Etüdök

1. Hódolat a fáknak

A cseresznyefánk koronája gyümölcsterhesen, mint érett asszony áldott állapotban. Az egyik nap még roskadásig volt fehér virággal, de másnapra a virágok szinte észrevétlenül zöld gömböcskékké lettek, mind-mind – egyet sem akart elengedni, elveszíteni. Ahogy növekedtek, megteltek nedvvel, fénnyel, színnel, ízzel, és akkor már látszott, hogy nehéz a teher, talán túl nehéz is... Lehet, hogy ez az utolsó, aztán nincs tovább...sóhajtott a cseresznyefánk, és belepirult a vallomásba. Értettem nagy akarását.

Rügyfakadástól aggódva nézegetem, vizsgálgatom minden áldott tavasszal. Bíztatom: Tarts ki még, édes öreg! Ne engedj a föld hívó szavának, ne higgy neki, bármit ígér is, csendet, örök boldogságot. Te itt és most kellesz nagyon. Igen, tudom, ideát nehezebb, jól tudom én azt, csupa küzdelem és viszontagság, de talán éppen azért olyan édes az öröm, a győzelem azért olyan mámorító, a boldog szerelem meg azért olyan bódító. És az anyaság? Te is tudod...

Te vagy a kertünk őrzője, egyetlen adakozó árnyadónk. Szeretünk. Ha arra gondolok, egyszer majd nem állsz itt... fáj, fáj, fáj! Elég. Maradnod kell. Kapaszkodj megtartó szeretetünkbe! Teremj!

A fákat mindig nagyon szerettem. Gyermekként, úgy gondoltam, hogy a fák a kertek őrzői. Nagyapám a háború utáni időkben gyümölcsöskertet varázsolt a dabasi homokra. Ott láttam, hogyan hordja a szél a futóhomokot, innen meg onnan buckányit ellop, amott dombokat épít, s faggattam is olykor aggódva: lehet, hogy a bolond szél egyszer tisztára söpri a mi kertünket is, meg az egész udvart, elhordja a kotlóst a csibéivel, meg a Bodrit, kutyaólastól, tán még a barackost is, s akkor, jaj, mi lesz!

Ő meg bólogatott: ha a fák nem volnának, el is hordaná az egész kertet. De ne félj, ők kitartanak. Gyökereiket a földbe mélyesztik, úgy állják derekasan a szél és a viharok rohamát. Koronájukkal meg a napot tartják, és maradásra bírják a holdat este, meg éjszaka, hogy el ne tévedjenek a vándorok. A fák az idő őrzői. Figyelik, hogyan is múlik, s tudják, ha egy percre is leveszik az időről őrző szemüket, az is megbolondul, akár a hóbortos szél, s elrohan a boldog percekkel, és itt hagyja nekünk a nehéz órákat.

Nagyapám legalább is így gondolta, meg én is.

2. Átviszlek a túlsó partra

Szeretném, ha nem félnél. Ha tudnád, hogy a kegyelem a tenyerén hord. Van ételed, italod, ruhád és ágyad. Ne aggodalmaskodjatok!

Szeretném, ha tudnád, hogy végtelen életéhséged is bűn nélkül jól lakathatod, ha ismered a módját. Olyan egyszerű.

Ülj le az alkonyi kertben és figyelj! Figyeld az estközeli madárhangokat, a szél érintéseinek hangjait, a csend zizegését, a távoli harangszót, de jó a repülőgép zúgása is, sőt, megfelel az utcazaj és a vonatzakatolás is, csak jól figyelj! A hangsúly a figyelésen van és az odaadáson. Azon, hogy add magad oda egészen. Válj madárhanggá, csend zizegéssé, harangszóvá vagy utcazajjá. Add oda magad egészen, és akkor túlléphetsz az itt- és moston, találkozhatsz azzal, ami (vagy aki) a létezésen túl van, de éppoly valódi. 

Kérlek, ne félj! Ne félj a találkozástól! Amitől félsz, éppen az, kiölheti a félelmet. Nem azonnal, nem egyszerre. Lassan gyógyít, és talán ideát be sem fejeződik a gyógyulásod, hisz ideát, minden csak részleges, semmi sem teljes, semmi sem tökéletes. De a gyógyulás folyamata már maga boldogság. Benne van a küzdelem is, a győzelem is, sőt még a veszteség lehetősége is, de még az elbukás fájdalma is – mert mindez itt zajlik a végesben és a tökéletlenségben –, de lehet, hogy az örök boldogság is éppen ilyen. Szüntelen változás, mely a végtelen jó felé tart. 

Én is éhes vagyok, szomjas vagyok. Életéhségem naponta gyógyítgatom, éppen úgy, ahogy testi éhségemet is csillapítanom kell. Eszem, de nem zabálom az életet. Ízlelgetem, forgatom a számban, nyelvemmel görgetem, ínyemhez simítom, hogy érezzem, hogy kiszívjam minden aromáját, édes, savanyú, sós és keserű, a legkülönfélébb harmóniában.

Nem tudok betelni az élettel. El is határoztam, hogy átviszem a túlsó partra. Igen, én átviszem. Sikerülni fog.

Te is átviheted. Neked is sikerülhet. Ne félj! Csak gyűjtsd magadba, szívd magadba, mindazt, ami jó, ami áldás, és légy te is áldássá. Legalább egyetlen lény számára. A többinek meg, akiket nem tudsz vagy nem mersz jól szeretni, szándékosan sohase árts, se szóval, se tettel, se gondolattal. Egy cserép virág is megfelel. Ez csak nem sok?

Az esti összebújásokat szeretem a legjobban. Hozzá simulok, közel, amennyire csak engedi a testem, és szorítom, ölelem, amíg el nem lopja tőlem az álom. Őt viszem át először. Őt, a társamat, életem, lényem részét, aztán meg visszafordulok az egész életért. Így viszlek át téged is, ha te is akarod.