Négy ablak. Hatalmas magas ablakok, alul két nagyobb, fölül két
kisebb szárnnyal. Mintha két ablakot tettek volna egymás fölé. Az üvegek
belefeketedtek az éjszakába. Fekete szemek a fehér falon, sötétkék fényekkel.
Fehér vályogépület, de nem parasztház. L-alakú uras építmény, magas. Bent
voltam. Olyan tágas! Csupán egyetlen szobából állt, de éreztem, hogy a ház nem
ér véget a falakkal. Belenyúlik egy másik valóságba, amit még nem ismerek. Jobb
lesz itt maradni, itt biztonságban érzem magam, csak hideg van. Nagyon hideg.
Mint régen, amikor januárban, februárban kesztyűben játszottunk Gyurival ebben
a szobában, és este forróvizes palackokon melengettük fagyott lábunkat.
Gyertyát égettünk éjjel, ha valaki rosszul volt.
A ház egyetlen ajtaja hófehér falú folyosóra nyílt, ha kinéztem, a
kertet láttam, elsűrűsödött kusza orgonabokrokat, yukka cserjéket. A kertnek
nem volt vége, a végtelen partján lebegett. Nem volt rémisztő, csak idegen.
Tudtam, hogy meg kell szoknom. A nagyanyám lakott a házban, és még valaki,
igen, a húga, a nevelőanyám. Hol lehetnek a többiek? Lehet, hogy eddig csak mi
haltunk meg? Ezen eltűnődtem. De nem lehet, és soroltam, ki halt meg, s mikor.
Meg azon morfondíroztam, hogy be kéne végre rendezkednünk, olyan üres minden.
Csak egy heverőféle állt az egyik sarokban, nagy torontáli szőnyeggel
letakarva. Szép a szőnyeg, de kellene még néhány bútor. Kérdezni akartam a
nagyanyámat, hogy mit tehetnénk, hogy barátságosabb legyen, talán varrhatna
valamit, függönyt, mert csak bordó lópokrócok takarják az ablakokat.
Sohasem sikerült megszólítanom. Pedig ott járt-kelt ő is, szinte egész nap. Nem
tudom észrevett-e. Éppen, mint odaát. Amikor még éltünk mindannyian. Pedig
miután meghalt, kezdtem úgy érezni, hogy ismerem valamennyire. A nevelőanyámat,
Icut is meg akartam érinteni, de nem nézett rám, csak elhúzódott tőlem. Sírtam,
Örökre magányosak maradunk? Akkor kezdtem azon gondolkodni, hogy kimegyek a
házból, végigmegyek a folyosón, kilépek a végtelenbe...Talán ott jobb lesz.
A dermedt idő természetéről
Háromszor állt meg velem (eddig)
az idő. Percegett a perc, mint a szú, végtelen kitartással rágott, megritkult,
elszívódott levegő. Fuldokoltam, de nem volt erőm, hogy a fogyatkozóból
kipréseljek valami még éltetőt, mellizmaim erőtlenek, a tüdőm légbuborékai
beszáradtak. Állóképben vergődtem, rám pántolódott, feszített keretek között
szűkült a tér, tömörödött a lélek, egyetlen gondolattá sűrűsödött: így lesz
attól kezdve az idők végeztéig. Később tűnődtem, hogyan
szabadultam ki a szorításból, mikor kezdődött, hogy megint tágultam, befogadó
és könnyű lettem, befogadtam a magzatot, melyből sokszorozódtam, rétegeződtem -
de így történt, s történik azóta is. Vagy egy ősrobbanásban születtem újjá? Nem
is tudom. De újra élek.
Szerelembe estem. A vérem
lüktetése, az árulkodott legelébb, a testembe költöző június. Az arcom lángolni
kezdett. Először a halántékomon repedt meg a jég, hajszálnyi lék, ott indult
meg az olvadás, legördült egy cseppecske, a nyakam tövében csiklandozva
párolgott el a bent támadt várakozástól, meg az öröm biztos tudásától – igaz,
akkor még hittem is meg nem is. Azután a szememből pattant ki a két kagyló.
Megijedtem. A földön hasalva kerestem őket, vakon tapogattam, de nem találtam
egyiket sem. Aztán elfeledkeztem róluk, mert az ujjaim felfedezték a tapintást,
feltérképezték a tapinthatót, így jöttem rá, hogy a kagylók nélkül is látok.
Aztán meg a tangóritmus - hiába
is titkoltam volna. A csípőm nyomban engedelmeskedett, ta-tam-tam-tam, ta, tam,
tam, tam, simult, a gyönyörök rengő ritmusára mozdult. A bőröm a legfinomabb
kínai selyemmé szövődött, ha szél érte, hűvös volt, ha karcos forrásvíz,
perzselt. Mindenféle kelme darócnak tűnt mellette. Meg kellett érintenem a
testem, simogatnom kellett. Gyönyörködtem benne, mintha én szültem volna.
