„Ahol nincs te, ott nincs én se..."

Igaza van Ingmar Bergmannak. Az ember a másik nélkül képtelen önmagát megfogalmazni, képtelen még az önmegismerésre is.

Álldogáltam a metrópótlón, amikor hirtelen rám hullott, mint egy súlyos télikabát, a kamaszkorban – azt hittem végleg – elhagyott elidegenedettség. A világ rajtam kívül létező zavaros-zajos halmaznak tűnt, s valami hasonlónak a bensőm, de mindkettő elkülönülten. Üvegbúra ereszkedett rám. Csaknem fáztam. A várost a csípős szél alaposan kitakarította az éjjel. Minden ragyogott. A tárgyak és lények kontúrja egyértelmű, elmosódás-mentes volt. Aznap reggel tisztán láttam. Különösen öreg embereket, elesett, elhasználódott véneket, akiket már csak avítt szokásaik és régi rongyaik tartanak össze. Különös nap volt, mert egy-egy fiatal arc is el-elváltozott, s látó szemem felfedezte a még majdnem gyermeki mögött a majdanit. Későbbi arcukról még mit sem sejtenek, s jó ez így. De én semmiért sem adnám a látást, fel nem cserélném a kényelmes vaksággal, noha az ára számtalan tűszúrás a szívemben, és a torkomban a szűnni nem akaró fojtogató érzés. A szemem is könnybelábad olykor, ám olyankor még tisztább a kép.

"Ahol nincs te, ott nincs én se." Igaza van Ingmar Bergmannak. Az ember a másik nélkül képtelen önmagát megfogalmazni, képtelen még az önmegismerésre is. Talán még Istennek is ezért kellett a szabad akaratú teremtmény, hogy kimondja: Te vagy az Isten. A megismerés kalandja még tart – kívül és belül barbár világok – van hová utazni. S ha valahová elér az utazó, onnan újabb utak és terek nyílnak meg.

A tömeg öntudatlan áradása átsodort a pályaudvar panoptikumfiguráin, az indulásra várakozó vasúti alkalmazottakon, az ébredező hontalanakon – igen, így, mert aki hajléktalan, az hontalan is –, az utasra vadászó taxisokon, a reggeli ingázókon. A panoptikum egyik állandó figurája hatvan körüli hajléktalan nő, szürke boglyafrizurával. Különféle kutyákkal járja végtelen pályaudvari vándorlását, hol itt, hol ott rángatja vásott madzagjukat, makacsul araszolnak szemben a hömpölygő tömeggel, az meg szétválik előttük, mint Mózes előtt a folyó. Máskor együtt alszanak, bármely napszakban, bárhol leheverednek kettesben, alul az állat, eleven, vesementő szőnyeg, felül az ember nyitott szájjal, szégyentelen odaadással. Aludni jó, aludni édes.

Az ebek folyamatosan cserélődnek. Talán elpusztult egy hajdanvolt régi, a megszokott, s azóta keresi az igazit. Ki tudja, hová tűnnek a régiek, s honnan jönnek az újak! Az élet megtűrtjei mind, senkinek sem kellenek, itt ragadtak a létezés peremén. Talán az utcalakók csereberélik az állatokat, aszerint, kinek melyik válik be jobban. Ősi rítus, a kereskedelem történeti elődje a csere, s mivel ők is valamiképpen visszahullottak egyfajta idő előtti állapotba, ez pontosan megfelelő eszköz lehet ügyleteik bonyolítására, melyben a pénz nyilvánvalóan alig játszik szerepet. Nem voltam biztos benne, a nőt vagy kutyáit sajnálom-e jobban, s ez ismét tűnődésre késztetett.

A buszon néhány ifjú ember utazott a közelemben. Egy kislány tűnt fel, egyszerre gyermek és szex szimbólum: mini nő, aki jó ajánlat minden korosztály számára. Legalább is ezt üzeni a túlságosan kivágott felső alól kilátszó push up melltartó, mely természetellenes magasságba tolja fel a fiatal mellett, a meztelen has és köldök, a vamp-smink. A két hasonkorú fiúnak mesél, akik a fogóra akaszkodva lóbálják magukat mellette, oda-odadűlnek hozzá, hogy jelezzék, közük van a madárkához, de nem szólnak, ők csak hallgatóság. Az meg harsány magabiztossággal meséli az érdektelen történetet, hogy mindannyian halljuk - érzi, hogy hatalom. Az Erzsébet-téren egy galamb tipeg-topogott két holt társa körül, mintha gyászolná őket, s nem értené, mi végre, s hogyan történhetett ez a hirtelen halál. Vagy csupán én képzelem így? De miért ne, ha násztáncot lejthetnek, gyásztáncot miért ne járhatnának?

Meddig utazom még? Hol vagy „látó” társam? Létezel? Mert ha nem vagy, talán én sem vagyok.