Január
elől jár, a nyomában február... március szántóvető... A homlokomat a
légypiszokkal pöttyözött hideg ablaküveghez szorítottam, ráleheltem, sebesen
dörgöltem a kardigánom mandzsettájával a párás foltot. Egyetlen szobánk két
nagy ablaka a gondozatlan előkertre nézett. Elburjánzott jukkák deres csavarodó
dárdái a térfoglaló mahónia felé döfködtek, pedig a borostyán volt az igazi
ellenség, buján beszőtt minden talpalatnyi helyet. A romos drótkerítést
orgonasövény támasztotta, ki ne dőljön, avarral borított tövét vizsgálgattam,
hátha megpillantok egy üde zöld foltot, egy parányi levélkét vagy rügykezdeményt.
Szállingózni
kezdett a hó. Március szántóvető... Behunytam a szemem, és éreztem a felengedő
föld illatát, mélyen beszívtam a korai nedvek párolgását, a tavaly elhullott
bomló növények, állatok tetemeinek mandulaillatát, amint felgőzölögnek, előtörnek
a felengedő föld repedéseiből, a csírázás, a friss serkenő fű, a rügyek
édes-sós zamatát. Kábultan álltam, homlokom az üvegen, csak percek múltán
vettem észre a szürkére kopott svájcisapka koponyát borító legfelső harmadát,
amint bizonytalanul billeg a kapu korhadt lécei fölött. Az alatta tib-láboló
lyukas barna dorkókról felismertem: – A Benárik Pisti – szóltam hátra – megyek,
beengedem.
–
A Pisti? Alighanem jön a gyerek a WC-ét reparálni. Vasárnap a mozi után
megbeszéltem vele. De csak ha jó lesz az idő. Abban maradtunk. Most meg hideg
van, túl hideg van ehhez. Ugye, Anya? Ne engedjem a gyereket?
– Ne
engedd! Isten ments! Hideg van. A konyhában reggelre befagyott a vödör. Mit
mondott a rádió, hány fok van? Az a gyerek köhög odakint? Azt hallom? Csak nem
tbc-és ez is, mint az apja? – Keresztet vetett, s aggodalmasan nézett fölfelé:
– Még valamelyik elkapja tőle!
A
Benárik gyerek nagy zajjal sokáig csuszatolta odakint a szakadt gyékény
lábtörlőt, mire a nagynéném aggodalmasan kiszólt: Jó lesz már, csak gyere! Az
öcsém meg dühöngeni kezdett, hogy ő akarta a budit megreparálni, senki se tudja
azt megcsinálni, csakis ő. Már kezdte összegyűjteni a hozzávalót, deszkákat
gyűjtött az állomásról, meg szögeket egyenesített ki, mennyit dolgozott vele.
Hozta is a fémdobozát, mutatta a gyűjteményét. Szentségelt, hogy ő ezt a munkát
senkinek át nem adja. Ért hozzá, mindenhez ért, jobban, mint a Benárik Pisti.
Követelte, hogy a Pistit azonnal küldjük haza, ha nem, ő mindenre képes,
világgá megy, s hasonlók. Akkorra már bent volt a Benárik gyerek, a svájcit
lekapta a fejéről, az orra folyt, mint máskor, udvariasan megtörölte a kabátja
ujjába. Lesütött szemmel állt, hiába biztattuk, hogy üljön le, csak rázta a
fejét, mindjárt hozzá is akart kezdeni. A lécek, meg a drót, meg minden, ami
kell, odakint van a biciklin, csak azt hadd tolja be, el ne lopják.
A
nagynéném bíztatta, üljön már le, főznek egy jó teát, még egy kis zsíros
kenyeret is ken, de a Pisti hárította, hogy ő kezdi máris. Azt tetszett
mondani, sürgős. De hideg van, még megfagy odakint. Ráér az még a jövő héten
is. Akkorra hátha megenyhül. Hogyhogy ráér? Nem ér az rá semmiképpen. Ő
most ér rá, nagyon elfoglalt. Sorolta, hogy hová hívták, miért, meg a munkákat,
amit eddig megelégedésre végzett faluszerte, meg a tanyavilágban. Végre a Pisti
kibökte, hogy az a pénz a másnapi mozira kell. A kisasszony nénivel meg is
állapodtak – igaz-e? – még a múlt vasárnap, amikor az a film ment, amibe
állandóan kornyikáltak. – A Trubadúr. Csodálatos volt. Verdi: A trubadúr. – Az
hát. Ahogy a kisasszony néni mondja. Nem volt azért az rossz, csak ne énekeltek
volna, ha kellett, ha nem. A Hegyen völgyön, az kutyás film, tetszik tudni, csak vasárnap megy – azt
mondja a mozis Gyula –, viszik tovább. Holnap? Holnap. Megnézzük mi is. Feltétlenül.
A Dédi aggodalmaskodott. De még megfázik ez a gyerek. Ne engedd Icukám! Azt nem
venném a lelkemre. Hideg van? Na és ha hideg van! Ő még sohase fázott. Az ő
lábán még nem volt csizma. El tetszik-e hinni? Ez a dorkó a Palitól maradt. Aki
tavaly meghalt. Nyugodjék békében. Jó ez még. Nyáron kivágja az orrát. Zokni?
Látszott, hogy köpni akart, de időben meggondolta magát. Kapkodva beszélt,
egyik lábáról a másikra állva, a svájcit hengerré gyúrta közben, senkire se
nézve válaszolgatott, inkább a padlót fürkészte, meg néha a szeme sarkából az
ellenfelet, az öcsémet. Végül könyörgőre fogta. Hiszen megegyeztek! Nem
emlékszik a kisasszony? Múlt vasárnap... s újra sorolta mindazt, amit már
elmondott, de egyre halkabban, a mondatok között egyre nagyobb szünetekkel.
Idefele
olyan könnyű volt az út, nem lakik ő messze, öt kilométer, mi az neki, tekert
derekasan, nem is fázott, mert biztos volt a sikerben, hogy hamarosan hazafelé
biciklizik a keresetével, amit tőle senki el nem vesz. Ki is találta hová
dugja, hogy az anyja vagy valamelyik testvére meg ne találja.
– Hát,
jól van akkor. De a teát meg kell előbb inni, Pistike!
Az
öcsém erre megint támadásba lendült, tőle szokatlan ravaszsággal. Lehet, hogy a
Pistinek tüdőgyulladása van. Mert hogy igen köhög. Meg zihál. Süket, aki nem
hallja. Beteg gyerek feküdjön ágyba, ne dolgozzon. Dédi könnyezni kezdett.
Látod, a fiúnak micsoda szíve van! Én mindig mondom. Látod, példát mutat
mindannyiunknak. Gyere ide Gyurikám, hadd csókoljalak meg! Az öcsém kelletlenül
odatartotta a feje búbját, a Dédi meg áhitattal megcsókolta. A Benárik gyerek
egy ideig álldogált még, a fapadló réseit pásztázta eltökélten, mintha onnan
jöhetne a segítség. Az orrával már nem törődött. Nem is tudom, hallott-e
valamit a Dédi, az Icu meg az öcsém között zajló beszélgetésből, mert a végén
azt kérdezte megint, betolhatja-e a biciklit, az Icu meg kérlelte, hogy ne
haragudjon, lesz itt még más javítanivaló is, szólni fog feltétlenül. Közben a
vállánál fogva terelgette kifelé.
Nem
értettem, honnan ered, hová lövell a dühöm, csak azt éreztem, hogy nagy erővel,
hatalmas ívben beterít mindannyiunkat. Úgy tettem, mint aki olvas, de a
szemgolyóm lüktetett, fájt, a sorok összekuszálódtak, a betűhangyák céltalan,
kusza köríveket írtak le a papíron, elmosódott szürke csíkokat hagytak maguk
után. Gyűlöltem őket, magamat. A gyűlöletem forró volt, kegyetlen és szennyes.
Soha azelőtt nem éreztem hasonlót. Durva szavakkal telt meg a szám, mocskos
kifejezésekkel, szörnyű káromlásokkal, trágárságokkal. Olyanokkal, amilyeneket
az állomás részeg fuvarosaitól sem hallhattam soha. Megvesztem? Megszállt egy
őrült lélek? Megrémültem attól, ami bentről rám támadt... és rájuk. Nem
értettem. Végül is mi történt? Semmi sem történt. Megőrültem. Csak annyi. Senki
sem vette észre. Ez a lényeg. Titok. Eltemetem... mint a többit. A szennyes
titkaimat. Azok egyedül az enyémek. Titoktemető vagyok. Megpróbáltam olvasni. A
megvadult hangyákat sorokká, értelmes szavakká rendezni.
Megvetendőn szerelmes önnönmagába az, aki szégyenkezés
nélkül tud magáról írni. Egy a mentségem csupán: nem
azért írok, amiért mindenki más - vagyis nem azért, hogy az olvasó
megdicsérjen. Mi hajt mégis, hogy szóról szóra följegyezzem mindazt, ami tavaly
óta történt? Belső lelki szükség visz rá: annyira megrendítettek a történtek. Csak az eseményeket írom le, erőnek erejével
tartózkodom minden mellékestől és legfőképpen az irodalmi fogásoktól; az
irodalmár harminc esztendeig ír, és a végén maga sem tudja, minek írt annyi
ideig. Én nem vagyok író, nem is akarok író lenni,
illetlennek, aljasnak tartanám, ha az irodalmi vásárra vinném lelkem tartalmát,
érzelmeim tetszetős leírását.