Ta-tam-tam-tam, ta, tam, tam, tam. Etettem és ajnároztam szégyentelen éhséggel,
bőkezű örömmel. Test volt testetlenségében is, örök változásában, váratlan
átalakulásaiban, megfoghatatlan anyagiságában és hullámszerűségében. A testem
végre közel került hozzám, lényemmé lett, hazugság nélküli, szerethető testté vált.
A változások nem riasztottak meg
úgy, mint először, csak örültem a mássá válásnak. Mindig fává váltam először,
úgy tanultam az átalakulást, az átfordulást, azonosulást, a ki- és eggyé
válást, az átlényegülést. A gyökereimmel beléhatoltam a földbe, lejjebb, egyre
lejjebb. Föld volt, rétegek és víz volt mindenütt és táplálék. A humusszá
szelídült rothadás telis-teli volt élettel, örömös örök éhséggel és
szomjúsággal. A múlt és jelen nem számított. (Halál, hol a te fullánkod?)
Életvizet szívtam. Ágaimmal öleltem, tartottam az egeket, s minden csillagait,
felhőket terelgettem, s hagytam, hogy az orkán átüvöltse rajtam veszett
fájdalmát, úgy szelidítettem, szellőt akasztottam, madaraknak fészket kínáltam,
odús menedéket. Teremtem. Csak így éltem, egyszerűen az átlátszó, dobogó ég
alatt. Szerelemben.
A tekintetedet kerestem, de csak
egy rettegő állatot találtam, emberbőrbe menekült tikkadt félelmet. Te nem
voltál sehol. Nem találtalak, hiába tekertem le a pólyát lékelt koponyádról.
Abba is hagytam a végtelen görgetését, mert rájöttem, nem vagy, nincs a
vérütötte fehér gombolyag alatt semmi, semmi, amihez közöm volna. Mégis azt
suttogtam az Istennek, fehér vagy, fekete vagy, az én istenem vagy, akárki,
akármilyen, erős, erőtlen, jelenvaló, távollevő, nem számít: Ne hívd még el!
Töltsd vissza a gombolyagba! Életet lehelek belé az életemből, véremet adom,
aranyló vizeletemmel töltöm meg az áttetsző zacskót, mely az ágya mellett
himbálózik, az életmentő nedvre vár, hogy belecsurogjon a tiszta
tisztátalanság.
Vagy mit adjak még? Akkor bármit
kérhetett volna, de csak annyit láttam, hogy a szája mozdul, formálja a hangot.
Nem értettem, mit mond. Nem hallottam a mennydörgést sem, pedig hallanom
kellett volna. Mégis biztos voltam benne, hogy vele beszéltem, és abban is, hogy
elfogadta, amit kínáltam. Mit is? Később próbáltam felidézni, mit ígértem
végül, magamban üvöltve és jajongva, beleordítva a bennem nyiladozó szakadékba,
amikor ott álltam a betegágya mellett. Az apám kopott nyakú, mandzsettájú fehér
inge volt rajtam, nővérnek szólítottak. Igazgattam a takarókat, engedtem a
nyirkos érintéseknek, a savanyú és ciánillatú leheleteknek. Amikor magukhoz
húztak engedelmesen hajoltam, mert ez is, az is az áldozathoz tartozott, és én
hibátlant akartam áldozni. Pedig csak rá figyeltem, egyedül rá – még ha háttal
álltam is, vagy ha néha el is aludtam, csörgő álmok között verődtem -, meg a
hangtalanul ígérő Istenre. Teljesül-e, s mikor, amit kértem - akkor azt hittem,
először és utoljára.
Az állat legalább hadd maradjon,
azzal is beérem. Csak legalább az állat maradjon, aki most az ő burkában lapul
szelíd, riadtan. Mert, hogy szelíd, afelől nem volt kétségem. Nem lehet más.
Pedig ragadozó volt.
Nem emlékszem az első szavaira.
Németül beszélt, és én odahajoltam a szájához egészen közel, hogy el ne
veszítsek egyetlen hangocskát sem abból, amit mondott, de minden ige lehullott,
egyetlent sem sikerült megragadnom. Semmire sem emlékszem. De lehet, hogy
káromlás volt, azért temettem el. Minden káromlást el kell temetnünk, csak az
áldásokat kell megőriznünk mindenáron.
Azután már mindig úgy volt.
Idegen nyelven beszélt, a szó az ő világából jött, ott született, formálódott,
idegen tartalmakat kellett kifejeznie, ő alkotta azt a világot és azokat a
szavakat.
Sokáig simogattam a kölyköt. Megesett,
hogy belém mart, belém akadtak a karmai. Nevettünk. Csak játék volt. Egyszer
megharapott. Láttam, hogy felizzítja a vágyát a serkenő vér. Még, még! De csak
morogva elfordult, akkor még nem engedte, hogy démonarcába nézzek. Még nem volt
elég erős. Várt.
Valamikor hittem, erős hittel,
hogy megvárod halálom, megvárom halálod, s akkor lesz csak véged, akkor lesz
csak végem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése