A Canal Grande aranyló párájában - Csoda Velencében 1.

Az ember a legéhesebb ragadozó, mert abba is beleharap, amit nem is kíván igazán.

Megkapaszkodom. Belemarom magamat a hétköznapi dolgokba. Rájuk telepszem, mint az elszánt moha a kihűlt kőre, odvas fára. Beléjük ivódom. Miért hiszem, hogy megtartanak? Hiszen, csak addig élnek, ameddig én, az utolsó leheletemmel porrá lesznek, hamarabb, mint bomló testem. (Mert nélkülem nem testesül meg a semmi, nélkülem nem válik valósággá, az általam lett minden.)

Egyszer sokáig bámultam egy óra mutatóját, a mozdulását akartam meglesni – ahogy latolgatja a kezdetet és a múlást, hogy mennyi is az az annyi –, ahogy megpróbálja megragadni és jelenteni a mérhetetlen, érthetetlen állandóságot. Az óra próbálkozása a legképtelenebb minden cselekvések közül. Fölösleges de szükséges. Amikor végre – de mikor is történt? - magamban is felismertem az óra tragikomikus erőfeszítéseit nem keseredtem el, sőt valami elégedettségféle töltött el. Csaknem megnyugodtam. Mintha hazaérkeztem volna az ismeretlenből az ismerősbe. Mintha felfedeztem volna egy törvényt, mely csupán azért nem volt addig belátható, mert túlságosan is közel volt hozzám. (Mert a legegyszerűbb dolgok többnyire a legérthetetlenebbek.)

Mindent áthat a fölösleges, de szükséges erőfeszítés.

Igen, emlékszem már! Akkor jártam először Velencében, és alighogy lehajítottam bérelt lakásunk padlójára a sebtében bepakolt szakadt utazótáskát, indultam a városba, mint egy ígéretektől felizzított szerelmes, kiszáradt szájpadlással, hiszékenyen, mielőbbi beteljesülést remélve. A Canal Grande közelségétől mintha kifutott volna a lábamból az erő, leültem a csatorna partjának érintésektől illetlenül gömbölyűvé gyalult szegélyére. Április késődélutánja volt, a lemenő nap aranyfüst fóliát simított a városra, méz ömlött a fent titokzatos réséből, sikamlóssá, befogadóvá tett mindent. A bőrömre is fröccsent belőle, a nyakamra, a karomra és meztelen lábam szárára. Platina füst gomolygott a víz felett. Átbámultam a túlpartra. Kihaltnak tűnt a vasútállomás előtti tér, ahol az imént még magam is az érkező tömegben sodródtam a híd felé, miközben felbámultam a San Simeone Piccolo dupla zöld kupolájára. A nyugtalan utazók, a törtető turisták mintha valami vészjelre spricceltek volna szét, felszívódtak.

A kiürült tér közelében, az aranyló párában testetlenül lebegett a mezítlábas karmeliták temploma. Odabent cingulusok, feketék, lilák, bíborok, úsztak a tömjént verítékező levegőben, hatalmas szárnycsapásokkal szelték át a hajó fölötti tág teret. Freskók szentjei bámultak rájuk miközben a kupola felé tartottak, gyertyák és kegyszerek, füstölők úsznak utánuk, a mise emelkedett és titokzatos tárgyai, a zsolozsmák visszhangjai, szentségben és gyarló valóságban.  zajokra, a várost öltöztető állandó zsongásra nem emlékszem. Talán megsüketültem. Történt már ilyen. Amikor túl sok volt a befogadni való csak egy-egy vagy egyetlen érzékemet engedtem át a tapasztalatnak. Azzal aztán hozzátapadtam, szívtam, mint a nadály, míg meg nem teltem, s a valóság általam okozott sebén át bele nem lövelltem a magam nyálát.

