tolmács – ráadásul kétszeresen az, mert a zeneszerző is holt volna nélküle. Páratlanul beszéli ezt a nyelvet. Tőle tanulom meg, mit jelent örömömben sírni. Hangokból épített barokk katedrálisa a kortalan szépség.
Számomra itt kezdődik az áhítat. Ilyenkor az öröm túlcsordul bennem. Ilyenkor ennek már semmi, vagy alig van köze Bartolihoz. Ahhoz van köze, ki - vagy mi - téren és időn túl létező örök. Nevezzük talán, hogy valahogy egyetértésre jussunk: a transzcendens szépségnek. Nevezhetjük? Vagy ilyen sem létezik? Vagy meg kell kérdeznünk mindjárt, ahogy Babits az Esti kérdésben: "Ez a sok szépség mind mire való?" Ó, én tudom, tudom! Teremtő erő van ebben, erő, mely éltet, segít, vezet. Ez az, mi a fájdalom fölé emel, mielőtt végképp elsüllyednél a vak sötétben, mint Jónás a cethal gyomrában. Épp ez az, mitől mindent mindig újra kezdtem, pedig már többször befejeztem hiábavalónak hitt életem. Egy estén, sok-sok évvel ezelőtt, amikor már nem bírtam a félelmemmel, a fájdalmammal, elővettem egy füzetet, s abba róttam végtelen sorokban halálvágyam. Meg akarok halni. Ez volt egyetlen mondandóm. Vajon kinek írtam, üzentem ezt az egyetlen mondatot oldalakon át? A mondatot, mely végül kusza sorokká töredezett, szavai betűkre hullottak, alaktalan formákká lettek, olvasni senki el nem tudta volna, s nem is akartam, hogy bárki szörnyű titkomra rájöjjön.
Aztán egyszer fáradt kezem abbahagyta az írást mégis, mert valahogyan, rejtetten, érzékeim számára feltárhatatlanul, de jelen volt, még abban a pillanatban is, a szépség. Süket volt a fülem, s vak a szemem, de a lelkem emlékezett a hajdanvolt és a még eljövendő szépre. És kívánta nagyon. Sejtette, hogy egyszer még elbűvöl egy hang, talán már tudott a májusi akácfán fészkelő csalogányról, vagy Cecilia Bartoli kincséről. A lelkem tudta, egyszer még betölt a zsendülő tavaszi kert rigófüttyel telt illata, vagy a kései nyár érett öröme, és sejtette azt is, hogy egyszer majd ölelésedben magamra végre rátalálok.
Észreveszem, hogy az érett Bartoli mennyire hasonlít Callasra, akiről azt hiszem, a valaha volt és élő szopránok legnagyobbika. (Callas eredeti neve Cecilia Sofia Anna Maria Karogelopulosz.) Még nem hallottam eleget Bartolitól – van ugyan egy lemezem, s a Bartókon is hallom néhanap, így nem mondom, hogy jobb, mint Callas, de hogy szebb, hogy még szebb, mint Callas, az tagadhatatlan. De ezt sem mondom. Ez a kép ugyanis csupán a hasonlóságról beszél, a szép Bartolit és a szép Callast mutatja, a gyönyörű dívákat. Én azonban ismerem Callas többi arcát is, és állítom, a művészi smink ellenére, általában éhes ragadozóra emlékeztet. Lehet, hogy Bartoli is?
Callas szenvedélyét számos (újrahallgatott) áriából ismerem, és ismerem élettörténetéből. Ha hallgatom, viharok tombolnak bennem, megrendülök, aztán elgyengülök. Letaglóz. Ezért hallgatom ritkán. Callas odaadja magát egészen, fellép a máglyára és elég, mert tudja, hogy áldozat nélkül nem megy. Néha fellázadt ugyan és „élni”, akart, úgy, mint a földi boldogok, egyszerű örömben, hétköznapi módon, vétkesen és könnyelműen. Éppen úgy, ahogy a többiek élnek és halnak, a névtelenek és öntudatlanok, akik nyomtalanul múlnak el, ahogy kiszárad egy fa, vagy kimúlik egy állat. Csak a sírkő és egy-egy személy őrzi emléküket, máskor az sem. Az idő hamarosan elmossa a legelevenebb emlékezetből is a hajdanvoltak nyomát.
Callas kikövetelt hétköznapi örömeit a sajtóban is megszellőztetett magánéleti botrányok, és gyalázatos művészi kudarcok követték. 54 évesen halt meg – gyanították, a gyógyszer-túladagolás nem volt véletlen. Cecilia Bartoli zavartalan, féktelen, adakozó. Mondj, mit akarsz, én izzó testem övét megoldom, jaj, nem bírok én most már tovább a tavasszal – ezt írtam valamikor régen, miután leráztam magamról a halálos dermedtséget, és Cecilia most elénekli nekem. Sírok. Olyan őszinte, amilyen sohasem mertem lenni, úgy mutatja meg önmagát, s ami rajta és mindannyinkon túl van, ahogyan én sohasem mertem megmutatni. Vedd le, oldd le az övedet – ezt súgja, mit súgja, követeli, és hajlok rá, hogy megbolonduljak és engedjek neki itt és most. Csak így érdemes – veti oda – és megsemmisülök, hogy újraéledjek, de már az ő igazságában.
Utószó: Tegnap kiirtotta családját – feleségét, anyósát és három gyermekét egy Los Angeles-i férfi. A búcsúlevél szerint az ok: rosszul elsült pénzügyi tranzakciók, a család csődje. Sohasem hallotta Callast vagy Cecilia Bartolit énekelni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése