Magzatpózban - Kamuflázs 1.

Az volt az első boldog éjszakám. Icu magzatpózba kuporodva engedte, hogy az ölébe kucorodjam, és én nyomban felvettem a mágikus pózt, felhúzott térdekkel, görbült gerinccel belemerültem a testmelegébe, hogy tudassam vele, meg az egész látható és láthatatlan világgal, hogy őt választottam anyapótléknak, sőt anyának. Tökéletes választás volt, legalább is a részemről. Akár két boldog kifli, a kicsi meg a nagy, így aludtunk reggelig, mozdulatlan békében. Akkor nem gondoltam arra, hogy most megkaptam végre, amire boldogtalan méhelhagyó korom óta vágytam – vagy már előbb, ki tudja, talán már odabent is idegen voltam – hogy szűkölő elhagyatottságom most enyhült először, vagy tán meg is szűnt, véglegesen elinalt, nem gondoltam arra, hogy ez egy páratlan, nevezetes éjszaka, melyből csak talán egyetlen adatik az embernek. Hogy is gondolhattam volna, nyolc éves sem voltam még! Azt azonban megértettem, nagyanyám gyermektelen, vénlány húga, valami olyasmit ad nekem, ami nélkül többé már nem létezhetek, és ugyanabban a pillanatban megsejtettem az elvesztés lehetőségét is. A tökéletes pillanat elmúlt. Még hajlandó lettem volna feltétel nélkül imádni őt, de már az elszakadás vágya is megkísértett. Nem fogom túlélni a halálát. Így nem. Számolni kezdtem. Én nyolc éves vagyok, ő meg… nem is tudom, ötvenhét? Lehet, hogy már hatvan? Mennyi időnk lehet még?

A fejemre húztam a takarót, mély alvást színleltem, dermedt mozdulatlanságban, miközben zaklatottságomon keresztül is beszűrődtek hozzám első közös reggelünk mámorító neszei. Ünnepi reggel volt, ez bizonyos, ezt mindenki érezte és méltányolta. A tejet Horváthéktól hozta Icu, ahogy máskor is, hallottam, amikor mondta dédinek, micsoda áldás, ha ez nem volna, kutyagolhatnék három kilométert egy liter tejért. Dédi megáldotta a tehenet és a marhatartáshoz hűséges Horváthékat, akiket egyébként is kedvelt, mert időnként egy-egy üvegcse borocskával is meg-megköszöntötték őt. Istennek hála, hogy nekik valahogyan megmaradt az az egy tehénkéjük, mert hogy az utcában senki másnak. A mama ragaszkodott hozzá, és amíg élt, meg is tartották a Zsemlét. Pedig legelő sem volt már a környéken, mindent beszántott a tsz, csak a vasúti töltés maradt, meg az árok. Odajártak Zsemlével a Horváth fiúk, később, érett tavaszon, zsendülő nyáron mi is velük tartottunk gyakran. Éppen azon a tavaszon, odaérkezésem első évében szövődött szorosabbra a barátság közöttünk, miután a tejhordás feladatát néha átvállalhattuk mi is, Gyuri meg én, mert már elég nagyok voltunk, hogy vigyázva átkeljünk a síneken. A Horváthék a vasút túloldalán laktak, tőlünk vagy tízpercnyi járásra, de odaát, a túloldalon.  Néha jött egy-egy szerelvény, máskor tolattak, de többnyire csendes volt a pálya. Icu így is egyfolytában aggódott, nézett utánunk, s ígértette, hogy kézen fogva megyünk át, s nézünk jobbra és balra, mert ha valami történnék, azt ő úgysem élné túl. A dédi meg pörölt vele, hogy még belehal a nagy féltésbe-félelembe a kölykök miatt, már így is csont és bőr.

Csípős nyári reggeleken különösen jó volt elmenni a tejért, nagyon jó. Ha elég korán értünk oda, mindjárt az istálló felé vettük az utunkat. Az öreg Horváth néni csak törte a magyart, nem is mindig értettük mit mond, de az nem számított, az istálló széna- és trágyaillatú meleg párájában a homlokba húzott kendő alól nézett ránk, mi meg vissza, egymást értő tekintettel. Jurika, Judika – így mondta, és nyújtotta a kopott bádogbögrét a habzó tejjel. - Jurika, Judika, jerte, igya meleg tej!

Először mindig nekem nyújtotta a csurig habos csöbröt, a lánynak, talán, mert én voltam az idősebb, s a mellettem ácsorgó kisebb még nem volt férfi, csak fiúpalánta. Óvatos, gyengéd érintéssel kínálta oda, vigyázva, csepp sem csurrant-csöppent soha, s én áhítattal, szinte megrendültem vettem át, emeltem a számig, szívtam be az illatát, édes melegét. Az első kortytól csaknem megszédültem. Gyuri türelmesen várt a sorára, hogy az öreg eres kéz ismét megmarkolja a tehén egyik tőgybimbóját, az erőteljesen mégis gyengéden préselt erős sugár újra habot verjen, megint épp a peremig. Hármas szövetségünk öröknek tűnt, bonthatatlannak, erősnek. Sőt! Mondhatnám négyes szövetségünk, mert a Zsemle is beletartozott, szinte egyenrangúként. Nélküle létre sem jöhetett volna az egység, ez nyilvánvaló. Bölcsek voltunk, akkoriban többet tudnunk mi négyen a világ szép rendjéről mint bárki más.

Talán nem rettegtem volna annyira paplan alatti rejtőzködő magányomban, a változtathatatlan jövő sejtésétől, ha visszaemlékezhettem volna istállóbeli szertartásainkra - csakhogy mindaz később történt. Majdnem üres szívvel érkeztem új otthonomba, csupán egy nappal és egyetlen éjszakával azelőtt. Semmim sem volt addig, nem volt vigasztalóm, nem voltak emlékeim, még meséim sem, mert ami mégis volt, azonnal eltemettem, amint a háromnegyed ötös csikorogva fékezett, és mi lekászálódtunk róla. Nincs semmi értelme a régi fájdalmak dédelgetésének, ha előttünk valami új. A vasutas éleset fütyült, összerezzentem a hangjára, de nem tekintettem hátra, csak húztam Icu kezét, aki megpróbált lihegve lépést tartani velem, pedig nem volt könnyű, mert mindkét kezében ormótlan csomagokat cipelt, az én motyómat.

Az nem lehet, hogy elveszítsem, amit csak épp az imént találtam meg újra! Az nem lehet! Lázas aggyal kerestem valami, bármi kapaszkodót. A zajok egyre hangosabbá lettek, már egyikük sem suttogott, Gyuri valami mozdonyosat játszott tolatott, fütyült, zakatolt, de nem szóltak rá, csörrent a kés, kanál, valami koppant az asztalon, mintha mind siettettek volna, kelj már fel, légy velünk, engedd, hogy befogadjunk, hogy megtanuljuk az új napot, amibe te is beletartozol.

Engednem kellett a sürgetésnek, ki kellett bújnom az éjszakai védelemből a napvilágra, tehát megkezdődött a napi kamuflázs már ismert gyakorlata. A számban kesernyés ízt éreztem, jó lett volna kiköpni, köpni erre az egészre, a felismerésre, hogy vannak dolgok, melyek megváltoztathatatlanok, s lám, ez az egyik. Folytatnom kell az alakoskodást, ismét el kell rejtenem igaz önmagamat, akárcsak régen, de akkoriban könnyebb volt, csaknem láthatatlan voltam, alig törődtek velem. Most egyetlen rezdülésem sem marad titokban. A sürgetés behatolt a paplanmeleg alá, éreztem, alig maradt időm, hogy felkészüljek az álcázás mozzanatainak kidolgozására, a külvilág elemeinek betáplálására, a teljes hasonulásra. Még mindig a fájdalom hálójában vergődtem, de már a szerepizgalom is bűvölt. Szerep? Főszerep. Még ha pár másodpercig tart is, nagyon fontos főszerep.

A boldog ébredés eszközkészletét mesekönyvek illusztrációiból állítottam össze. Szemdörzsölés, nyújtózkodás, ásítás, na még egy, annak érzékeltetése, hogy álom és ébrenlét határán éppen meseországból léptem ki, készen arra, hogy a mese folytatódjék. Nem sikerült rosszul, többé-kevésbé mindenki örült, Dédi és Gyuri főként annak, hogy reggelihez ülhettünk végre, Icu meg nem is akarta titkolni a boldogságát. Gyermeke született. Igaz, nem csecsemő már, nyolc éves nagylány, de az övé, csak az övé. Ha későn is, közel a hatvanhoz, anya lett végre. Jó az Isten. Talán mégis van Isten - erre is gondolt, s szégyellte, hogy dédi félhangos imái gyakran vérig bosszantották. Persze sohase árulta el a kaporszakállúval szembeni haragját, néma ellenállása csak templomkerülésében és az imádkozással szembeni jól titkolt indulataiban nyilvánult meg. Isten ments, hogy anya valahogy rájöjjön, hogy esténként, amikor közös áhítatra szólítja fel - egy hiszekegy és egy miatyánk - csak egyetlen hangocska  száll a mennyek trónusa felé. Bár egyszer csaknem lelepleződött, amikor a szomszéd Terike húsvét táján arra célzott, sohasem látja őt a misén, s legalább ilyenkor.... Mert a tekintetes asszony - dédikének járt a címzés - jönne, ha tudna, s a tisztelendő atya is meglátogatná szívesen, csak egy szavába kerülne, mert a tekintetes dédike buzgó katolikusságát sohase vonta kétségbe. Akkor csaknem fuldoklott a dühtől, és döbbenetes módon, mert egyébként szelíd volt, és mindenkivel szemben előzékeny, fojtott, de jól érzékelhető indulattal felszólította Terikét, hogy törődjön a maga dolgával. Azután Terike hetekig kerülte őket, s Icu százszor is megbánta, hogy úgy szólt akkor, ahogy, mardosta a lelkiismeret-furdalás, mert jó asszony a Terike, nagyon jó. Meg hát jót akart, semmi kétség. Kicsit irigyelte is őket, a boldog bizakodókat, a mindent remélőket, akik nem kétlik, hogy van egy hely, igaz, nem ezen a földön, ahol minden fájdalomra elégtételt kapnak a szenvedők.

Icu soha azelőtt nem volt még olyan közel ahhoz, hogy maga is csatlakozzon a tiszta szívű reménykedők táborához, mint azon a reggelen, odaérkezésem második napján, első közös reggelünkön.