1. Hódolat a fáknak
A cseresznyefánk koronája
gyümölcsterhesen, mint érett asszony áldott állapotban. Az egyik nap még
roskadásig volt fehér virággal, de másnapra a virágok szinte észrevétlenül zöld
gömböcskékké lettek, mind-mind – egyet sem akart elengedni, elveszíteni. Ahogy
növekedtek, megteltek nedvvel, fénnyel, színnel, ízzel, és akkor már látszott,
hogy nehéz a teher, talán túl nehéz is... Lehet, hogy ez az utolsó, aztán nincs
tovább...sóhajtott a cseresznyefánk, és belepirult a vallomásba. Értettem nagy
akarását.
Rügyfakadástól aggódva nézegetem,
vizsgálgatom minden áldott tavasszal. Bíztatom: Tarts ki még, édes öreg! Ne
engedj a föld hívó szavának, ne higgy neki, bármit ígér is, csendet, örök
boldogságot. Te itt és most kellesz nagyon. Igen, tudom, ideát nehezebb, jól
tudom én azt, csupa küzdelem és viszontagság, de talán éppen azért olyan édes
az öröm, a győzelem azért olyan mámorító, a boldog szerelem meg azért olyan
bódító. És az anyaság? Te is tudod...
Te vagy a kertünk őrzője,
egyetlen adakozó árnyadónk. Szeretünk. Ha arra gondolok, egyszer majd nem állsz
itt... fáj, fáj, fáj! Elég. Maradnod kell. Kapaszkodj megtartó szeretetünkbe!
Teremj!
A fákat mindig nagyon szerettem.
Gyermekként, úgy gondoltam, hogy a fák a kertek őrzői. Nagyapám a háború utáni
időkben gyümölcsöskertet varázsolt a dabasi homokra. Ott láttam, hogyan hordja
a szél a futóhomokot, innen meg onnan buckányit ellop, amott dombokat épít, s
faggattam is olykor aggódva: lehet, hogy a bolond szél egyszer tisztára söpri a
mi kertünket is, meg az egész udvart, elhordja a kotlóst a csibéivel, meg a
Bodrit, kutyaólastól, tán még a barackost is, s akkor, jaj, mi lesz!
Ő meg bólogatott: ha a fák nem volnának, el is hordaná az egész kertet. De ne félj, ők kitartanak. Gyökereiket a földbe mélyesztik, úgy állják derekasan a szél és a viharok rohamát. Koronájukkal meg a napot tartják, és maradásra bírják a holdat este, meg éjszaka, hogy el ne tévedjenek a vándorok. A fák az idő őrzői. Figyelik, hogyan is múlik, s tudják, ha egy percre is leveszik az időről őrző szemüket, az is megbolondul, akár a hóbortos szél, s elrohan a boldog percekkel, és itt hagyja nekünk a nehéz órákat.
Ő meg bólogatott: ha a fák nem volnának, el is hordaná az egész kertet. De ne félj, ők kitartanak. Gyökereiket a földbe mélyesztik, úgy állják derekasan a szél és a viharok rohamát. Koronájukkal meg a napot tartják, és maradásra bírják a holdat este, meg éjszaka, hogy el ne tévedjenek a vándorok. A fák az idő őrzői. Figyelik, hogyan is múlik, s tudják, ha egy percre is leveszik az időről őrző szemüket, az is megbolondul, akár a hóbortos szél, s elrohan a boldog percekkel, és itt hagyja nekünk a nehéz órákat.
Nagyapám legalább is így
gondolta, meg én is.
2. Átviszlek a túlsó partra
Szeretném, ha nem félnél. Ha
tudnád, hogy a kegyelem a tenyerén hord. Van ételed, italod, ruhád és ágyad. Ne
aggodalmaskodjatok!
Szeretném, ha tudnád, hogy
végtelen életéhséged is bűn nélkül jól lakathatod, ha ismered a módját. Olyan
egyszerű.
Ülj le az alkonyi kertben és
figyelj! Figyeld az estközeli madárhangokat, a szél érintéseinek hangjait, a
csend zizegését, a távoli harangszót, de jó a repülőgép zúgása is, sőt,
megfelel az utcazaj és a vonatzakatolás is, csak jól figyelj! A hangsúly a
figyelésen van és az odaadáson. Azon, hogy add magad oda egészen. Válj
madárhanggá, csend zizegéssé, harangszóvá vagy utcazajjá. Add oda magad
egészen, és akkor túlléphetsz az itt- és moston, találkozhatsz azzal, ami (vagy
aki) a létezésen túl van, de éppoly valódi.
Kérlek, ne félj! Ne félj a
találkozástól! Amitől félsz, éppen az, kiölheti a félelmet. Nem azonnal, nem
egyszerre. Lassan gyógyít, és talán ideát be sem fejeződik a gyógyulásod, hisz
ideát, minden csak részleges, semmi sem teljes, semmi sem tökéletes. De a
gyógyulás folyamata már maga boldogság. Benne van a küzdelem is, a győzelem is,
sőt még a veszteség lehetősége is, de még az elbukás fájdalma is – mert mindez
itt zajlik a végesben és a tökéletlenségben –, de lehet, hogy az örök boldogság
is éppen ilyen. Szüntelen változás, mely a végtelen jó felé tart.
Én is éhes vagyok, szomjas
vagyok. Életéhségem naponta gyógyítgatom, éppen úgy, ahogy testi éhségemet is
csillapítanom kell. Eszem, de nem zabálom az életet. Ízlelgetem, forgatom a
számban, nyelvemmel görgetem, ínyemhez simítom, hogy érezzem, hogy kiszívjam
minden aromáját, édes, savanyú, sós és keserű, a legkülönfélébb harmóniában.
Nem tudok betelni az élettel. El
is határoztam, hogy átviszem a túlsó partra. Igen, én átviszem. Sikerülni fog.
Te is átviheted. Neked is sikerülhet. Ne félj! Csak gyűjtsd magadba, szívd magadba, mindazt, ami jó, ami áldás, és légy te is áldássá. Legalább egyetlen lény számára. A többinek meg, akiket nem tudsz vagy nem mersz jól szeretni, szándékosan sohase árts, se szóval, se tettel, se gondolattal. Egy cserép virág is megfelel. Ez csak nem sok?
Te is átviheted. Neked is sikerülhet. Ne félj! Csak gyűjtsd magadba, szívd magadba, mindazt, ami jó, ami áldás, és légy te is áldássá. Legalább egyetlen lény számára. A többinek meg, akiket nem tudsz vagy nem mersz jól szeretni, szándékosan sohase árts, se szóval, se tettel, se gondolattal. Egy cserép virág is megfelel. Ez csak nem sok?
Az esti összebújásokat szeretem a
legjobban. Hozzá simulok, közel, amennyire csak engedi a testem, és szorítom,
ölelem, amíg el nem lopja tőlem az álom. Őt viszem át először. Őt, a társamat,
életem, lényem részét, aztán meg visszafordulok az egész életért. Így viszlek
át téged is, ha te is akarod.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése