A boldogság természetéről 1. - Ganümédész árulása

Admont

Éhség. Sóvár, mindig nyitott, harapásra készséges száj, a nyelv félrehúzódik a fogak elől, mert azok tépni, ízekre szedni akarnak, szolgálják a feneketlen gyomrot, mely mindig fáj, mindig üres vagy félig teli. Az még rosszabb. Megkóstolni a jót, a vágyott édeset, a nektárt, mely végre ténylegesen csillapít. Amikor mohó szájjal lecsapsz rá, érzed, hogy a szájüreged savmarta sebei behegednek, a torkodat simogatja, olyan jó, hogy elhomályosul a látásod, még fel sem szívódott, máris megrészegülsz tőle, máris erővé lesz benned, végignyargal az ereidben, virulsz és kinyílsz, eggyé válsz és beteljesülsz... De nem, még nem, még egy parányi híja van... Akkor elvonják tőled, nem kaphatsz többet.

Napra-nap gyengültem, reszkető lábbal araszoltam, nyöszörgő gyomorrá, kitátott szájjá lettem. A mimikri segített csak, hogy le ne lepleződjem. Úgy járni, kelni a hangyavonulásban, ahogyan a többiek, gyűjteni és párosodni, beszélni és néha hallgatni, tűrni és kelteni a zajt, meg nem állni, nem látni, nem hallani, nem gondolkodni. Ahogy a többiek, ahogy a többség, akik nem tudnak vagy nem akarnak tudni éhségükről. Pedig mindannyian éhesek. Nagyon éhesek.

Eleinte törekedtem csak a táplálót, csak a tisztát választani, de az éhezés legyűrt, újra meg újra. Olyankor mindent magamba tömtem, ami csak elém került. Pedig valamikor ösztönösen nyúltam az egészséges után. Kezdetben tudtam – vagy csak sejtettem? – mire vágyom. Megnevezni, szavakba önteni az éhségem természetét meg sem kíséreltem, de bizonyosságom volt róla. Nyolc éves lehettem, és soha, sem előtte, sem utána nem tudtam olyan pontosan, mire is vágyom. Miért éppen akkor nyílt meg előttem a rejtett bölcsesség kapuja, a tan végtelen tára, melyben minden kérdésre, az élet minden titkára meglelhető a válasz? A nagy kérdés, az egyetlen fontos kérdés, hogy mit kíván az az élet, mely titokzatos okból éppen engem öltött magára, bennem és belőlem él, formálódik és megállíthatatlanul célja felé tart. Akkoriban még tudtam a választ, ezért néhány hónapig talán – semmi esetre sem hosszabb ideig – ennek a titkos tudásnak a bölcs nyugalmában éltem. De nem voltam boldog. Mert a tudás nem tesz boldoggá.

Aztán egyik napról a másikra mindent elfelejtettem. Máig keresem az elveszett napot, órát, percet, az idő parányát, melyben az a bizonyos dolog történt, hogy elfelejtettem azt az üzenetet, mely nekem, kizárólag nekem és rólam, kizárólag rólam szólt. Ha megtalálnám, talán a gyermeki bölcsességem is visszatérne, sötétségemet újra átvilágítaná a hajdani fény. Valóban mindig éhes voltam? Dehogy! Voltak jóllakott éveim is. Miért szégyellem most ezeket? Miért? Boldog vagyok – ezt vágtam akkoriban mindenki szemébe, és rájuk is ragyogtam, mint a tócsába verődő napfény. Sohasem voltam még ilyen tökéletesen boldog. Soha! Ezt is siettem hozzátenni. Nagy-nagy fényesség támadt olyankor. Mint egy éjszakai filmfelvételnél, amikor hatalmas fényerejű reflektorok világítanak, s még fényterelőkkel, tükrökkel, hófehér derítővásznakkal is fokozzák a hatást. Mintha egy fejlámpával éppen a szemükbe világítottam volna. Csaknem belevakultak az én nagy boldogságomba. Volt, aki nyomban a szeme elé kapta a kezét, aztán szégyenlősen leengedte, és törött tükörtekintettel meredt rám, miközben görcsösen kereste a megfelelő szavakat, melyekkel képtelen bejelentésemre válaszolhat. Egy nőnek megvonaglott a szája, hullámzó kígyóvonalban tekeredett, eltűnt az arcából, gorgó-szájjá változott még a kőmosoly előtt. Megkívánták, irigyelték, csodálták – persze hitetlenkedve – a boldogságomat. Éhesek voltak ők is. Nagyon éhesek. Talán éppen akkor ébredtek rá.

A boldogságom történetét szeretném nektek elbeszélni, miközben egy hang azt kiáltja, ne!, várj még! Hagyd ezt, kezdj valami másba, valami egyértelműbb, tisztább dologba, ez még éretlen, túl korán szakítod le! Az éretlen megbetegíthet, téged is, mást is. Emlékezem gyermeki mohóságomra, a zöld barack vagy szilva bosszújára. Hogy érthetné meg azt bárki, amit magad sem értesz? Aggaszt az is, hátha tisztátalan kézzel nyúlok valami szenthez, s később, ha leszáradt kézcsonkomra bámulok, megbánom. Mástól is félek. Botránkozás, meg nem értés, elutasítás. Még mindig számít, nagyon is számít, mit gondoltok rólam, és hogyan vélekedtek hajdani boldogságom tárgyáról, természetéről, ha leleplezem előttetek. Mert nem volt közönséges ám az a boldogság, még ha el is engedtem magamtól, mert rájöttem, hogy a teljes boldogság és a maradéktalan elégedettség ártalmasabb minden földi jónál.

Egyszer hallottam, amikor egy férfi – negyvenes éveiben járó skizofrén – azt mondja valakinek: Olyan szeretnék lenni, mint ő. Olyan boldog. Örültem is, meg is rémültem, ám a következő pillanatban mindkét érzés kifolyt a lelkemből, és helyükre betódult a nyúlós-hideg, kénszínű félelem. Árpika, a negyvenes skizofrén kijelentése nyomán, nemcsak a saját – későn és váratlanul rám hullott – boldogságom vált gyanússá, hanem általában a boldogság. A megvilágosodás kegyelmi pillanatában felfogtam, hogy nincs rútabb, szégyenletesebb, ártalmasabb dolog a teljes boldogságnál. Felfogtam, megértettem és magamévá tettem a tant, melyet ott, a világosság pillanatában felismertem.

Megpróbálom elbeszélni a csaknem lehetetlent okulásotokra, hogy megértsétek, s valahogyan ugyanebbe a hibába bele ne essetek. Közben azt gondolom, reménytelen, teljességgel reménytelen! Soha, senki sem tanult még más bölcsességéből, sem hibáiból nem okult! Nem hiheted ezt! Magad vigasztalása, gyógyítása a célod, meg az emlékezés, hogy valahogy el ne feledd, mely tagod, miért sajog, mely sebed, ki, mi vágta, s a hegek történetét akarod megőrizni, hogy újabbakat ne szerezz! Valld csak be, magadat okítgatod, a magad kis bölcsességéből! Szenvedek. Az ajtó előtt állok, és zörgetek. Engedjetek be, hogy titeket én is beengedhesselek.

Nos, így történt, valahogyan így: Negyvenes éveim táján hetekig úgy jártam, keltem, mint egy várandós. Gyermektelenségem kínzott, az hogy már elmúltam negyven, s nem született belőlem senki és semmi. Mint egy alattomos fogfájás, úgy vett bennem lakozást a fájdalom azon az éjszakán, amikor különös álmom után felébredtem. Egy fiúval sétáltam a sűrű égeresben. Szép szál, barna bőrű fiú volt, fürtös fejű. Félmeztelen volt, és én szabadon gyönyörködhettem a fényes barna mellkasában, mely, akár egy brácsa ragyogó teste, ha a hangversenyterem fényei megcsúsznak a felszínén. A fiú maga is hangszerre emlékeztetett, bár nem szólt egy szót sem, csak mosolygott, mégis egyfolytában zengett, én meg vele pendültem. Meztelen lábbal tapodtuk a bordóbarna vizet, mely ezüstfehér habfodrokat vetett. Akkor meg a lábfejét csodáltam. Szerettem volna belehajolni a vízbe, belecsókolni, ha nem megy másképp, hogy a lépését ne zavarjam, de elérjem mégis a hűvös, hibátlan bőrt. A láp szélein bokros területek között üde ligetekre láttunk, harasztok, nyári tőzike, nőszirom mindenütt. Ágak-bogak kapaszkodtak a hajunkba, s mert ő haladt elől, félrehajtotta a gallyakat, a sás érdes szálait, úgy araszoltunk egyre beljebb. Fogta a kezemet, s időnként hátra- hátrapillantott, mosolyogva. Az én fiam, az én nagy fiam!

Másnap elmentem az orvoshoz. Gyereket akarok – mondtam, ragyogva a nagy akarástól, várakozástól. Gyereket akarok. Igaz, elmúltam már negyven, de mit számít az! Ugye, nem számít? Mindent vállalok, vizsgálatot, beavatkozást, a szörnyű szülés rettenetét, a kínok kínját, hogy csaknem szétszakadok, miközben kiengedem magamból a kikívánkozó másik életet. Itt vagyok, az egész testem átadom a követelő természetnek, és azoknak, akik segítenek, mert gyereket akarok. Szaporodjatok és sokasodjatok! Lássátok még mindig ifjú puha bölcső vagyok, ringatásra képes, meleg és a tisztaságom is... csaknem ép, visszaszerezhető, megkomolyodom, meg én! Engedelmesen eléjük feküdtem, tettem, amit mondtak, bátran, adakozva adtam nedveimből, hagytam, hogy megérintsenek, követtem az utasításokat, mohón, éhesen, olyan éhesen. Kell nekem az a gyermek. Sokáig nem is gondoltam másra csak magamra és rá, az apára nem is. Kell nekem az a fiú, akit tegnap láttam, tegnapelőtt, azelőtt, de kell, kell, kell! Vár rám, és én megyek, nem fogom cserbenhagyni.