Az első délutánon bódult csendbe merültünk a város meg én, de ennek a csendnek nem volt köze a halálhoz, még a múláshoz sem. Időtlen volt, eleven volt. Titkos zsongás volt benne, láthatatlan-hallhatatlan pezsgés, erjedés, burjánzás és beteljesülés. Szerettem volna megérinteni a vizet, érezni a hűsét, megmártózni benne, nem törődni a sodródó szeméttel, a hömpölygő vízi élettel és rothadással. De csak ültem a kőhöz tapadtan, mozdulatlan-ernyedten. Jó lett volna hasra feküdni legalább, tenyeremmel simogatni a langyos felpuhult kövezetet, hozzádörgölni az arcomat szürke selyméhez. Nem tudom, mennyi idő telt el, amikor megborzongtam valami apró jelére a múlásnak, talán a levegő renyhe mozdulása ösztökélt. Romlást és bujaságot kent rám, bepermetezett hal- és dohszaggal, sercegő olívaolaj és macskavizelet csípős keverékével. Valami tőlem idegen súrlódó zaj feltépte a csendet, belenyilallt a dobhártyám. Újra hallottam. A szememmel kerestem a zaj forrását. Egészen közel hozzám - hogyan nem vettem eddig észre? - a csíkosra festett kikötőoszlopok mögött, falhoz tapadt testtel állt a csendbontó. Vajon mióta? A hasa behorpad, a melle kidagad, s betűt formáz - úgy áll falhoztapadt, alig tartható, természetellenes feszülésben. Nem tudtam levenni a szememet a nyakáról, a nyaka ívéből kitüremkedő meztelen ádámcsutkáról. A szemei szorosan lezárva.

Megkönnyebbültem. Ha felpillant, letagadom, hogy észrevettem, s engedem, hogy tovább játsszuk a láthatatlan másikat. Furcsa szerzet. Valami bohócféle. Karneváli maskara. Leplezetlenül bámultam, izgatott éhesen, korgó ürességgel, ugyanakkor növekvő viszolygással. A garatomat támadta, beült a torkomba, mint egy savval átitatott rongycsomó, marni kezdte a szájpadlásomat. Nehezebben lélegeztem. Az aranyfüstből súlyos pára vált ki, a lagúna felett sűrűsödött a köd. A nyakam hajlatában összegyűlt könnycseppnyi a mellem közé kúszott. Fázni kezdtem, mégsem mozdultam, még annyira sem, hogy a kardigánomat kissé összébb húzzam magamon. Talán madarat formáz. Fehér galamb és fekete kormorán. A lisztfehér arcon elmázolódott és hanyagul újrakent arcpíron is átüt a sápadtság. Feketével durván kontúrozott szemek, a szemhéjról - valaha türkiz lehetett és ezüst -, a szem alatti karikákba költözött a festék. Az orrtól, keskeny és karvalyszerű, a kitágult orrcimpáktól mintha merőleges vonallal kettéosztották volna az arcot. Elkent vörös rúzs, de csak az ajkak jobboldalán. Az orr alatt meg, a baloldalon, fekete kackiás bajusz, kunkori véggel. A fekete cilinderre ragasztott szürkült tüll valaha hófehér lehetett. A tüllfodros selyem alól ernyedten lóg ki egy csontos férfikéz, a hosszú ujjak végén túlnőtt sápadt köröm, a csuklón fehér virágos, gyöngyös kösöntyű. A bal kéz sétapálcát markol elfehéredett ököllel, a kar meg-megrándul a szorítás erejétől.

Rég vége már a farsangi bolondságoknak, az utolsó tépett flitterek is kiúsztak az óceánra, a színes tollakat a cserepek réseibe, fák ágaiba biggyesztette a szél, ott reszketnek a repülés mámorára vágyakozva. A maszkok aranyozása megfeketedve elmállott, a széttaposott szoknyafodrokat, csipkéket és legyezőket elemésztették a szemétfeldolgozók. Vége, vége! Mit keres hát még ez itt? Az ajkamba harapok. Fáj. Dühít a titka, dühít, hogy nem tárja fel magát nyomban. Milyen jogon teszi ezt? Titkolózik, bujkál. Rejtőzik, hogy meg ne tudjam, hogy meg ne lássam, fel ne fedezzem... mit is? Ugyan mit! A szégyenletes titkát. Mert szégyenletes, rút, varangytitok. Jó volna megütni. Hátradöntött fejjel bámultam, csaknem lezárt, résnyire szűkült szemmel. 

Hagytam, hogy a gyűlölet szétspricceljen az ereimben, járjon csak át, hadd mérgezzen, hiszen úgysem tehetek ellene semmit. Meg tudnám ölni. (Miért, miért ez a hirtelen felhorgadt gyűlölet?) Az ádámcsutkához szegezném a pengét, a pontra, amivel a levegőbe döf, aztán, nyissz..., feldobnám egy boncasztalra, éles fehér fények zuhogásában nagyítókat és mikroszkópokat irányítanék kiszolgáltatott testére. Hadd nézzék, bámulják mindazt, ami a szemnek egyébként láthatatlan volna. Biztos kézzel fejteném le róla a bőrt, az inak, idegek hálójából kiszabadítanám a zsigereket, lehatolnék egészen a csontokig. Aztán bevágnék a csont szöveteibe, egyetlen apró szilánk sem maradhat érintetlenül. Felnyitnám a mellkasát, kiemelném a szívet, a tüdejét, az összes szerveit egyen-egyenként. Ízekre szedném mindet. Legkiváltképp az agyat. Belevájnám ujjaimat az agyszövet puha, kocsonyás rétegeibe, úgy kutatnék. Hogyan lehet elérni a lélek mélységeihez? Már biztosan rájöttél, hogy ez, csupáncsak ez lehet kutatásom célja! (A többi nem lényeges. Hát nem veszitek észre?)

Sokáig időztem a makulátlanságát veszített fehérségen, a frakk még fényes kihajtóján, az ormótlan fehér papucscipőbe kényszerített jobb lábon, a nadrág alól kivirító szürke csíkos férfi zoknin, a fekete kamáslin és a sétapálcán. A hófehér menyasszony, szénfekete frakkos vőlegény szimbiózisa alig négyméternyire állt tőlem ráégett a jelmezében, mely alapjában véve nem volt sem túl szép, sem túl szellemes, mégis bárkit elmélkedésekre indíthatott a hajdan isteni egyről, a szakadásban kettévált nemekről, vagy az áhított újraegyesülés misztériumáról. Jelenthet bármit, neked ezt, nekem azt, mint minden általunk alkotott jel. A lélegzete sivított összepréselt ajkai között– szí, szí, szí -, mégsem nyitotta ki a száját, hogy sóhajtva mély levegőt vegyen, és ziháló mellkasa megnyugodjon végre. Találgattam, hány éves lehet, s megállapítottam, hogy harmincas évei végén járhat.

Valahonnan lábdobogás, beszélgetés zaja szűrődött felénk, érthetetlen, pergő beszéd, egy mondat vagy kettő. Mintha valaki kérdezett volna, de meg sem várva a másik válaszát, nyomban hozzátett volna valamit, amitől a kérdés elégtelenné, megválaszolhatatlanná lett. Szóváltásnak tűnt, de akkor, hol a másik fél? - indulatoktól terhes, mégis üres és súlytalan, akár egy kereplő hangjai. A szemhéj finom bőre látni engedte a szemgolyók riadt mozdulását, a szempillák rebegtek ― sűrű, fényes pillák, akár egy gyermeké ― a száj körüli fájdalmas ráncok mélyültek. Elfordítottam a fejemet, mert biztos voltam benne, hogy felnéz. Megborzongtam. Kívántam is, hogy lássam a tekintetét, meg féltem is tőle. Honnan tudtam, hogy a távoli perlekedőnek, és a fekete-fehér galambkormoránnak köze van egymáshoz? Megrémültem, talán elragadják tőlem, még mielőtt megfejteném, még mielőtt közös dolgunkat – miféle dolgom lehet nekem ezzel itt? – együtt elrendeznénk, még mielőtt... megmenteném... De kit? Ugyan kit? A karnevál e szánandó rekvizitumát, aki inkább gyűlöletet és undort kelt bennem? Aki a nemnélküliség gyötrelmét farsangi jelmezzé silányítja, kérkedik, miközben nyilvánvalóan valami szégyenletes és nevetséges helyzetbe keveredett, mert csakis az állhat menekülése és mimikrije hátterében! Kit akarok én védelmezni? Ezt a mohó transzvesztitát, mert ki más lehet, akiben az életszomj állandósult aktuséhség, aki gyermekeket zaklat, kisfiúkat, s most megérdemelten vált maga is üldözötté. És lám, még mindig állhatatosan hirdeti a megvalósult és megfordíthatatlan tényt, a maskarádé és maszkírozás, a transzszexualitás és travesztia beteljesült ünnepének tényét. Újra éreztem az undor kesernyés, pállott savanyúságát a számban. Eh, köpni kéne.

A mögöttünk kanyargó sikátor egyik épületének ajtaja tompa dörrenéssel zárult. Az árnyékba borult árkádok alatt, az emeleteket tagoló ballusztrádok, boltívek, és a karcsú ablakok közötti légies oszlopdíszek közül, a házak csipkehomlokzatáról állhatatosan porlik a nyirkos vakolat. Belerakódik a repedésekbe, mint a púder az öregasszonyok ráncaiba, aztán odaengedi hámrétegét a nedves tengeri szeleknek. Időtlen idők óta folyik a levetkezés, az enyészet pílingje. A haldoklás, a megsemmisülés is mozgás, egyedül a halál nem az. Vagy mégis? Mozgás a számunkra már láthatatlanban?