Fogcsikorgató
önuralommal legalább háromszor elolvastam ezeket a sorokat, de egyetlen szó sem
jutott el hozzám, csak sokkal később, sokkal, sokkal később, úgy harminc év
múlva. Mégis Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij segített valahogy visszatérni
őrületemből, hisztériámból – egy őrült másik őrült iránti téren és időn túli
vonzalma és segítsége? – és legalább nagyjából megállapítanom, mennyi idő telhetett
el azután, hogy a Benárik gyerek kifordult az ajtón. Hallottam Icu távolodó
magyarázkodását, a kapu csukódását, ahogy kattan a zár, a biciklilánc nyikorgó
erőfeszítését, az elhaló ugató köhögést, majd hamarosan, talán tíz perc múlva,
egy sziréna erősödő vijjogását. Mennyi idő telhetett el, mire végre felengedett
bennem a fojtogató gyűlölet?
Vijj,
ijj, ijj. A műút vagy a vasút közelében a sziréna mindig ugyanazt jelentette.
Dédi és Icu egymásra néztek, aztán nyomban minket keresett a tekintetük, ez a
kettő, merre lehet, Dédi imádkozni kezdett, Icu beérte egy Jaj, Istenemmel.
Vijj, vijj, vijj.
Magamba
zártan ültem sokáig, alig ért el tudatomig a vijjogás, ami máskor nyomban
felidézte a műúton történt szörnyű karambolokat, melyekre összefutott a környék,
borzongva és zaklatottan, cirkuszra és a vérre éhesen. Régebben én is
szaladtam, igyekeztem közel kerülni a rémséghez, amennyire csak lehetett jól
lakatni morbid kíváncsiságomat. Nem emlékszem, mikor hunyt ki végleg,
mikor vette át helyét az undor, meg a szorongás, mikortól nem vágytam többé
látni a műút mellett fekvő letakart tetemeket, lesni, hátha a papírt felemeli a
szemérmetlen szél, felfedi a roncs kocsik közelében fekvő a roncs testek
gyalázatát. Hányinger kerülgetett az aszfaltot szennyező alvadt vér savanykás
szagától. Az öcsém ment egyedül: Ugyan nézd már meg, mi történt! Biciklire
pattant, szemében sóvárság, a halál közelségének pállott gerjedelme, ami az én
pillantásomat is beszennyezte nemrég.
Azt
beszélik, nem szenvedett. Telibe találta a Csepel. Egy D344-es, mondta az
öcsém. Mehetett vagy hetvennel. A sofőr nem tehetett róla. A Pisti a
kereszteződésnél nekibiciklizett. Pedig dudált, azt mondják, de a gyerek, mint
aki, se lát, se hall. Nem nézett körül, csak átvágott. Mint tavaly a Botlik Józsi.
De az részeg volt. A kukoricaföldön találták meg a testét. Vagy 15 méterre a
műúttól. Fejjel belezuhant a kazalba. Amikor kihúzták, reménykedtek, hogy még
él, hogy talán felfogta a góré... A sofőr még mindig sír. Jajgat. Pedig a
Pistit már el is vitték. Csak a rendőrök vannak még ott. Már a tömeg is széled.
Csak a Koncsik Teri van még ott. Ő mesélte. Na, ne sírj már anya! Még rosszul
leszel. Jaj, de nagyon nehéz a szívem nekem is. Csak nem én vagyok a hibás?
Mert nem engedtem, hogy nekiálljon a budinak. Ha engedtem volna... Dehogy vagy
te hibás, Icukám, hogy mondhatsz ilyet? A lány meg hová tűnt? Nem láttad,
Gyurikám? Menj, keresd meg a nővéredet, kisfiam. Talán még nem is tudja, mi
történt. Dehogynem. Az előbb ment ki. Jaj, hová mehetett, nem szólt egy szót
sem! Menj, kisfiam! Ne kéresd magad! Olyan érzékeny az a lány! Istenem,
Istenem! Érzékeny a nyavalyát! Nincs annak lelke, én mondom! Szegény szülei! El
tudod képzelni, mit éreznek azok most? Én beleőrülnék, az biztos. Nem élném
túl, ha valamelyiknek baja esne! Te, Icu, ezek tán nem is bánják! Van ott elég
gyerek? Hányan is vannak? Hatan? Az apjuk tbc-és, a szegény anyjuk meg... talán
a gyerekek is, ki tudja. Ez is hogy köhögött szegény. A meztelen lába, a lyukas
dorkóban. Láttad? Istenem Atyám! De mozira azért jutott neki... Nem is értem...
Tudod, hogy szegény Pistike nem hagyott ki egyetlen filmet sem? Mindig ott
volt, mindegy mit adtak. A hármason. Vasárnap.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése